Ádám

-Végeztél?-magam is meglepődtem mikor láttam hogy hajnalok hajnalán apám a kanapéban üldögél a TV előtt. Villanyt kapcsolva, szúrósan néztem rá. Amióta megütött, egy szót sem váltottunk, egészen mostanáig. Arca meggyötört volt, fáradt. Szeme alatt sötét karikák díszelegtek, hosszú napot tud a háta mögött, mégis megvárt. Ezek szerint valami fontos dologról akar beszélni. Van is egy tippem miről..-Ezt a kérdést magadnak tedd fel! Ne azt nézd hogy én mennyit hajtottalak és hogyan tettem. Az már nem számít, nagykorú vagy! Azt se számítsd bele hogy édesanyád mit akart, egyszerűen most csakis magadat helyezd előre!-rekedtes hangon motyogta szavait, miközben kezével néha legyintett egyet. Úgy viselkedett mint aki beletörődött a dolgokba. Mintha elfogadná azt a tényt, hogy nem parancsolhat nekem és ha meg is teszi, azok csak üres, értelmét vesztett betűk lesznek, melyek süket fülekre találnak. Rájött, hogy nem ér már semmit a verés, azzal csak biztosabbá teszi azt hogy egyre távolabb kerüljünk egymástól, amit képtelenség lesz visszafordítani, jóvá tenni. 

Itt a vége.
Ha befejeztem a sulit, az edző elad majd valamelyik kiváló csapatba jó pénzért, és azontúl már mással nem is szeretnék foglalkozni. Linett a múltkor kimondta az igazságot. Apám miatt akartam felhagyni a focival, csakis miatta. Azt akartam hogy rosszul érezze magát amiért annyi év munkája odavesz. De az a helyzet, hogy magammal is kitolnék, hiszen csak ebben látom az értelmet. Másban nem. Mást nem tudok ennyire jól csinálni, csakis a focit! 

-Lenne egy feltételem!-egyenesen szemeibe nézve intéztem felé felszólításomat.

-Hallgatlak!-bólintott.

***
Linett

Iskola után nehezen bírtam azt az üvöltő csöndet, ezért döntöttem amellett hogy este a kicsinyke parkba foglalok helyet, és folytatom az elkezdett gubbasztást. Amióta itt vagyok ez az első alkalom hogy kiültem ide. Nem is értem miért halogattam eddig, legalább itt mindvégig csend volt és nyugalom. Senki nem veszekedett vagy éppen verekedett. Nem bírtam a házban maradni. Annyira (...) üres. Utálom a magányt, és otthon csak az vár. Apa teljesen a munkába temetkezett, reggel váltunk néhány szót, legalább javult valamennyit a kapcsolatunk.

Testem összerezzent mikor a semmiből előlépett egy magas alak, akit ma igyekeztem minél jobban elkerülni, de egyenlő volt a lehetetlennel mivel osztálytársak vagyunk. Lenge, fehér pólót viselt és egy térdig érő sötétkék farmert. Haja kissé borzosan állt, és mielőtt helyet foglalt volna zsebébe csúsztatta a kocsikulcsot. Lábait szétterpesztette, úgy dőlt a pad támlájának. Kellően szemügyre vettem majd a másik oldalra fordítottam fejemet és néztem ahogy a nap szépen elbújik a házak mögött. Gyönyörű, élénk narancssárga színben pompázott az ég, nem tudtam betelni vele. Örülök hogy valami apró jó dolgot is látok a sok rossz között.

-Azt hiszed hogy hülyítelek és nem magamat adom.-mély hangja megszakította a kellemesre sikerült pillanatomat.-Nem veszel komolyan!-mondata végén sóhajtott egyet. Továbbra is tartottam magam és nem néztem rá. Nem akartam látni a képét, reménykedtem hogy elmegy de azt azért már tudom róla hogy nem olyan aki csak úgy feláll és elsétál.-Miért?-kérdésére magam elé pillantottam. Ezt akartam elkerülni. Ez volt az oka annak hogy a suliban állandóan kerültem őt.

-Mert nem értelek.-megrántva vállamat, ráemeltem szemeimet.-Egyik nap rád sem lehet ismerni, a másik nap pedig visszatér az a flegma, lekezelő éned!-nyugodt hangsúlyban válaszoltam, kerülni akartam a veszekedést és beszólogatást.

-Nehezen tudom túltenni magam a dolgokon. Hiába elmondtam, jó volt róla beszélni valakinek, valaki másnak Zolin kívül, de utána újra szembesültem a dolgokkal, hogy semmi sem változott! Minden a régi...-alkarjával megtámaszkodott térdein.-Talán a szeretet volt az, amit sose mutattam ki jól.-szája szélét fájóan elhúzta.-Tudom hogy neked is összejött pár dolog. Hallok pletykákat, miszerint válnak a szüleid -hátradőlve, mellem alatt összefonott karokkal emeltem rá elérzékenyült ábrázatomat mikor felhozta a témát.- én pedig rátettem egy lapáttal, ami miatt bűntudatom van! Sajnálom Linett!-pislogás nélkül pásztáztam arcát, és annak minden egyes vonását. Ahogy zöld párjai többször végigfutnak a tekintetemen, ahogy megfeszíti az állkapcsát majd nyel egy nagyot. Akkor tudatosulni kezdett bennem hogy lehet ő komolyan gondolja, és nincs semmi hátsószándék, csak egyszerűen képtelen voltam elhinni hogy Szalai Ádám képes megváltozni.

Hosszasan elidőztem rajta, és miközben szemléltem újra lejátszódtak bennem szavai. Az hogy sajnálja, és esküszöm nem tudom mi ütött belém de az első csókunk óta másra sem tudok gondolni, csak rá. Azelőtt is jelentős szerepet töltött be az elalvás előtti kattogásaimban, de azóta az éjjelem és nappalom is róla szól.
Előrébb hajoltam miközben máshova se tudtam nézni csak a szemeibe. Kezemet az arcára tettem,  hüvelykujjammal pedig alsó ajkát simítottam végig. Tudta jól hogy mit akarok, ezért is vette célba ajkaimat. Lassú, lágy csókokkal hintette be számat, tenyerét a combomra csúsztatta bár nem tartotta ott sokáig, egyenesen hátamra kúsztatta, majd lassan a támlának döntött.
Tarkójába markoltam, alhasam jóleső görcsbe rándult a fejem teljesen kiürült. Jobb kezem  mellkasán pihent éreztem gyorsuló szívverését.
Rossz belegondolni, de lehet érzek iránta valamit  amit nem lenne szabad, hiszen úgysem lesz folytatása...

Csók♥
Ha tetszett jelezzétek:*