A hold besütött az erdő fái közé. Az erdő szélén csak egy fekete hajú, fiatal fiú állt, kezében varázspálcával, és feszülten várt. Egy pukkanás hallatszott, mire a pálcából átok röppent az akkor megjelenő alak felé. Az alak fájdalmasan felszisszent, és a fiúra förmedt.

– Nagyon örülnék, hogy ha már találkozni akartál velem, nem átkoznál meg – szólt fagyos hangon. Közelebb lépett, így láthatóvá vált hosszú hófehér haja és jégkék szeme.

– Most, hogy újra akarjuk építeni apáink uralmát, óvatosnak kell lennünk – mondta feszülten a fiú. – Gondolj bele! Domian Denem és Grisha Grindelwald, a két utód, Nagy-Britannia urai.

– Haladhatnánk? - kérdezte unottan Grisha. – Úgy emlékszem, azért van találkozónk, mert el kell intéznünk Milleréket. Bár nem értem, erre mi szükségünk van.

– Millerék képzett aurorok. Ha ők nincsenek, a többieket is könnyen el tudjuk intézni. Én nem követem el még egyszer apám hibáját. Már senki sem fog tudni az utunkba állni – magyarázta Domian.

– Esetleg a drága húgocskád? - vonta fel a szemöldökét Grisha.

– Ő nem ellenfél - legyintett Domian. - Mehetünk?

Hoppanáltak, majd egy faluban, egy otthonos kis ház előtt találták magukat.

– Itt laknak? – érdeklődött Grisha.

Domian bólintott, és előreszegezte a pálcáját. A kapu kinyílt. Átvágtak a kerten, és berontottak a házba. A házban a nappaliban egy házaspár beszélgetett. A két fiatal érkezésére felpillantottak, és pálcát rántottak. Grisha egy mozdulattal lefegyverezte őket, majd pálcáját Mrs. Millerre szegezte. Domian ugyanezt tette Mr. Millerrel.

– Avada kedavra! - kiáltották egyszerre.

Zöld fény villant, majd minden elcsendesedett. A két fiatal felment az emeletre, ahol Millerék két gyermeke aludt. Domian a kislány fölé hajolt készen, hogy megölje, de ekkor fájdalom nyilalt a bal karjába.

– Még nem végeztünk – sziszegte oda az alvó csöppségnek, azzal Grishával együtt dehoppanált.

Mikor aznap este Liana Miller húga, Camille Blakely látogatóba ment, csak a romos nappaliban fekvő halott nővérét és sógorát találta meg, a gyerekszobában pedig a békésen alvó ötéves unokaöccsét. Összeszorult a szíve a nyugodt gyermek láttán. Biztos nem is sejtette, hogy aznap vesztette el a szüleit. A fiúcska felébredt, és mogyoró barna szemeit nagynénjére függesztette.

– Camille néni! – mondta.

Camille szemeibe könnyek gyűltek. A karjába vette a fiút, és elindult kifelé, de ekkor gyermek sírás ütötte meg a fülét. A szomszéd kiságyban egy egyéves forma baba sírt. Camille letette az unokaöccsét, és az ágyhoz lépett.

Ekkor ajtócsapódást hallatszott, és a következő pillanatban egy fiatal lány lépett be az ajtón.

– Domian itt járt? – kérdezte rémülten.

– Ki? – nézett rá nagy szemekkel Camille.

– Domian Denem, Voldemort nagyúr és Bellatrix Lestrange fia.

Camille bólintott.

– Akkor sötét időknek nézünk elébe – sóhajtott a lány. – Ha Domian és Grisha Grindelwald összegyűjtik a régi halálfalókat, újra beköszönhetnek a régi idők.

– Igaz a hír, hogy Rodolphus Lestrangenek is van egy lánya? - kérdezte feszülten Camille.

– Sajnos, igen. Nerissa Bellatrix Lestrange most hatéves, de az apja Rodolphus neveli. Számíthatunk rá, hogy amint felnő, ő is csatlakozik Domianhez és Grishához. Sőt, azt hallottam Grishának is van egy öccse.

– Akkor igazad van, és tényleg nehéz idők várnak ránk. Épp ezért kérnélek meg, hogy vedd magadhoz az unokahúgom, Lucille Liana Millert. Jobb, ha a testvérétől távol, békében éli le az életét.

A lány egy pillanatig habozott, de aztán bólintott.

– Rendben, magamhoz veszem.

Camille a kis Lucy elé lépett, előhúzta a pálcáját, és a kislány homlokához érintette. Elmotyogott pár varázsigét, majd ugyanezt megcsinálta Lucy bátyjával is.

