A nyár utolsó napjai csigalassúsággal teltek. Nem arról van szó, hogy nem szeretek itthon lenni. Megvan mindenem, amire szükségem van. Szép nagy házunk, gyönyörű kerttel és birtokkal. Sokkal inkább arról, hogy imádtam a Roxfortba járni. Hiányoztak a barátaim, akikkel egész nyáron csak levelezni tudtam. Sajnos én jóval messzebb lakom tőlük. Így kissé rosszul esett olvasni, hogy ők mennyi mindent csináltak együtt a nyáron. És így az idő is lassabban kezdett el telni az utolsó napokban.

A szobám sarkában kész bőröndök álltak. Bepakolva gondosan a ruháim, könyveim és egyéb szükséges kellékek. A testvéreim jóval ráérősebbek. Ők majd az utolsó este szedik össze, ami éppen a kezükbe akad. Nem épp a pontosságról híresek. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg a fél életüket a Roxfortban hagyták.

Éppen a végső simításokat végeztem az utolsó bőröndöm bepakolásakor, amikor Carol lépett be a szobámba.

-Cam nézd mit találtam -ugrott oda mellém

-Na, mutasd - feleltem, majd kinyitotta a tenyerét, amiből egy hatalmas ronda féregszerű lény kanyarodott ki. -Fújj, vidd innen - ugrottam el mielőtt rám esett volna. Aki ismer, az jól tudja, hogy nagyon irtózok mindenféle féregtől, és az én drága ikertestvérem ezt minden adandó alkalommal ki is használja.

-Anya - ordítom el magam miután a húgom megindult felém azzal a csúfsággal.

-Mi történik? - kiabált fel az emeletre, de választ nem adtam, hisz azt vártam, hogy feljöjjön -Thomas nézd meg mi történik, mert ha én megyek odaég a kaja - szólt az idősebb bátyámnak, aki bejött a szobámba és kivette a húgom kezéből a lényt, majd azzal a lendülettel sarkon fordult és elindult le a lépcsőn.

Testvérem utána futott, és ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Thomas mindig is a jobbik bátyám volt. Tudom nem szép ilyet mondani, de kiskoromban is mindig ő játszott velem. Ő védett meg a húgom elvetemült dolgaival szemben, akárcsak a mostani. És a Roxfortban is nem egyszer állt ki mellettem.

Kicsit később elindultam sétálni egyet. Általában a hátsó udvarra szoktam menni. A telek mögött van egy hatalmas erdő, amiben különböző misztikus lények élnek. Apám, amíg még élt levédte, hogy a muglik számára láthatatlanok legyenek, míg az erdőben maradnak. Így gyakran teszek arra is egy sétát, abba reménykedve, hogy látok egyet. Apám halála után rengeteget voltam abban az erdőben. Érezni lehet ott az energiáit, így sokszor nyugszom meg, ha zaklatott a lelkem. Most sem tudtam máshova menni. Mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni a mágikus lényektől, mert legközelebb csak 1-1 Legendás lények gondozása órán láthatok egyet.

Pár nappal később, a szokásostól eltérően, teljesen bezsongva ébredtem. Míg máskor délelőtt 11-kor sem képesek kirángatni az ágyból, addig a mai nap frissen, élettel tele sikerült felébrednem. Még a vonat előtt el kellett mennünk pár utolsó dologért az Abszol Útra. Így egész korán elindult az egész család. Rég nem mozdultam ki otthonról, úgyhogy itt volt már az ideje.

A városban össze futottam néhány ismerős arccal. De sajnos senkivel sem tudtam sokat beszélni, mert rajtunk kívül ők is siettek. Megvettem a szükséges eszközöket. Köztük néhány tankönyvet, füzeteket, és szükségem volt egy új talárra is. Az állomásra kicsit késve értünk. Siettünk a 9 ¾ vágány felé, ahol a falnak neki futva juthatunk át az állomásra. A húgom ment először, majd Olivér. Thomas előre akart engedni. Ám mielőtt elindulhattam volna, észre vettem egy nálam fiatalabb fiút, aki kóvályogva járkált a szerelvények mellett. Így inkább az ő irányába indultam el.

-Szia- szólítottam meg

-Szia- köszönt vissza félénk hangon

-9 ¾ vágány?- mosolyogtam rá kedvesen, hogy lássa, hogy nem ártó szándékkal jöttem. A kis srác bólintott.- Most vagy itt először igaz?

-Igen

-Ha gondolod én és a bátyám- mutatok az előbb említett személy felé- szívesen segítünk- ajánlottam fel

-Azt megköszönném- mosolygott immár ő is

Oda kísértem az átjáróhoz, majd előre küldtem a bátyámat, hogy mutassa meg, hogyan kis kell ezt csinálni. Kissé hátrébb állt, megfogta a cuccait, amik egy 'kocsin' voltak elhelyezve, és lendülettel neki futott a falnak. Az ütközés következtében eltűnt. Innen lehetett tudni, hogy szerencsésen megérkezett az állomásunkra.

