⚠️ Nem szoktam ilyet kiírni az elejére, de ez a fejezet az eddigieknél kicsit durvább, szóval aki nem bírja esetleg a horrorabb dolgokat (gondolok itt a holttestek leírására, ilyenekre) annak javasolnám, hogy ne este olvassa. Nem biztos, hogy mindenkire ugyan úgy hatnak a dolgok, ha valaki tudja magáról, hogy nem bírja az ilyeneket, annak javasolnám, hogy nappal olvassa, ha az segít. Aki maradt, annak jó olvasást!

Ash egyedül ücsörgött a vonaton az ablak melletti ülésen, és bámulta a tájat. Cokeworth-t már egy ideje elhagyta, és most a zöld angliai pusztákon és kisebb-nagyobb erdőkön zakatoltak keresztül. 

Már javában július közepe volt, mire végre kiderítette a lány, hogy hol lakik az ex-belügyminiszter. Viszonylag nehéznek bizonyult, mivel vagy egy rakat újságot és könyvet kellett feltúrnia a helyi könyvtárban, mire megtalálta a keresett címet.

Ash leszállt King's Cross pályaudvaron, majd elindult a Marsham Street irányába, ami egy közel 5 kilométeres távnak bizonyult. Mivel nem ismerte a londoni tömegközlekedést, és nem akart elveszni a hatalmas városban, ezért egyszerűbbnek látta, ha gyalog megy, követve a térképén bejelölt utat. Ugyan úgy számolta, hogy egy körülbelül egy órás sétáról volt szó, mégis nekivágott London utcáinak. 

A becsült egy óra másfél lett végül, mivel elképesztő sok ember nyüzsgött a városban. Ash-nek egész végig olyan érzése volt, mintha követték volna, de akárhányszor megfordult, vagy körbenézett, még csak egyetlen egy gyanús alakot sem látott. 

Szerencsére az ex-belügyminiszter, akit a lány keresett, ugyanabban az utcában lakott, mint ahol a Belügyminisztérium is helyet kapott, így könnyű volt megtalálni. 

Végigsétált a Marsham Streeten, és elérte a kereszteződést. Egy hatalmas, puccos, felettébb luxus háznak tűnő épület előtt állt. Újból érezte azt a bizsergető érzést, mintha valaki figyelné, és lassan körbefordította a fejét, de sehol senkit nem látott, mint eddig.

Amikor visszafordult, arra se maradt ideje, hogy sikítson, egy fekete köpenyes alak hirtelen megragadta a felkarját és elhoppanáltak. 

§

Egy romos ház elé érkeztek valami felettébb elhagyatott utcában. Még mielőtt az idegen beráncigálta volna a rozsdás vasajtón, sikeresen le tudta olvasni a közeli utcatáblát. Az épület belül ugyan olyan lepukkant volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Hasonlított arra a helyre, ahol két éve megtalálták az anyját az aurorok, leszámítva, hogy itt nem voltak apró csontok és maradványok a padlón. Az idegen berángatta egy sötét, penészes falú szobába, majd akkorát taszított rajta, hogy ettől a lány a földre zuhant. 

A férfi elvette tőle a táskáját, megmotozta, majd otthagyta. Pár perccel később nyílt az ajtó, és Blackwater lépett be, személyesen.

- Miss Silverman! Micsoda öröm, hogy végre megismerhetem kegyedet személyesen. - húzta kegyetlen mosolyra vékony ajkait az idéző - Nem tudom, tudod-e, hogy miért vagy itt.

Ash felvonta bal szemöldökét, majd gunyoros hangnemben válaszolt.

- Nem vagyok hülye, Blackwater. Nyilván a képességem miatt ráncigáltak ide. 

- Ejnye, több tiszteletet vártam egy hölgytől. - ingatta fejét a férfi - Na mindegy, először kezdjünk valami könnyebbel. Crucio!

Ash egész testébe elviselhetetlen fájdalom nyílalt az átok hatására. Eszébe jutott, ami elsőben történt vele Lestrange-ék következtében. Amikor Blackwater végre abbahagyta, Ash zihálva, remegve zuhant a földre. 

- Elég volt ennyi, nem igaz?

- Soha, ismétlem soha - zihálta a lány - nem fogok semmit mondani magának. Akár meg is ölhet, de nem fog használni. 

