Másnap reggel Ash első útja a Roxfortba vezetett. Amikor elballagott onnan több, mint egy évvel azelőtt, nem gondolta volna, hogy ennyit fog utólag visszajárkálni. Bár sejthette volna, hiszen Dumbledore segíti a munkájukat, ő meg erősen a Roxforthoz van kötve.

Végigsétálva a folyosókon ismét a nosztalgia kapta el, pláne, hogy a diákok is a folyosókon lézengtek a hétvége miatt.

Ash elérte a kőszörnyet, ahol újabb ácsorgás követte, mivel változott a jelszó. Mind minden év elején. Szóval kénytelen volt megvárni, hogy eltűnjön a folyosóról az összes diák és tudjon küldeni egy patrónust.

Dumbledore ismét lejött hozzá és beengedte, majd Ash helyet foglalt a szokásos székén és figyelte a professzort. Dumbledore előszedte a merengőt, majd beleöntötte az ezüstös emléket.

Miután Ash belehajolt a merengőbe és a zuhanás után földet ért, egy társalgóban találta magát. A szoba közepén egy igen terjedelmes öregebb nő ült egy karosszékben, tortára emlékeztető ruhában. A asszonyság egyik kezében gyémántokkal kirakott kis kézitükröt, a másikban jókora púderpamacsot tartott. Ez utóbbival amúgy is vöröslő arcát pirosította, miközben egy házimanó szűk selyemcipőcskébe préselte úrnője termetes lábát.

- Igyekezz, Hóki! - szólt parancsoló hangon Hepzibah Smith - Mindjárt négy óra! Négyre ígérkezett, és még sose késett el!

Kisvártatva a boszorkány eltette a púderpamacsot, épp mikor a manó feladata végeztével felegyenesedett. Most látszott csak igazán, milyen kicsi. Alig ért fel Hepzibah székének üléséig. Papírvékony bőre úgy lógott fonnyadt testén, mint a hófehér vászondarab, amit tóga módjára viselt.

- Hogy festek? - kérdezte Hepzibah Smith, miközben jobbra-balra forgatta a fejét, hogy minden szögből megcsodálhassa az arcát a tükörben.

- Elragadóan, asszonyom. - cincogta a Hóki nevezetű manó.

Ash majdnem felnevetett a manó szürreális válaszán, le merte fogadni, hogy a hazugság a munkaköri leírásába tartozott. Nincs olyan őrült, aki szerint a telt asszonyság elragadóan festene.

Ekkor csilingelve megszólalt az ajtócsengő, amire az asszonyság és a manó is egyszerre rezzentek össze.

- Szaladj, szaladj, megjött! - sikoltotta izgatottan Hepzibah, amire a manó kisietett a szobából.

Ahogy Ash körbenézett, csak akkor tűnt neki fel, hogy a helyiség mennyire tele volt zsúfolva mindennel. Képtelenségnek tűnt úgy átkelni rajta, hogy közben ne döntsön fel az ember legalább tucatnyi tárgyat. Voltak ott festett dobozkákkal teli vitrinek, cifra gerincű könyvek alatt roskadozó polcok, kristálygömbök meg ég-glóbuszok tucatszám és megannyi, rézvödörbe állított, zöldellő cserepes növény. A szoba összességében egy régiségbolt és egy üvegház sajátos elegyének hatott.

Egy perc se telt bele, a házimanó máris visszatért, nyomában egy magas fiatalemberrel, aki egy cseppet sem volt ismerős Ash-nek. A varázsló egyszerű fekete öltönyt viselt és könnyed, ügyes léptekkel kelt át a zsúfolt szobán, majd mélyen meghajolva csókot lehelt Hepzibah kövér kezére.

- Hódolatom szerény jele. - szólalt meg, majd egy csokor rózsát varázsolt elő a semmiből.

- Ejnye, butus fiú, igazán nem kellett volna! – kacarászott Hepzibah - Tom, Tom, nem szabad egy öregasszonyt így elkényeztetni! Foglaljon helyet, tessék, tessék... Hol van Hóki?

A házimanó közben kiment, majd egy tál aprósüteménnyel tért vissza pillanatokkal később, amit az asszonyság elő tett le, pont úgy, hogy úrnője könnyen elérje, és még csak egy centit se keljen megmozdulnia.

- Parancsoljon Tom, tudom, hogy szereti a süteményemet. Meséljen, hogy van? Rémesen sápadt. Százszor mondtam már, hogy túlhajszolják magát abban a boltban...

Ash látta, hogy a Tomnak nevezett férfi, akiről erősen gyanította, hogy Voldemort volt fiatalabb és merőben jobb kiadásban, gépiesen elmosolyodott, Hepzibah meg folytatta, nem is figyelve a fiatal férfire.

- Nos, ezúttal milyen ürüggyel keresett fel? - kérdezte nagyokat pislogva.