-Most te jössz- néztem a fiúra

-El lehet rontani?- nézett rám. Arca elég rémültnek tűnt, így jobbnak láttam, ha azt a választ adom, hogy 'nem'. Mert habár előfordulnak balesetek, nem szerettem volna szegényt elrémíteni a Roxforttól.

A fiú neki futott és a bátyámhoz hasonlóan hiba nélkül átért az állomásra. Mielőtt utánuk mentem volna, gyorsan ellenőriztem, hogy minden rendben van-e velem. Letöröltem a ruhámat, mert bár nem volt poros, jobbnak láttam, ha biztosra megyek. Bekötöttem a cipőfűzőm, majd körbe néztem nem-e figyelnek. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, egy egyszerű levitációs varázslattal felemeltem a bőröndöket, a macskám ketrecét és a kisebb táskákat. Elrugaszkodva futottam neki a falnak, felkészülve arra a kissé rázós érzésre, ami átjutáskor árad szét a testemben.

Ám, azt nem említettem, hogy ha jól megy a dolgom, akkor valaminek mindig el kell romolnia. Ez olyan én szokás.

Ugyanis az érkezésem nem volt zökkenőmentes. Átjutáskor szó szerint egyenesen bele futottam az egyik legnagyobb rémálmomba. Draco Malfoyba és a kedves csatlósaiba. Róluk annyit, hogy Draco és az én nézeteim szöges ellentétei egymásnak. Így az első évben elég sok vitába keveredtem vele, attól függetlenül, hogy egy évvel fiatalabb vagyok nála. De a saját káromon meg kellett tanulnom, hogy bizony az esetek túlnyomó többségében Draconak lesz igaza. Ha másnem, az apja elintézi. Így inkább kerültem. Ő az a személy, akitől még a saját házában, a Mardekárban is óvakodnak. A drága csatlósai pedig minden óhaját lesik. Úgy táncolnak, ahogy Draco fütyül nekik. Ez már ilyen bevált dolog náluk.

Lényegében, nem a legkedvesebb társaság. Vagy, egy vagy közülük, vagy ellenük vagy. Nincs aranyközépút. És nekem pont ebbe a társaságba kellett bele szaladnom. Jobban mondva egyenesen neki szaladtam Draco egyik csatlósának, Cracknak.

-Mivan White nincs apád, aki megnevelne? - állt velem szemben a nálam fél fejjel magasabb tejföl szőke hajú fiú. Erre a kérdésre ledermedtem. Beletrafált. Bámultam magam elé. A földet kémleltem, mintha az olyan érdekes lenne és igyekeztem vissza tartani a könnyeimet. Még 2 éve sincs, hogy apám meghalt, így még nem sikerült teljesen feldolgoznom a történteket. Habár nem hiszem, hogy ezt valaha fel lehetne.- Na mivan, elvitte a cica a nyelved?- nézett a mögöttem lévő ketrecre benne a macskámmal. A társaságból kitört a nevetés. El tudtam volna süllyedni, ám mint minden ilyen helyzetben, most is megjelent az idősebbik bátyám

-Könnyebb a kisebbel kezdeni. Igaz Malfoly? - tolt félre engem, hogy szemtől szembe kerülhessen a fiúval -Itt vagyok én, nézzük ki mersz-e velem állni- lökte meg Draco vállát, aki emiatt egy lépést tett hátra. Arcán látszott a rémület. Nem is csoda, Thomas jóval magasabb és erősebb volt nála. Ám Draco felvette a jól megszokott álarcát.

-Látom, a bátyád nélkül semmit sem érsz- nézett rám- Te meg komolyan azt hiszed, hogy rád pazarolnám a drága időmet?- intézte a szavait a bátyámhoz, majd sarkon fordult és elindult. Ügyes húzás...

Thomas utána ment volna, de elkaptam a karját.

-Nem ér ennyit- erőltettem egy mosolyt az arcomra

-Legközelebb ellátom a baját- ránott egyet a vállán és nézett vissza rá idegesen. Én csak bólintottam, majd mentünk tovább a vonat felé.

Ott beültünk egy üres kabinba. Mi alapból 4-en voltunk, meg ott volt Thomas barátja Jonathan.

Magas fiú, világos zöld szemekkel, éjfekete hajjal és lehengerlő mosollyal. Ugyanúgy Hollóhátas, mint mindenki más a kabinban, így akarva-akaratlanul is megfordult a fejemben hogy nem vagyok idevaló.. Eggyel jár felettem, és elég nagy népszerűségnek örvend a lányok körében. Be kell vallani, elég helyes. Habár eddig nem beszéltünk túl sokat, csupán köszönő viszonyban vagyunk. Mindeközben a vonat elindult és kissé megkönnyebbülten lélegeztem fel.

