Linett

-Szétraktad neki a lábad?-éles, magas hang hasított a füleimbe mielőtt egy lépést is tettem volna. Kétlem hogy Zoli lenne az, hiszen ő továbbra is kétségbeesve keresi a barátját.

-Tessék?-azonnal hátra pördültem és a suli szépségével találtam szembe magam aki összefont karokkal kérdőre vont.

-Láttam szívesen sírod ki magad a vállán!-folytatta, ekkorra már sokkal ingerültebben.

-Én

-Szóltam neked hogy hagyd békén!-enyhén vöröses ajkai csak úgy hadarták vehemens szavait amit a féltékenység váltott ki belőle. Szemöldökeit húzogatva várta a válaszomat.

-Úgy tudtam hogy ti nem vagytok együtt?!-nyögtem fel a legidiótább mondatot.
Fájdalmas grimaszba fordult az arca, ezzel csak erősítettem benne azt az ostobaságot, hogy van valami köztem és Ádám közt.-És akármennyire is szeretném, nem tudtam elkerülni a büntetés miatt...-tettem hozzá csöndesen.

-Mondott rólam valamit?-hangjába némi csalódottság került.
Fogalmam sincs mi folyik köztük, nekem csak Kitti mondott ezt-azt, de úgy néz ki itt valaki nem viszonozza a másik érzéseit... van egy tippem ki lehet az.

-Nem nagyon szoktunk beszélgetni.-felsóhajtva elhúzta szája sarkát, majd sarkon fordult.

Azt hittem megint elsüt egy fenyegetést hogy hagyjam békén a barátját, ehelyett elkenődve lelécel.

Nem lakom messze a sulitól, viszont a legközelebb sem, így  fél max 1 órányi sétálás vár rám.
Ügyetlenül bogozgattam fülesemet, -amit csak jobban összekuszáltam- mikor egy ismerős autó parkolt a járda mellé, a következő pillanatban pedig kinyitódott az anyós ülés felőli ajtó.

***

Egyik keze a kormányon a másik a váltón pihent.
Szemem sarkából láttam hogy ő nem éli meg olyan kellemetlennek a helyzetet, mint én.
Furcsálltam tettét, az utolsó ember lenne akitől fuvart kérnék.

-Zoli keresett..-mondtam halkan. A levegő ekkor egy kicsit feszültebbé vált (az átlagnál jobban.)

-Nem érdekel már.-hanyagul megrántotta vállát.

-Már?

-Abbahagyom.-feleletére hatalmasra nyitódtak szemeim. Tekintetem rászegeztem, azt hittem most jön az a rész hogy hozzáfűz majd valamit ami cáfolja, vagy egy alattomos vigyor lebuktatja hogy megint csak szórakozik velem... de nem. Pedig vártam... de nem válaszolt.
Ugyanolyan üveges ábárzattal meredt előre.

-Megint ugratsz...-zavartan megráztam fejemet.

-Nem vagyok olyan kedvembe..-teljes arcával felém fordult ezzel szemem elé tárult az a hatalmas duzzadt folt ami alátámasztotta mondata igazát.-Ha nem tűnt volna fel..-vezette újra az útra párjait.
Csípős megjegyzését nem terveztem viszonozni és ezáltal vitát kreálni..anélkül is volt elég baja.

-Miért?-szólaltam fel pár perc csönd után.

-Nem látom értelmét.

-Régen láttad?-kérdésemre megfeszítette állkapcsát, most először sarokba szorítottam.

-Az régen volt.-jött tőle az a tipikus Ádámos válasz.

-És a szüleid? Ők mit szólnak hozzá?-a reakció ugyanaz volt mint az előbb, csak mellé most erősen belemarkolt a kormányba.

-Már nem számít...

-Mióta szarod le ennyire a dolgokat?-hektikusan vágtam hozzá, valahol idegesített a felfogása.. a hozzáállása.

-Amióta any..-zöld szemei egy másodpercre rám siklottak, mondata végét pedig magába fojtotta.

Az otthonom közelébe járhattunk, mikor váratlanul megálltunk az út szélén.

Egy pillanatig azt hittem itt ki tesz, mert megunta a képem, de

-Apám az oka mindennek...-sandított oldalra.
Vontatottan elengedtem a kocsi kilincset, hökkenve pislogtam Ádámra, nem akartam elhinni hogy velem osztja meg a gyötrelmeit.

-Beszéld meg vele.-tanácsoltam, mire felpüffögött. Habár ha nekem mondták volna, én is így reagálnám le.

-Vele nem lehet.

-Akkor anyukád?-belülről beharapta a száját, majd rám nézett és hosszasan elemezgette vonásaim. Már-már zavarba ejtő volt hogy ennyire szugerál. Persze, nem ez az első hogy ezt csinálja, de most csak ketten voltunk, egy kocsiban, erre ő nyíltan fikszírozni kezd.

-Valószínűleg...-kapott észbe, aztán újra beindította az autót.-..ha élne minden másképp lenne.