– Most már nem lesztek egyedül – mondta, azzal kézbe vette az unokaöccsét, és dehoppanált. A lány felsóhajtott. Mit kezd most egy egyéves kislánnyal?

~~~

Sophia Abigail Blacksmith egy hintaágyban ült, és egy könyvet olvasott. Hosszú vörös hajába bele-belekapott a nyári szellő. Nagy kék rejtelmes szemét a könyv lapjain pihentette. Lenge nyári ruháján átfújt a szél, de nem zavarta. Meleg nyári nap volt, amikor jól esett a hűvös szél.

– Megint olvasol?

Sophie felnézett. Ikertestvére, Ivy állt mellette.

– Hamarosan olyan leszel mint Emma – jelentette ki.

– Azért az túlzás – mosolygott Sophie.

– Anya szólt, hogy kész a vacsora – szólt Ivy.

Sophie felkelt a nyugágyból, és Ivyvel a nyomában bement a házba.

Az ebédlőben már meg volt terítve. Emma, Sophie és Ivy ikernővére már az asztalnál ült a szüleik társaságában. Sophie letelepedett az anyja és Emma közé, és szedett egy adag krumplit a tányérjára.

– Ne feledjétek, hogy holnap Hailey és Talia jönnek látogatóba – szólt az anyja, miközben átnyújtotta a ketchupos üveget Sophie-nak.

Sophie elmosolyodott. Hogy is felejthette volna el unokatestvérei érkezését. Ők ugyanis boszorkányok voltak. Már anyja testvére is az volt. Tizenegy évesen vették fel a Roxfortba, ami Talia szerint a legjobb az egész világon. Persze varázslót vett el, így nem lepődött meg senki, amikor két éve Haileyt és Taliát és az ikertestvérüket, Jasmine-t is felvették oda. Sophie imádta hallgatni a történeteiket az órákról és a kviddicsről, a varázslók sportjáról. Mindig is ki akarta próbálni milyen a repülés, de sajnos a két lánynak nem volt seprűje. De persze a könyveket többször is átlapozta. A kedvence A mágia története volt, ami a varázslók és boszorkányok történelmét mutatta be. Ivy már a tizenegyedik születésnapjuk óta be volt zsongva, ami kb. egy hete volt, mert az ifjú varázslók ekkor kaptak levelet a Roxfortból. Emma hiába mondta neki, hogy ők muglik (varázstalan lények), így őket nem vennék fel.

– Már alig várom, hogy megérkezzenek. Még annyi kérdésem van a Roxfortról.

Ivy hangja térítette magához.

– Ivy, hányszor mondjam, hogy te mugli vagy. Téged nem fognak felvenni – ripakodott rá Emma.

– Honnan tudod ezt biztosan? – húzta fel az orrát Ivy.

Emma segélykérően pillantott Sophie-ra, de a lány inkább a vacsorájának szentelte a figyelmét. Ki akart maradni testvérei vitáiból.

Másnap reggel korán kelt, és elsőként szaladt le reggelizni. Az anyja már ébren volt, és már készítette a reggelit.

– Sophie, szívem, behoznád a postát? – kérte a lányát, és egy kosár kenyeret tett az asztal közepére.

Sophie egy vörös haj libbenéssel megfordult, és kiszögdécselt a ház előtt álló postaládához. Kiszedte a három borítékot a ládából, miközben egy szórakozott pillantást vetett a szembe lévő házra, aminek kerítésénél egy vele egykorú fiú gubbasztott. Sophie bosszús pillantást vetett a leskelődő fiúra.

A szemközti házban lakó Bennettéktől minden szülő óvta a gyerekét. Körülöttük nem maradtak el a furcsaságok. Az idősebb gyermekük, Emily csendes, visszahúzódó lány volt. Nem érdekelte mit gondolnak róla mások. Észre se vette a felnőttek pillantásait, amikor elment mellettük az utcán. Az öccse, James többnyire otthon volt, az emberek nem is nagyon látták. Erre a megfigyelésre rácáfolt, hogy Sophie majdnem minden nap látta a kerítésnél ücsörögni. Ki nem állhatta fiút, hogy folyamatosan a kerítés mellett leskelődött.

Sophie még egy utolsó pillantást vetett a Bennett-házra, majd bevitte a leveleket a házba. Az asztalnál már ott ült Emma is egy tányér rántotta és egy vaskos könyv társaságában. Sophie leült a testvére mellé.

– Jött valami? – ült le Emmával szembe egy ásítás kíséretében Ivy, és a borítékokra bökött.

Sophie csak megrázta a fejét, de Emma hangot is adott a véleményének.

– Hidd el, nem fog jönni levél a Roxfortból!

Ivy csak legyintett, és hozzákezdett rántottájához.