-Remélem nem gond, hogy Jonathan is velünk utazik. Az ő barátai egy nappal előbb bementek- kezdi Thomas. Olvier felnézett egy pillanatra, bólintott egy aprót az előbb említett fiú felé, majd lapozott egyet a könyvében. Nála ez jót jelent.

-Bőven elférünk itt.- helyeselt Carol is.

-Téged még nem igazán ismerlek- fordult felém a fiú

-Camilla White- mutatkoztam be

-Jonathan Taylor- nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam- szóval, te az ő testvérük vagy?

-Igen- feleltem kedvesen

-És melyik házban vagy? Csak mert eddig nem igen láttalak.

-A... Mardekárban- mondtam ki végül. Érdekelt a reakciója, de féltem is, hogy ezzel mindent elszúrok.

-Ez érdekes- dőlt hátra- Ez még a hasznodra válhat

-Igazán?- kérdeztem csodálkozva

-Igen, végül is a Mardekár egy nagyon erős ház. Nagy varázslók kerülnek ki onnan, és te nem tűnsz nekem gonosznak, úgyhogy nincs mitől félni.

-Mi az, hogy nem tűnök annak? –tettettem felháborodást - Tudd meg, hogy én vérbeli feketemágus vagyok - nevettem. Az idősebb bátyám csak mosolygott, a másik 2 testvérem pedig szokás szerint nem is figyelt rám. Az út további részében beszélgettünk, ettünk és olvastunk. Kiderült, hogy Jonathan is, mint mi, aranyvérű, így ő is igen jártas varázsló. Persze a sok új infó csak nekem volt új, hála annak, hogy nem egy házba kerültem a testvéreimmel.

A vonat érkezése után a Roxfortba vettük az irányt. A nagyterembe érve elváltak útjaink, hisz ők egy másik asztalnál ültek. A szokásos helyünkön megpillantottam Jessicát és Aitanat, így mellettük foglaltam helyet. Hallgattam, ahogy arról mesélnek, milyen klassz dolgokat csináltak együtt a nyáron. Én meg bánkódtam, hogy mindenkitől elszigetelve élek. A nyár alatt igazán össze melegedtek, jobban, mint eddig, így felesleges keréknek éreztem magam. Sokszor össze nevettek belsős poénokon, amiket persze én nem értettem, így kissé kellemetlen szituáció kezdett kialakulni. Úgy voltam vele, hogy ezt a napot valahogy túl kell élnem, és utána valószínűleg minden vissza áll a régi kerékvágásba.

Az emberek többsége már a teremben ült. Mindenki beszélgetett a másikkal, így egyfajta alapzaj alakult ki.

Éppen a lányok újabb fantasztikus történetét hallgattam, amikor egy ismerős hang szólított meg minket.

-Ha nem tudnátok, ezt a helyet lefoglaltuk - szólalt meg majd oda kaptuk a fejünket. Persze... Ki más lenne ha nem Draco Malfoy

-Valóban? Nem láttam a neveteket - szóltam vissza neki. Pont ő hiányzott a mai beszólása után. Elöntött az ideg. Első év óta csupán a jelenléte is frusztrált. A nagyképű megjelenése és, hogy mindenkinél többre tartja magát....

-Nagyon vicces vagy White mondhatom.

-Nem viccnek szántam, keressetek másik helyet.

-De felbátorodtott valaki -mosolyodott el lenézően -Most nincs itt a bátyád, aki meg tudna védeni.

-Nem is kell -álltam fel- még én is simán elintéznélek

-Ohh, tényleg? Próbáld csak meg. Egy rossz mozdulat és elintézem, hogy holnaptól már ne kelljen a Roxfortba járnod. Apámnak csak egy szó kell és elintézi.

-Ez vicces, tudod - nevettem fel idegesen- míg engem a bátyám véd meg, addig te apád mögé bújsz és még engem szólsz meg. - állapítottam meg. Valószínűleg nagyon nem tetszhetett neki, mert valamit nagyon a fejemhez akart vágni, de addigra kicsapódott az ajtó és a tanárok léptek be.

Így Draco és társai közvetlenül mellettünk foglaltak helyet. Kaptam egy 'nem úszod meg ennyivel' pillantást, amit igyekeztem állni. De különösebben nem érdekelt, hisz tudom, hogy nem lenne mersze Draconak bántani engem. Attól jóval több esze van.

Amíg Dumbledore megnyitotta az évet, addig én a lányok kérdéseit hallgattam.

-Ez meg mi volt? -kérdezte Aitana

-Már nagyon elegem van belőle, pedig még csak most kezdődött az év- tettem karba a kezem

-Mit csinált? -faggatott Jessica is

-Az mindegy, legyen elég annyi, hogy szerintem nem lesz zökkenőmentes évem -jegyeztem meg inkább magamnak.

