Hatodik osztályos koromig egy nagyon boldog családban nőttem fel. Ott volt a nővérem, Petra, aki mindig segített, és támogatott, meg persze anya és apa, a szétválaszthatatlan, összetartozó páros, akik dühítően mindig egyetértettek - akár jutalmazásról, akár dorgálásról volt szó.

Azután Petra elment egyetemre, és csak néhány hétvégén járt haza.

Persze – mint minden családban – nálunk is megvoltak a viták, és azok a hangos veszekedések, amikor átkopognak a szomszédok, hogy aludni szeretnének. Mindezek ellenére tökéletes család voltunk.

Illetve ezt hittem azelőtt az ominózus vasárnap előtt. Amikor az életem 180 fokos fordulatot vett.

Március eleje volt. Vidáman ébredtem, a tavasz üdesége beragyogta a szobám és fénybe burkolta a szívem. Kicsit mindig szebb az élet tavasszal, nemde? Szebben csiripelnek a madarak, még a vekker is halkabban csörög.

Derűsen szédelegtem tehát a konyha felé, hogy harapnivaló után nézzek. Mit sem sejtve kotorásztam a hűtőszekrény polcain, amikor megjelent anya és apa. Arra kértek, üljek le és egy pillanatra hagyjam abba az evést. Ha tudták volna, hogy ezután minden falatért könyörögni kell nekem... Komolynak tűntek. Olyankor a felnőttek arcára láthatatlan árnyék vetül, vonásaik megmerevednek.

Ott, az asztalnál az álomvilágom a szerető családomról összedőlt, s úgy éreztem, nem látok ki a romjai alól. Amikor belejentették, hogy elválnak, már nem győzött meg a "nem változik meg semmi" szöveg. Mert igenis, minden megváltozott.

Pár nappal később Petra hazajött, apa pedig elköltözött. Én leginkább a szobámban elmélkedtem az élet igazságtalanságán, miközben a zenét bömböltettem. Aztán már Petra is visszament az egyetemre, és nem volt okom otthon maradni. Szóval elmentem. Az egyetlen helyre, ahol mindig jól éreztem magam.

- Szia, nagyi! Nagy baj, ha maradok pár napot?

Maradhattam. Ahogy sejtettem, az a néhány nap nagyon jót tett, de mint mindennek, ennek is vége lett. Hazamentem és jobb híján belefeledkeztem a tanulásba. Így teltek a mindennapjaim.

Iskolába jártam, hetente kétszer edzésre mentem, és lógtam a barátokkal. Látszólag minden rendben volt. Látszólag.

Aztán fél évvel később megtörtént, amitől féltem.

- Maja drágám! - kopogtatott az ajtómon anya. Lejjebb toltam a fejhallgatóm, és a mostanra megszokottá vált elutasító, unott arckifejezéssel néztem rá. - Be szeretnék mutatni valakit. Gyere ki, és... és kérlek, legyél kedves!

Összeszorítottam a szemem, és némán beleboxoltam az ajtófélfába. Hirtelen még mérgesebb lettem anyára. Hogy tehette ezt?

A férfi, Péter próbált velem kedves lenni. Szánalmas! Az én szívembe ugyan nem fogja olyan könnyen befészkelni magát!

Péter egyre többször jött és maradt itt. De ez még semmi. Anya hamarosan bejelentette, hogy ideköltözik. Az én házamba, a mi házunkba!

Szépen lassan elöntötte a házat az "új apa" – én aztán biztosan nem fogom apának szólítani, még a gondolat is szörnyű...

- Kop-kop! - lépett be anya a szobámba. - Mizu?

- Tanulok - válaszoltam szűkszavúan. Nem volt hangulatom bájosan elcsevegni arról, hogy milyen űberfantasztikus, hogy bővült a "család".

- Ha ennyit bújod a tankönyveket, szűk lesz a koponyád! - próbált meg laza lenni. Hát, nem sikerült.

Nem akartam hozzátenni, hogy éppen miatta és emiatt a Péter miatt tanulok annyit...

- Ühüm...

- Figyelj már egy kicsit!

- Mi van? - fordultam hátra unottan. Mit mondhatott volna? Próbáljak nyitni Péter felé? Kizárt! Engedjem el a régi családunkat és koncentráljak az újra? Na még mit nem! Menjek ki, és nézzünk egy jó filmet? Minden álmom... Nem. Rájöttem, hogy nem izgat, mivel akar megpuhítani.

- Hogy vagy, drágám?

- Jól. - Persze ez korántsem volt igaz. Anya arcára lemondó mosoly ült, szemében szomorúság csillant. Diszkréten az ajtó felé böktem, mire anya hátat fordított és elindult. A küszöbről még visszafordult. - Majd... Ha akarod, nézhetünk egy filmet. - Azzal kiment.

A születésnapom reggelén félve vetettem vállamra hat tonnás iskolatáskám. Anyáék még aludtak, szerencsére nem kellett elszenvednem a nyálas bájolgásokat, mert ha valamikor, most igazán nem volt hangulatom hozzá. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a lufikat és csomagolt sütiket, majd feltűnés nélkül távozni a bejárati ajtón.

Az utóbbi időben jobban megkedveltem az iskolát, tekintve, hogy az otthoni körülményekhez képest kifejezetten üdítő volt ott a légkör. Most mégis keserű szájízzel lézengtem a folyosón, és az órák iránt is meglehetősen csekély volt az érdeklődésem.

