Borús, esős napra esett a szeptember elseje. Fejemet a taxi ablaküvegének támasztva meredtem a városra: az emberek hosszú, fekete esőkabátban, esernyővel a kezükben szállingóztak a ködlepte utcákon, kisgyerekek színes gumicsizmákban ugráltak a pocsolyákban, és az autók újra és újra felverték a vizet, bőrig áztatva az épp mellettük elhaladó, gyanútlan gyalogosokat.

A taxiban nagyon szűkösen voltunk: Nóra, Ginny, Peter és én, három ládával, három seprűvel, egy bagollyal és egy fehér kiscicával. Az állatok nem igazán viselték magukat az út alatt; Hermész türelmetlenül huhogott és verdesett a szárnyaival, Fifi pedig nem sokáig bírta gazdája ölében, de a taxisofőr fényesre borotvált feje - úgy tűnik - szimpatikus volt neki, mert egy kanyarban úgy döntött, rátelepszik, és ott folytatja békés szundítását. Véresre karmolta szegény mugli fejbőrét, és emberünk annyira megijedt, hogy félrerántotta a kormányt.

Isteni szerencse, hogy Peter időben cselekedett, és egy számomra ismeretlen bűbájt alkalmazva megmentette az életünket.

Ennek ellenére frontálisan beleütköztünk a szembe jövő autóba, de egy hajszála sem görbült meg sem a másik családnak, sem nekünk. Ez a mugliknak nyilván furcsa volt, és kihívták a rendőröket, Peter pedig patrónussal üzenetet küldött a Minisztériumnak, hogy sürgősen emléktörő bűbájt kell alkalmaznia. Természetesen engedélyt kapott rá, módosította a taxis, a másik autó utasai és a rendőrök emlékeit, és folytathattuk utunkat a King's Cross pályaudvarra. Mivel ezután inkább kínálkoztunk volna fel önként a dementoroknak, minthogy újra autóba szálljunk, valami más utazási módszerhez kellett folyamodni.

- Társas hoppanálás?- ötletelt Ginny Peter felé fordulva, aki gondterhelten vakargatta állán a borostáit – Csak így érhetjük el a vonatot.

- Igazad van- helyeselt Peter – Csak attól félek, hogy túl sokan vagyunk hozzá.

- Apa egyszer négyünkkel hoppanált. Nem lett semmi gigszer.

- Öööö – szóltam közbe – elmagyarázná valaki, hogy mit jelent a hoppanálás?

- Olyan, mint a teleportálás, csak kell hozzá jogosítvány. - fordult felém Ginny, csak hogy utána megint Peterre nézzen. Nóra szótlanul kapkodta közöttünk a tekintetét, miközben próbálta beletuszkolni Fifit egy rácsos ketrecbe.

- Ugye tudod, hogy ez a macska majdnem megölt minket?! – mutattam a gyilkos hajlamokkal megáldott négylábúra – Lehet, hogy direkt csinálta.

- Ja, persze, Sherlock!

- Mintha csak Ront hallanám! – forgatta a szemét az említet húga, és inkább segített Nórinak. Sértődötten léptem Hermész kalitkájához, benyúltam a rácson, és cirógatni kezdtem a madár kicsit felborzolt tollait.

- Te hiszel nekem, ugye? Majd ketten elkapjuk azt az alvilági macskát! Te leszel Dr. Watson, én pedig Sherlock Holmes. Mit szólsz hozzá? – beszéltem a bagolyhoz. Az unottan huhogott, és szerintem legalább annyira hülyének nézett, mint a két barátnőm.

- Szóval te is elárulsz? Nem baj, akkor is te leszel Watson. Okosabb vagy Nórinál – fogtam halkabbra a hangom és oldalpillantást vetettem a még mindig Fifivel foglalkozó lányra – de ezt azért ne mondd el neki.

- Készen álltok? – kérdezte Peter. A kis csapatunk elég furcsán festhetett, főleg a muglik számára: kisebb kört alkottunk, a nagybátyám állt középen Nóra és az én kezemet szorongatva, Ginny pedig belekarolt. Másik kezünkben a ládát és a kalitkákat szorongattuk, a Weasley-lány pedig a seprűkre felügyelt. Megszeppenten bólintottam, ahogy két barátnőm is.

- Háromra. – szólt nagybátyám. Nagy levegőt vettem, és kifújtam – Egy. Kettő. Három.