A mondandóm közben az új diákok léptek be az ajtón. Tőlünk sokkal kisebbek voltak. Vissza emlékeztem, amikor én léptem be először azon az ajtón. Nagyon izgultam. És most is.

Mindig nagyon várom az újoncokat, akiknek sok újat taníthatok vagy segítségükre lehetek. Ugyan nem vagyok prefektus, de Jessica az, aki eggyel felettünk jár. Mi Aitanaval egy korosztály vagyunk. És gondolom Jessnek elkel majd a segítség, hisz idén is jópáran kerültek a Mardekárba. Nem hiába, erős ház. Az új tanulók között ott volt Aitana kishúga is. Örültem neki, hogy itt van, hisz így több időt tölthet az egyetlen itteni hozzátartozójával.

A többi házba is kerültek diákok, ám mint minden évben, idén is a Griffendélbe kerültek a legtöbben. Mindenki oda szeretne kerülni. Anno én is reménykedtem, nem tagadom, de kicsit sem bántam meg a történteket.

A ceremónia után mindenki hozzáfogott az evéshez. Mindig is szerettem a Roxforti étkezéseket. Családiasak voltak, meg persze finomak is.

Épp Aitanaval beszélgettem a felvett óráinkról és igyekeztem egyeztetni vele, hogy mikor lesz közös óránk, amikor hatalmas nevetés csapott fel mellőlem. Draco és bandája volt. Eleinte észre sem vettem, de szegény szerencsétlen kis elsőévesek melléjük kényszerültek. Ők pedig előszeretettel piszkálták őket.

Gondoltam egyet, felpattantam a helyemről, és bevágódtam Draco és az egyik elsőéves áldozat közé.

-Ki mondta, hogy ide ülhetsz?- vont kérdőre

-Nem hiszem, hogy az engedélyed kéne hozzá- feleltem közömbösen, majd a mellettem ülő kissrác felé fordultam. Ő volt az, akinek segítettem a 9 ¾ vágánynál. Örültem, hogy egy házba kerültünk. Épp szóra nyitottam volna a szám, de Draco nem hagyta annyiban a dolgot

-Azt hiszed csak úgy elveheted amit akarsz?

-Te nem azt teszed?

-Úgy látom, nem érzed a rangok közti külömbséget- vonta fel a szemöldökét

-Ha jól tudom mindketten aranyvérű családból származunk, szóval nincs miről beszélnünk- fordultam vissza a fiúhoz.

-Szia- köszöntem neki- Camilla White vagyok, ha jól emlékszem már találkoztunk- mosolyogtam rá

-Azt hiszem emlékszem- mosolygott vissza félénken.

-Örülök, hogy közénk kerültél. Ne higyj a pletykáknak, ami a ház körül forog. Nem vagyunk sem gonoszak sem ártó szándékúak. Kivéve néhány fura alakot- emeltem ki az utolsó részét a mondandómnak elnézve a vállam fölött.- de ha őket elkerülöd, nem lesz baj

-Köszönöm- nézett kissé fel rám

Később a prefektusok- köztük Jessica is- a kisebbekkel foglalkoztak, míg én Aitana-val a hálókörletünkbe mentünk.

A Mardekár klubhelyisége a föld alatt van, és az ablakai a Roxforti-tó mélyére néznek. Olykor-olykor látni lehet a kisebb halak és növények mellett nagyobb tintahalakat is. Az egésznek olyan hatása volt, mintha egy rég elsüllyedt vízalatti hajóroncsban lettem volna. Nem tagadom, nagyon tetszett. Imádom a misztikus helyeket, és amíg még én is új voltam, olyan volt itt lenni, mintha nem is ebben a világban lettem volna. Néha most is elfog ez az érzés.

Idén csak ketten vagyunk a szobába, mert Jess-t össze rakták más prefektusokkal. Így ha kellenek valami oknál fogva, nem kell mindenkit külön megkeresni.

Sokkal tágabbnak tűnt a szoba. Több helyre is tudtunk pakolni, így otthonosabbnak tűnt a hely.

A nap hátralévő részét ott töltöttük. Én össze rendeztem a könyveim, kitettem a ruháimat, hogy ne a bőröndbe gyűrődjenek, majd elő vettem a naplómat, amibe feljegyeztem a ma történt eseményeket. Első nap, és máris mennyi minden. Néha komolyan elkezdek aggódni a lapok miatt. Mire végeztem vele, már feljött a hold. Persze én ebből csak annyit észleltem, hogy a víz sötétebb árnyalatot vett fel, és csak egy-két sötétben világító halat lehetett látni a tóban. Őket nézve hamar elnyomott az álom és egészen reggelig aludtam.

Hiányzott a Roxfort.