Tanítás után beültem a közeli kávézóba és rendeltem egy sütit gyertyákkal – ha már szülinapom van, ünnepeljem meg magam, nemde? Mondhatom, kirúgtam a hámból.

Beszéltem Petrával is, érdeklődött, hogy vagyok.

- Továbbra is utálom ezt a Pétert - beszéltem a kamerába. - Beszivárgott az életembe, és már a nappaliba sem mehetek ki anélkül, hogy ne meresztené a lábait a kanapén.

- Majacica! Mi lenne, ha megpróbálnád jobban megismerni? Ha éppen ott "mereszti a lábait" a kanapén, menj oda hozzá és beszélgess vele! Annyira nem lehet rossz, ne légy konok!

- De miért? Miért nem értitek meg, hogy én nem akarok új apát?

- Én megértem, Majacica, de nem is kell. Csak nyiss felé! Mint...mint egy barát felé! Most viszont indulnom kell, még van egy órám.

Elköszöntünk, és biztosítottam róla, hogy igen, kedves leszek, és nem, nem zárkózom be a szobámba – persze ezeket már akkor sem gondoltam komolyan, amikor kimondtam –, majd letettük.

Otthon kikerülhetetlenek voltak a szokásos körök, mint a "tizenkettő lettél, ilyen is csak egyszer van az életben!", de igyekeztem mihamarabb bemenekülni a szobám biztonságot nyújtó falai közé.

Néhány nappal később Petra rendkívüli látogatást tett itthon. Megkönnyebbülten borultam nyakába, majd berángattam a szobámba.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy! Annyi mindent kell mesélnem neked!

Ezután hosszú litániába kezdtem az elrontott matematika dolgozatomról, a kiújult pollenallergiámról és végül Péter is szóba jött.

- Rettenetes! Tegnap például hozott nekem egy tollat!

Petra összevonta a szemöldökét, de inkább nem kérdezett rá, miért olyan nagy dolog, hogy kaptam egy tollat.

- Legalább szép volt?

- Kibeleztem, ott van a kukában. - Petra felnevetett, én pedig felbátorodva folytattam. - Ja és a legdurvább: tegnap odajött hozzám, és elkezdett mesélni róla, hogy ő is régen teniszezett, és hogy tudja, hogy én is szeretek játszani. A makogásából körübelül annyit szűrtem le, hogy szívesen eljönne velem ütögetni.

- Na és? Mit válaszoltál? - nézett rám fürkészve.

- Hogy kopjon le, nem velem van együtt, hanem anyával.

- Maja! - csattant fel a nővérem, mire összehúztam a szemem afféle "most meg mi van" stílusban. - Próbált feléd közeledni!

- Hát ne próbáljon! Van elég gondom anélkül is. Sőt! Ő a gondom! - kiabáltam.

- Nem miatta mentek szét anyuék, és nem az ő hibája! - üvöltött már Petra is.

- Igaz! Apáé! És anyáé! De hogy hozhat ide egy ilyen alakot?

- Nem Péterrel van bajod, hanem a helyzettel!

- Péter akkor sem apa!

- Épp ez az! Ne próbáld meg hozzá hasonlítani, mert neked sosem lesz olyan jó, mint ő.

- Anya mégis vele van. Mégis vele élek!

- Ne dramatizáld túl a dolgot, ugyanúgy látod apát is.

- Ne csináld ezt, ne csináld azt... Nem fogjátok fel, hogy ez nehéz?

- Nekem is nehéz, Maja!

- De te ott vagy az ország másik felén, nem pedig a turbékoló gerlicék mellett!

- Akkor is nehéz hozzászoknom, hogy itthon ez vár. Hogy az idilli családképem egy csapásra szertefoszlott.

- És tippelj, kinek a hibája ez? Hogy apa elment.

- Kettőn áll a vásár, Maja.

- És ki vetette el végleg annak a lehetőségét, hogy újra olyan legyen, mint régen? És ki hozta a nyakamra őt? Hogy szeretheti egyáltalán apa helyett?

- Maja! Ez nem számít, anya végre boldog. Nem látod? - Petra dühösen felállt és kiviharzott a szobámból. Én pedig ott maradtam, még mindig csengő füllel, a hirtelen üressé vált szobában, a nyakamba szakadt rádöbbenéssel. Anya boldog. Apa nélkül, Péterrel, de boldog.

Akkor hirtelen eloszlott a sötét, szürke köd a fejem körül, és kitisztult a szemem. Minden dacom és önzőségem félretettem.

Órákon át csak feküdtem a szőnyegen, és gondolkodtam, mert ott valami megváltozott bennem. Azt hiszem, felnőttem.

KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB 

- Gratulálok! - pacsiztam össze Péterrel. - Megvertél. Visszavágó?

- Ne most, nagyon elfáradtam...

- Csak félsz, hogy megverlek! - hecceltem, miközben letettem a teniszütőt, és ittam a kulacsomból.

- Azt mondod? - állt fel harciasan Péter.

- Azt.

- Bizonyítsd be!

Megkerültem a hálót, és felálltam az alapvonalra. Mélyen Péter szemébe néztem, elmosolyodtam, és ütöttem. 

💔🤍💔🤍💔🤍

Sziasztok! Na, hát remélem tetszett, ez most ilyen rövidre sikeredett. Puszillak titeket, ha elolvastátok, és nagyon hálás lennék egy kommentért, vote-ért, vagy megosztásért!