- Mr. Burke az eddiginél is előnyösebb ajánlatot óhajt tenni a koboldok kovácsolta páncélra. - felelte Tom - Ötszáz galleont kínál. Ezt rendkívül méltányos összegnek érzi...

- Ejnye, ne olyan sietve! - biggyesztette le az ajkát a boszorkány. - A végén még azt hiszem, hogy csak a csecsebecséim miatt jött!

- Valóban azok miatt küldtek. - válaszolt csendesen Tom - Szerény alkalmazott vagyok, madam, utasításokat hajtok végre. Mr Burke kérdezteti...

- Ördög vigye Burke-öt! - legyintett Hepzibah - Olyat mutatok magának, amit Burke sose láthatott! Tud titkot tartani, Tom? Megígéri, hogy egy szót se szól róla Mr. Burke-nek? Nem hagyna nyugtot nekem, ha megtudná, hogy nálam van, amit mutatni fogok, márpedig ezt nem adom el, se Burke-nek, se senkinek! De magának megmutatom, mert maga a múltat fogja csodálni benne, nem azt, hogy ennyi vagy annyi galleont lehet bezsebelni érte...

- Örömmel megnézek bármit, amit Miss Hepzibah mutatni kíván. - udvariaskodott Tom, újabb kislányos kuncogást csalva ki Hepzibah-ból.

- Már elő is hozattam Hókival... Hol vagy, Hóki? Megmutatjuk Mr. Denemnek a legdrágább kincsemet... De ha úgyis mész, hozd rögtön mindkettőt...

- Íme, asszonyom! - hallatszott a házimanó cincogó hangja, amikor visszatért.

A házimanó két egymásra pakolt bőrdobozt hozott oda a gazdájának.

- Remek! - örvendezett Hepzibah. Átvette a dobozokat a manótól, az ölébe helyezte őket, s már készült is kinyitni a felsőt. - Ez tetszeni fog magának, Tom... Ha a családom megtudná, hogy megmutattam magának! Már alig várják, hogy rátehessék a kezüket!

Felhajtotta a doboz tetejét és Ash egy szépen kidolgozott kétfülű aranypohárkát pillantott meg. Szinte azonnal tudta, hogy az Hugrabug Helga kelyhe, mert már látta képeken az alapítók saját tárgyait. Abból kettőt élőben is látott, a sors szerencséje által.

- Kíváncsi vagyok, rájön-e, mi ez. – suttogta Hepzibah - Vegye csak ki, vizsgálja meg alaposabban!

Tom kinyújtotta a kezét és a fél fülénél fogva felemelte puha selyemágyáról a pohárkát. Ash látni vélte, hogy fekete szemében vörös láng lobban. Mohó arckifejezése sajátosan tükröződött Hepzibah ábrázatán, azzal a különbséggel, hogy a boszorkány apró szemei nem az aranyedényre, hanem a fiatalember szép metszésű arcára szegeződtek.

- Egy borz. - dünnyögte a pohárra vésett ábrát vizsgálva Voldemort - Vagyis ez...

- Hugrabug Helgáé volt! Jól sejti, okos fiú! - Hepzibah hangos fűzőnyikorgás közepette előredőlt, és megcsippentette Tom beesett arcát - Hisz mondtam magának, hogy távoli leszármazottja vagyok! A pohár évszázadok óta a családunk birtokában van. Hát nem csodás darab? Állítólag megannyi mágikus képességgel bír, de sose vizsgáltam meg. Én csak szépen őrizgetem...

Azzal leakasztotta Voldemort hosszú mutatóujjáról az ereklyét és visszarakta a dobozba.

A kincstől megválva a varázsló arca egy pillanatra elsötétült, de Hepzibah figyelmét annyira lekötötte a pohárka gondos elhelyezése, hogy ezt nem vette észre.

- Így ni. - szólt elégedetten. - Hol van Hóki? Ah, itt vagy. Ezt most már elviheted...

A manó engedelmesen elvonult az aranypohárral, és Hepzibah most a másik, jóval laposabb dobozra helyezte kövér kezeit.

- Azt hiszem, ez még jobban fog tetszeni magának. - suttogta - Hajoljon közelebb, kedvesem, hogy jobban lássa... Erről persze tud Burke, hiszen tőle vettem, de biztos kapva kap majd rajta, ha már nem leszek...

Óvatosan felhajtotta a dobozon lévő kis kapcsot, és kinyitotta. Abban bíborpiros bársonypárnán egy súlyos aranymedál feküdt.

Tom rámeredt az ékszerre és ezúttal nem várta meg a felszólítást. A láncánál fogva felemelte és a fénybe tartotta a medált.

- Mardekár jele. - szólt csendesen, a megcsillanó díszes S betűre utalva.

- Úgy van! - lelkendezett Hepzibah. Szemlátomást boldoggá tette, hogy Voldemort megbabonázva bámulja a becses ékszert. - Egy vagyont hagytam ott érte, de hát egy ilyen kincset nem szalaszthattam el, muszáj volt hazahoznom a gyűjteményembe! Burke valami rongyos fehérnéptől szerezte, az meg biztosan lopta valahol, mert fogalma se volt az értékéről...

