Egy vonat kabinjában ébredtem. Alig emlékeztem a történtekre. Csak annyi maradt meg, hogy egy kávézóban megtámadott minket egy empúsza meg egy vén szatyor. Azt se értettem, hogyan kerültem ide.

A többiek halkan beszélgettek, pedig rajtunk kívűl nem volt más a kabinban. Megpróbáltam felemelni a fejem, de fájdalom nyilalt a nyakamba.

- Felkelt az álomszuszék - mosolygott rám Ben. Szokatlan volt tőle, hogy halk legyen, és ne azért mosolyogjon, mert valami rosszat csinált.
- Inkább még pihentesd még egy kicsit - szólt rám Jane
Hallgattam rá.

- Szóval - kezdtem bele a plafont bámulva - hogyan kerültünk ide?

- Hát szépen elraktam láb alól a csúnya néniket - vigyorgott Ben

- Azaz csak a fúriát - rázkódott meg Lucy.

Meg tudtam érteni. Úgy nézett ki, mint valami öreg, szigorú tanár, akit messze elkerülnél.

- Hogyan cipeltetek fel a vonatra? Nem volt gyanús, hogy egy ájult embert visztek magatokkal?

- A Köddel elrejtették - magyarázta Jane - Anyámtól örököltem.

Megint csend telepedett a kabinra.
Újra elkezdett fájni a fejem, ezért ledőltem. Nem kellett volna. Elaludtam, de nem segített sokat az álmom.

Újra a föld alatt voltam, vérvörös felhők, kénes levegő, néha egy-egy szörny ordítása. És még valami. Nem tudtam pontosan kivenni, túl messze volt, de egy bilikék kocsi méretű tárgy feküdt ott. Nem. Az egy kocsi volt. Ahogy közeledtem hozzá, meg is tudtam állapítani, hogy ez Fiat.

Egy folyó folyt mellettem, fekete üvegszilánk partja volt. Nem volt ez a hely a szívem csücske.

Egy árnyékban három valami beszélgetett.

- A félistegek egyre közelebb érnek az Alvilág kapuihoz. - szólalt meg egy mély, reszelős hang, ami betöltötte az egész ,,helyiséget", és sikeresen felforgatta a gyomromat is.

- Uram, készen állunk megállítani őket - rebegte egy hang, hallatszott, hogy tart az ,,urától" - Útjukat megnehezítjük, most is tartogatunk nekik egy meglepetést.

- Ne izguljon, elhozzunk önnek - szólalt meg a harmadik hang, ami nagyon hasonlított a másodikhoz.

- Óóó, én nem izgulok. Gaia sem izgult. A titánok és az óriások sem. MÁRPEDIG ŐK AZ ELŐZŐ FÉLISTENEK LESZÁRMAZOTTJAI!!! - ordította a reszelős hang.

Még én is megijedtem tőle, pedig tudtam, hogy nem lát és nem hall engem.

Változott a kép. Fájdalmasan ismerős dolgok peregtek le a szemem előtt.

Két tinédzser egymásba kapaszkodva lógnak egy szakadék szélén, felettük egy hadihajó, és az Athéné Parthenosz. Egy fiú állt a szakadék szélén, de nem tudott segíteni nekik.

- A másik végén - ordította a fiú a lógott - Ígérd meg, hogy elvezeted oda a többieket!

Nagyon ismerős hang volt. Ő az apám - gondoltam.

Azzal apa elengedte a szakadék szélét, és lezuhantak a semmibe.

Még több tucat kép villant be. A szüleim egymást átkarolva sétáltam, egy titán mögött, anya óriáspókkal küzd, beszállnak egy liftbe, több ezer szörny között, és még sok másik kép

Azonban a vonat egy hatalmasat rászkódott, és felébredtem.