Blackwater arckifejezés megváltozott a hallottak után. Megragadta erősen a lány felkarját, majd felrántotta a földről, és kitaszította a folyosóra. Elindultak egy irányba, és egy idő után Ash karján a szorítás már kezdett elviselhetetlen lenni, de nem akart gyengének tűnni, így tűrte a fájdalmat.

Megérkeztek egy másik folyosóra, ami sokkal sötétebb volt az eddigieknél. A plafonon alig pislákolt egy-egy lámpa, és a falon kétoldalt vastag acélajtók helyezkedtek el. Blackwater kinyitotta az egyik ajtót, és betaszította a lányt a cellába, ahol teljes sötétség honolt. Egy ablak, egy nyílás nem volt a falakon, így, amikor az idéző bevágta a nehéz ajtót, teljes sötétségben a maradt. Semmi nem volt nála, se egy pálca, se semmi. 

§

Nem tudta, hogy órák, napok, vagy hetek teltek-e el, de hirtelen nyikorogni kezdett az acélajtó. Ash felpattant, és odaosont a bejárat mellé, majd, amikor az kinyílt, egy véres arcú, reszkető férfit hajítottak be a cellába. Ash-nek volt annyi lélekjelenléte, hogy küldjön egy invito-t az idéző pálcája felé, így az feltűnés nélkül a lány kezébe röppent. 

Miután az ajtó becsapódott, Ash elsuttogott egy lumos-t, majd odalépkedett a sarokban kuporgó, reszkető férfihez.

- Jól tetszik lenni, uram? - kérdezte kedvesen. A férfi csak ráfordította üres tekintetét, de nem mondott semmit. Ash még kis ideig bámulta, majd eloltotta a pálcát, és a másik sarokba kuporodott. 

Kisvártatva, ezúttal csak pár perc telhetett el, újra nyílt az ajtó. A lány nagyon remélte, hogy nem tűnt fel az idézőnek a pálcája hiánya, és azért jött vissza, de szerencsére az ajtóban egy másik férfi állt. 

- Állj fel, Lancaster! - parancsolta a fekete hajú férfi. 

A sarokban gubbasztó engedelmesen követte a másik parancsát. 

- Tudod, Lancaster, egy ideje már tudtuk, hogy áruló vagy. Eddig Blackwater nem tudta eldönteni, hogy mit akar veled kezdeni. Tisztított idéző vagy, szóval úgy vélte, hogy meg kellene kímélni az életedet, de szerencsére sikerült ennek az ellenkezőjéről meggyőznünk őt. - mondta az ajtóban álló, majd szépen lassan felemelte a pálcáját és a sarokban álló, reszkető férfire emelte. 

- Mit... - kezdte volna, de a másik félbeszakította az átkával.

- Avada Kedavra!

A zöld villanás pontosan a mellkasa közepén találta el a férfit, aki üres tekintettel zuhant neki a falnak, és nem mozdult többé. Ash a szájára szorított kézzel figyelte az élettelen holttestet a szoba másik végében, amíg az ajtó be nem csukódott, és a test újra nem merült el a szobát belepő sötétben.

A lány reszketve ült a holttesttől a lehető legtávolabb. Soha életében nem látott még gyilkosságot filmeken sem, nemhogy élőben. Egy bogarat is sajnált volna lecsapni. És most egy igazi, valódi hullával kellett osztozni a kellemes kis celláján, ami ezután hatványozottan egyre kellemesebb lett.

§

Újabb hosszú idő telhetett el a lány cellatársának halála óta. Sajnos továbbra sem tudta, hogy mennyi az az annyi, mivel semmi kapcsolata nem volt a külvilággal, de a mellette rothadó hullából sejteni lehetett, hogy nem kis idő telt el. Természetesen az idéző bagázs nem vette a fáradságot, hogy elvigyék a cellából, hagyták, hogy ott rothadjon, és az apró rovarok elfogyasszák a húst a csontokról.

Ash elkövette egyszer azt a hibát, hogy megnézte a pálca fényében a holttestet, de majdnem elhányta magát, szóval úgy döntött, hogy a jövőben inkább nem megy a test közelébe.

Kezdett kétségbeesni, hogy mihez kezdjen. Volt nála ugyan egy pálca, de fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele. Felrobbantani az ajtót nem lett volna célszerű, mert az épületben tartózkodók meghallhatják, és újra elkapják. Próbálkozott jó-párszor a kiábrándító bűbájjal, hátha észrevétlenül ki tud surranni, de a negyedik alkalom után feladta. 