Ash ezúttal tisztán látta a fellobbanó vörös fényt Voldemort szemében és azt is észrevette, hogy a varázsló láncot markoló öklének bütykei elfehérednek.

- ...lefogadom, hogy Burke aprópénzt fizetett érte, de mit lehet tenni? Bájos darab, ugye? Erről is rebesgetik, hogy megannyi mágikus tulajdonsággal bír, de nekem elég, hogy itt van és őrizgethetem...

E szavakkal Hepzibah a medál után nyúlt. Ash egy pillanatig azt hitte, Tom nem adja vissza, de aztán az ékszer kicsúszott a varázsló ujjai közül és visszakerült a vörös bársonypárnára.

- Nos, kedves Tom, remélem, sikerült örömet szereznem magának!

Hepzibah Tom szemébe nézett és most először lehervadt arcáról a gyermeteg mosoly.

- Jól van, kedvesem?

- Hogyne. - felelte csendesen Tom - Remekül vagyok...

- Úgy láttam, mintha... de biztos csak a fény miatt...

Hepzibah nyugtalanul pislogott és Ash jól tudta, miért: ezúttal bizonyára ő is meglátta a parázsló villanást vendége tekintetében.

- Tessék, Hóki, vidd ki ezt is, és tedd vissza mindkettőt a helyére. A szokásos bűbájokat használd...

Dumbledore ekkor megérintette a lány karját is biccentett, hogy mehetnek. Ash bólintott, majd pillanatokkal később már az igazgató irodájában álltak újból. Dumbledore intett a lánynak, hogy foglaljon helyet.

- Hepzibah Smith a most látott jelenet után két nappal meghalt. - kezdte Dumbledore - A minisztérium a házimanót ítélte el, amiért véletlenül mérget kevert gazdája egyik italába.

Ash egy pillanatig döbbenten nézett, majd gyorsan összerakta a dolgot.

- Voldemort mérgezte meg Hepzibah-t, nem Hóki. - kezdte megfontoltan - Majd módosította a manó emlékeit, hogy ő vállalja magára a dolgot. Nyilván a medál kellett neki, hiszen addigra már tudta a származását és az örökségét is. 

Dumbledore bólogatott, de nem szólalt meg, jelezve, hogy vár még valamit a lánytól. Ash pár pillanatig gondolkodott, majd eszébe jutott a megoldás. 

- De neki nem csak a medál kellett, hanem a kehely is. Az egyik roxforti alapító relikviája. - mondta tágra nyílt szemekkel a lány - Az is horcrux. És feltehetőleg valamelyiket a nő megölésével csinálta.

- Igen. - bólogatott elismerően a professzor.

- De uram, minek kellett Voldemortnak a pohár?

- Feltehetőleg még akkor is erősen kötődött a Roxforthoz és nem tudott ellenállni egy ilyen értékes tárgynak. Te is láttad a szemét, ahogy arra a pohárra nézett. - magyarázta a professzor - Amiből az következik, hogy...

Ash pár pillanatig újból csöndbe merült, de ismét gyorsan megtalálta a kérdésre a választ.

- Az következik, hogy feltehetőleg a Roxfort alapítóinak tárgyait célozta meg horcrux gyanánt. - kezdte a lány - De uram, a kard...

- A kard nem lehet horcrux. Griffendél Godriktól nem tudott volna megszerezni egy tárgyat. Nem volt méltó rá. - adta meg a választ a professzor - Emellett a kard régóta itt van, feltűnt volna, ha valami nem stimmel vele. A horcruxok igen fura természettel rendelkeznek, szóval biztos vagyok benne, hogy az nem horcrux. Különben nem adtam volna nektek oda. 

- Akkor viszont Hollóháti Hedvig diadémja maradt. - vonta le a következtetést a lány - De uram, az már az alapítás óta szinte el van veszve. Egy replika van a klubhelyiség egyik Hollóháti szobrán, de az igaziról úgy tartják, hogy örökre elveszett valahol.

- Igen, nekem is ezzel van a gondom. - csóválta a fejét Dumbledore - Viszont le merem fogadni, hogy valahogy megtalálta. Mindenesetre ráérünk még azzal foglalkozni. Egyelőre a poharat találjuk meg.

- Értem uram. - mondta Ash, majd felállt - Visszamegyek a többiekhez, megbeszéljük a dolgot.

Kifelé menet azon töprengett, hogy mégis hogyan fogják megtalálni a maradék horcruxot. Legfőképp most a kehely érdekelte, azt tudták biztosra, bár érezte, hogy a diadém is nagy fejfájást fog majd a csapatnak okozni. 

Hiába tudták a pontos tárgyat, nem kerültek közelebb az elpusztításához.