Corey egy medált nyújtott felém.
-Ennek segítségével juthatsz át. Most megtanítalak, hogyan tudsz öszpontosítani a Manron és közted lévő kapcsolatra. - magyarázta, aztán kicsit közelebb lépett hozzám és megfogta a kezemt. -Emlékezz, hogy néz ki a birodalom, milyen színű az ég, a fű. Lásd magad előtt...
Tettem amit mondott, mire abban a pillanatban szinte kirobbantam a kezei közül és ismét elkezdődött a forgás. Felrázott és dobált. Ezúttal egyeltalán nem küzdöttem ellene. Talán ez volt az oka annak, hogy mikor megjelentem Manronban, egyenesen egy szakadék mélye felé zuhantam.
Felsikoltottam, de a föld nem lassított. Egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Megpróbáltam lebegni, mire egy kicsit lassítottam, de aztán újra zuhanni kezdtem.
Alig néhány méter választott el a szakadék peremétől, mikor hirtelen valaki átölelte a derekamat és megtartott a levegőben.
-Miért nem tudtam repülni? - motyogtam alig hallhatóan.
-Valaki belepiszkált az agyadba. Megzavartak, hogy belezuhanj a szakadékba. - magyarázta meg Corey, mire értetlenül néztem rá.
-Miért?
-Megpróbáltak megölni.
Ettől a mondattól kirázott a hideg.
-Megölni? - suttogtam teljesen lefagyva. - miért akarna bárki is megölni? - fakadtam ki.
-Te vagy a trónörökös. Ez várható volt! - vonta meg a vállát Corey, mire én kis híján nagyot löktem rajta, de aztán eszembe jutott, hogy ő tart a levegőben.
-És ezt te csak ilyen könnyedén veszed? - kiabáltam az arcába.
-Mei...
-Nem! Hazamegyek. - jelentettem ki, de Corey nem mozdult. - Vigyél haza!
Lassan leereszkedett és gyengéden a földre engedett. Azonnal gyalogolni kezdtem, Corey pedig nem sokkal lemaradva mögöttem követett teljes csendben. Nem szólalt meg. A kastélyban aztán megelőzött és mutatta nekem az utat, de az Átjáró bejárata előtt megtorpant, keze a kilincsen nyugodott.
-Biztos ezt akarod? - pillantott hátra a válla felett.
-Igen. Azt hiszem, hogy eddig elég jól viseltem ezt az egészet. De most elegem van. A dolgok mágikus részét is nehéz volt elfogadnom, de hogy valaki megpróbál az életemre tőrni? Nem. Ez már sok! - jelentettem ki.
-Rendben - bólintott Corey és lenyomva a kilincset belépett a szobába. Azonnal kikerültem és egy szó nélkül léptem át az Átjárón. A szédülés ezúttal közel nem volt olyan rossz, mint legutóbb. Talán azért, mert a harag most teljesen eltompította az ítélőképességemet.
Ismét a tornácon landoltam, mire Claire kishíján kizuhant a hintaágyból.
-Meira, kicsim. Hogy hogy ilyen hamar hazaértél? Csak holnapra vártalak. - nézett rám értetlenül a nevelőm, amint visszanyerte az egyensúlyát.
A kezem már a kilincsen volt, mikor válaszoltam. Szigorúan az ajtóra koncentráltam, nehogy túl korán kifolyjanak a könnyeim.
-Megpróbáltak megölni - suttogtam, aztán mielőtt Claire bárhogy reagálhatott volna, lenyomtam a kilincset és beléptem a házba.

Két hét telt el a Manronban tett utolsó kirándulásom óta. Ez az idő tökéletesen elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, semmi szükségem a birodalomra. Eddig is jól megvoltam átlagos tinédzserként, és ez most sem lesz máshogy. Azóta kerülöm Coreyt és még Clairenek is megtiltottam, hogy beengedje a házba, pedig próbálkozott vele, sokszor. De tudtam, hogy nem lennék képes ellenállni a hosszú, publikus beszédnek a birodalom megmentéséről, ezért inkább elzárkóztam.
Tegnap volt az évnyitó a suliban. A kérésemre Claire engedte, hogy kihagyjam a napot. Azt mondta, hogy ami történt, azt még egy felnőttnek is nehéz lenne feldolgozni. Fogalma sem volt, hogy valójában azért maradok itthon, hogy ne kelljen találkoznom Coreyval. De tovább már nem bújkálhatok. Ma már bemegyek a suliba, és bár ez a gondolat egy kissé megnyugtatott, meg is ijesztett. Számtalanszor gondoltam végig, hogy mit fogok tenni az első napon a suliban, az ugyanis sorsfordító. Ha az első napot kibírom Corey "Mentsük meg Manront!" szövegével, akkor a többi már gyerekjáték lesz. Ezt hittem én még akkor...