- Mihez kezdjek itt. - suttogta magának. Próbált visszaemlékezni, az elmúlt négy évnyi varázstanulmányaira, de egyetlen olyan bűbáj vagy varázslat sem jutott az eszébe, aminek hasznát vehette volna.

Átkozta magát, hogy nem használt a városban kiábrándító bűbájt, de annak örült, hogy egyedül jött. Ki tudja, ha Perselust, vagy Lily-t magával hozta volna, ahogy barátai kérték, lehet, őket Blackwater már megölte volna. Ash tudta, hogy őt egyelőre nem fogja bántani az idéző, mert szüksége van rá, bár azt nagyon csodálta, hogy a hosszú ittléte alatt egyszer sem jelent meg a lány cellájában. Nem mintha hiányzott volna Ash-nek.

Sokadjára pörgette végig anyában az általa ismert varázsaltokat, amikor hirtelen beugrott neki valami. A patrónus-bűbáj. Júniusban elkezdték gyakorolni Mordonnal, de nem jutott sokáig vele. Viszont arra emlékezett, hogy az auror mondta, hogy a patrónusokkal lehet kommunikálni és üzenetet küldeni. Gondolta, egy próbát megért.

Próbált visszaemlékezni bármilyen boldog emlékre. Először az jutott eszébe, amikor elsősként felszállt a Roxfort Expresszre. 

- Expecto Patronum! - mondta éppen elég hangosan ahhoz, semmi ne történjen. 

'Ez nem lesz jó' - gondolta. Próbált másik emlékekre gondolni, de a sokadik próbálkozás után fáradtan rogyott vissza a sarokba. Úgy volt vele, hogy kicsit vár, aztán megpróbálja újra.

§

Feltehetőleg napok óta gyakorolhatta a varázslatot, de továbbra sem történt semmi. Ash valószínűleg már az összes létező boldog emlékén végigment, amikor már kezdte feladni az egészet. A legutolsó alkalommal sikerült egy kis ezüstös csíkot kipréselni a pálcájából, de mire örülhetett volna a sikerének, a csík el is tűnt. 

Utolsó próbálkozásként Ash úgy döntött, hogy megpróbál valami mást. Nem emlékre gondolt, hanem a barátaira; mindenkire, aki számított. Perselus, Lily, Damien, a két Black, még Jameséket is belevette a csapatba, és természetesen az édesanyja.

- Expecto Patronum! - mondta ki az eddigieknél hangosabban a varázsigét.

Szinte végszóra, a pálca hegyéből kiröppent egy háromfejű, kéken derengő, felettébb nagy kígyó, és puhán a lány lába elé csusszant.

- Egy rúnakígyó. - suttogta. Még mielőtt teljesen elvesztette volna a koncentrációját, összeszedte magát, és a patrónusra fordította ismét a tekintetét - Dumbledore-nak üzenem, hogy Blackwater elkapott. Egy bizonyos Moreland Lane nevezetű helyen tart fogva, egy romos házban, ahova egy rozsdás ajtón keresztül lehet bejutni. 

Ash egy pillanatra úgy látta, mintha a patrónusa biccentett volna, majd a rúnakígyó eltűnt. 

§

Újabb hosszas várakozás, és Ash egyre kezdte érezni, hogyha még sok időt itt kell egy sötét cellában töltenie egy rothadó, bűzlő hullával, teljesen bekattan.

A kintről jövő kiáltozásokra is először csak azt hitte, hogy képzeli, de amikor egy, feltehetőleg test, hangosan nekipuffant a vastag ajtónak, Ash feleszmélt a gondolataiból.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és a fénytől, ami hirtelen behatolt a szobába, Ash-nek el kellett takarnia a szemét. Nem látta, hogy ki ragadja meg a karját és húzza fel a földről, de az érintése egyáltalán nem volt szoros vagy fájdalmas szóval a lány remélte, hogy az illető az ő oldalán állt. 

- Komolyan mondom kislány, a sírba viszel. - hallotta Ash Alastor Mordon hangját. Akkor és ott olyan kő esett le a szívéről, hogy fogadni mert volna, a mellette álló auror hallotta.