Hailey és Talia ebédre érkeztek. Miután mindenki üdvözölte az újonnan jötteket, a két lány átadta az ajándékaikat. Sophie és Emma kaptak egy-egy példányt a Roxfort történetéből, Ivy pedig egy nagy zacskó trágyagránátot.

Már rég benne jártak a délutánban, amikor csöngettek.

– Sophie, megnéznéd ki az?

Sophie felkelt a kanapéról, és indult ajtót nyitni. Az ajtóban egy fiatal nő állt.

– Miss Blacksmithhez van szerencsém? – kérdezte.

– Sophie Blacksmith vagyok – bólintott Sophie. – De ki maga, és kit keres?

– Vivienne Blake professzor vagyok, és Sophia, Ivy és Emma Blacksmitht keresem. Bemehetek?

Sophie bólintott, majd beengedte a professzort, és bevezette a házba. Amint beértek a nappaliba, Talia felpattant, és csodálkozva meredt a nőre.

– Blake professzor? – kérdezte csodálkozva.

– Jó napot Miss Peters! – köszönt.

– Hozzánk jött? – kérdezte Hailey.

– Ami azt illeti, Emma, Sophia és Ivy Blacksmitht keresem.

A két lány a szája elé kapta a kezét, de Sophie nem értett semmit. A professzorra nézett magyarázatra várva, de Blake nem szólt semmit, csak előhúzott három levelet, és a három említett lány felé nyújtotta. Ivy izgatottan, Sophie és Emma csodálkozva vették el a leveleiket. Már mindhárman sejtették, miről van szó. Sophie óvatosan felbontotta a borítékot. A borítékban két lapot talált. Kivette az egyiket, és olvasni kezdte.

ROXFORT

Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
Igazgató: Minerva McGalagony
Tisztelt Blacksmith kisasszony!
Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Mellékelten küldjük a szükséges tankönyvek és felszerelések listáját. A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-éig küldjön baglyot nekünk.

Tisztelettel:
Filius Flitwick
igazgatóhelyettes

Sophie ámulva felpillantott.

– Ezek szerint mi is boszorkányok vagyunk? – kérdezte remegő hangon.

– Látom Miss Peters és Miss Peters már mesélt nektek egyet s mást – mondta szigorú tekintettel Blake.

A két említett behúzta a nyakát.

– De válaszolva a kérdésére, nagyon úgy tűnik, hogy mindhárman boszorkányok.

– Ez csúcs! – kiáltott fel Ivy. – Erre vágytam egész életemben.

– Úgy látom, itt már nincs mit elmagyaráznom – szólt Blake. – Az unokatestvéreik, majd segítenek a továbbiakban.

A professzor biccentett, és magukra hagyta őket. Távozása után csend telepedett a nappaliba.

– Akkor ti is jöttök a Roxfortba – szólalt meg végre lelkesen Talia.

Másnap reggel Sophie szokás szerint kiment a postáért. Az utca ugyanolyan hétköznapian festett mint mindig. Vagyis mégsem. A Bennett-ház előtti fán egy bagoly gubbasztott. Sophie gyanakodva lépett közelebb az állathoz. A bagoly kíváncsian nézett rá.

– Szia!

Sophie megfordult. James Bennett állt mögötte, és kíváncsian nézte őt.

– Öhm, szia – köszönt félszegen Sophie.

– Mit keresel itt?

– Csak a baglyot néztem. Talán baj?

– Oh, nem – mondta gyorsan James. – Csak tudod nem nagyon szoktak a házunkhoz jönni.

– Aha.

Sophie csak ennyit tudott kinyögni. Nem tudta erre mit mondjon.

– A tiéd? – bökött végül a bagoly felé.

A fiú megrázta a fejét.

– Csak levelet hozott.

– Levelet? Nem sokan szoktak bagollyal levelezni. Ki küldte? – kérdezte, és megpróbálta közelebbről is megnézni a fiú kezében lévő pergament.

James gyorsan a háta mögé dugta a kezét.

– Csak egy vicces kedvű nagybácsim.

– Aha. Értem.

Csend állt be köztük.

– Akkor én megyek is – mondta végül Sophie. – Örültem a szerencsének...

– James, James Bennett – sietett a válasszal James.

– Sophie Blacksmith – biccentett Sophie, és visszatért a házba.

– Biztos csak képzelődtem – mondta magában. – Nagy véletlen lenne, ha Jamest is felvették volna a Roxfortba.

Gyorsan elhessegette a gondolatot, és magához vette a leveleket, majd bement a házba.

~~~

Sziasztok!
Remélem tetszett ez a rész. Ha igen, kérlek jelezd ezt egy komment vagy vote formájában. Nemsokára hozom a következő részt.

~ Kira ~

~ 2021. november 2. ~