Reggel a lehető legkorábban indultam el. Mikor beértem, az iskola épülete teljesen üres volt. Hála égnek! Az első dolgom volt, hogy a medált Corey szekrényébe rejtsem. Utána már csak várnom kellett, míg a fiú megérkezik.
Corey fél nyolckor toppant be, mire nekem elakadt a lélegzetem. Valahányszor elképzeltem ezt a jelenetet, valamiért Corey elf énje jelent meg előttem. De most ez teljes más volt, mint amire számítottam. A haja nem volt hátrasimítva, még csak ki sem volt fésülve. Kocosan meredezett az ég felé. Biztos vagyok benne, hogy úgyanígy nézhetett ki ébredés után is. Térdig érő farmert, sportcipőt és piros-fekete kockás, ujjatlan inget viselt, alatta egy fehér, ujjatlan pólóval, ami látni hagyta izmos karját. A táskája féloldalasan lógott a vállán. A szeme szomorú volt, ahogy a tenyerén pihenő medált figyelte. Hirtelen megrázta a fejét és körbepillantott a teremben. Amikor hozzám ért, elcsodálkozott, majd egyből elindult felém.
-Mit jelentsen ez? - dobta elém a medált, a padomra.
-Minek tűnik? - kérdeztem vissza pimasz mosollyal.
-Ez nem vicces, Mei! Tudod mit tesznek velem, ha ez kiderül? Mennyi ideig tudtalak ott tartani? Két nap? Szerinted mit szól majd apád, ha rájön, két nap után elértem, hogy ne akarj többé visszamenni oda. Engem élve meg fognak nyúzni! - fakadt ki.
-Ez már nem az én gondom - vontam meg a vállamat és egy határozott mozdulattal Corey elé csúsztattam a medált. A fiú szeme kigúvadt.
-Mi van veled? Sosem láttalak még ilyennek. Nem rég még boldog voltál. Rémlik ez a fogalom?
Ezt már én sem bírtam szó nélkül hagyni.
-Megpróbáltak megölni! Szerinted most boldognak kellene lennem? - fakadtam ki és csak ekkor tűnt fel, hogy kicsit hangos voltam. A körülöttünk ülők kíváncsian követték figyelemmel a beszélgetésünket.
Corey halkabbra vette a formát.
-A birodalomnak nélküled nem lesz örököse. Tudod te milyen jó hír ez az ellenségeinknek?... - hajolt közelebb.
-Van örökösötök - kotyogtam közbe, mire Corey értetlenül nézett rám. - Simon. Ő is a Daniels család tagja és jobb király lesz majd, mint én lehetnék. - magyaráztam meg.
-Simon? Ő sosem akarta a trónt...- kezdte, de aztán az arcán felismerés suhant keresztül és hátat fordítva nekem elindult a terem kijárata felé.
-Corey! - kiáltottam utána, mert nem igazán értettem, hogy mi folyik itt. A fiú megállt, de nem fordult meg. A fejét lehajtva tanulmányozta a padlót
A mellettem ülő két lány kuncogni kezdett.
-Valakit dobtak - vihogott rám az egyik és nem kellett zseninek lennem, hogy tudjam, rám gondolnak.
Corey megpördült és a lányok felé indult. A szemében harag szikrázott.
-Nem én dobtam őt. Hanem ő engem - mosolygott rám halványan Corey, mire a két lány meglepetten pislogott felém.
-Corey, mit művelsz? - néztem rá értetlenül és nem zavart, hogy a lányok is hallják a beszélgetést. Valószínűleg Coreyt sem, mert ott folytatta, ahol abbahagytuk az előbb.
-Ha elfogadod, ha nem, te egy birodalom örököse vagy. Annak születtél. És ezen senki nem változtathat. Még te sem. Lemondhatsz, de attól még a véred ugyanaz marad. Megérdemled a tiszteletet - mosolygott rám.
-Az a birodalom egy másik világban van, nem itt. Ne feledd, hogy itt ugyanolyan vagyok, mint bárki más! - figyelmeztettem.
Corey szórakozottan megvonta a vállát, aztán kinyúlt és lerakott elém valamit a medál mellé. Utána megfordult és kisétált a teremből. Csak akkor néztem a padomra, mikor az egyik mellettem ülő lány felsikoltott.
Ott pihent előttem a daemonom bogár alakban, várva a parancsomat.