Peter megpördült a tengelye körül, én pedig úgy éreztem, mintha nagy erővel egy végtelen mély kútba rántottak volna. Forgott velem a világ, és borzalmasan meg is rémültem, azt hittem, sosem lesz vége. Teljes erőmből ordítani kezdtem, de egy hang sem jött ki a torkomon. Már a gyomrom is bizsergett, biztos voltam benne, hogy hamarosan hányni fogok, és behunytam a szemem. Görcsösen rámarkoltam a ládám fogókájára és Hermész kalitkájára, és vártam, hogy vége legyen. Hirtelen talajt éreztem a talpam alatt, és alighogy ezt konstantáltam, azzal a lendülettel orra is buktam. Igazából alig egy másodpercig tartott ez a borzalom, amit hoppanálásnak neveznek, én mégis holmi petyhüdt tüskés békagyík módjára terültem el a peron aszfaltján. Nóri hasonlóan járt, mint én, de Peter és Ginny viszonylag elegánsan landoltak, és a szerte-szét szóródott csomagokat szedték össze.
- Ez borzalmas volt - tápászkodtam fel.
- Meg lehet szokni.. - dünnyögte Ginny, miközben próbálta összepofozni a halálra vált Fifit.
- Nekem mennem kell...- öklendezett Nóri, és elszaladt a pályaudvar boltívei irányába. Ahogy utánanéztem, újra eluralkodott rajtam az érzés, hogy valószínűleg az én  reggelim is a vécében fog landolni.
- Azt hiszem, nekem is - kaptam a szám elé a kezem, és a mosdó feltételezett helye felé vettem az irányt.

A kilenc és háromnegyedik vágány szokás szerint fehér füstbe burkolózott, ám most a sűrű, légnemű massza esőcseppekkel keveredett. A pályaudvar azonban most nem volt annyira zsúfolt, mint az előző években: késve értünk oda, alig pár perc maradt a vonat indulásáig, és csak a legkitartóbb szülők maradtak ott fehér zsebkendőt lengetni iskolába induló csemetéik felé.

Peter feltornázta a ládákat a Roxfort exszpresszre, Nóri fel is szállt a vonatra, én viszont Ginny nyomába szegődtem, aki azzal a szándékkal furakodott az integető édesanyák között, hogy előkeresse Mrs Weasley-t. Erre azért volt akkora szükség, mert a lánynak elfelejtették odaadni az éves zsebpénzét, amikor hozzánk indultak még augusztusban, és Ginny enélkül nyilván nem volt hajlandó iskolába menni.

- Egyébként, nem hiányolnám annyira, csak pár galleonról van szó, de enélkül nem mehetek majd Roxsmortsba. – forgatta a fejét a lány, de sajnos se ő, se én nem láttam sehol a vörös hajú, kerekded asszonyt. A mozdony indulásra készen füttyentett, jelezvén nekünk, hogy ideje lenne felszállni.

- Ne lógasd az orrod! Majd én adok neked kölcsön, van nálam vagy ötven galleon... - csörgettem meg a kis bársonyerszényt a zsebemben, miközben próbáltam felvidítani Ginnyt.

- Nem fogadhatom el - sóhajtotta - lőttek a roxmortsi kiruccanásnak.

- Ugyan már, majd kitalálunk valamit. Legrosszabb esetben nem veszel sehol semmit, de attól még ott leszel velünk. Ez a lényeg, nem? - veregettem a vállát. Ginny igazából sosem volt szomorú, inkább csak gondterhelt vagy csalódott, de szerencsére e sérelmeket is gyorsan elfelejtette. Néhány perc múlva már mosolya szokás szerint a fülét súrolta, és ennek én legalább annyira örültem, mint ő maga.

- Nora hol van? - nézett körbe, miután már jó fél órája a vonaton zötykölődtünk.

- Fogalmam sincs, de szerintem tud vigyázni magára.

- Ja, persze, nem is ez a gond, csak... - a lány furcsán elharapta a mondatot. Ezt kifejezetten furcsálltam, Ginnyből általában dől a szó, és nem szokta abbahagyni, csak Piton felé küldött gyilkos pillantásának hatására.

Oldalba böktem, jelezve, hogy folytassa, amit az előbb elkezdett. Szótlan maradt, és ez engem már kiváltképp nyugtalanná tett. Mi baja? A galleonokat már biztos elfelejtette, de valami tuti nyomja a lelkét. Gyerünk, Anna, most vesd be a lelkizős oldalad!

- Szóval? Bármi is az, amit mondani akartál, nyugodtan mondhatod. Bennem megbízhatsz, számíthatsz rám, ugye tudod? Ki vele, rajta!

Hebegett-habogott, láthatóan kellemetlenné vált számára a beszélgetés. Oké, ennyit a lelkizésről. Akkor kicsit ginnysebben próbálkozunk.

- Na jó, sikíts, ha van valami, megkeresem Fredet meg George-ot, úgyis hiányoztam már nekik, szóval... - pattantam fel mellőle, és elindultam a kupé ajtaja felé, várva a hatást.

- Oké, oké, elmondom, csak ide ne hozd azt a két fogyatékos bátyámat!! - adta be a derekát, mire én önelégülten, kuncogva ültem vissza mellé.

- Nora Ronnal van. És én ezt nagyon nem akarom. - sóhajtotta. 

- Ezt honnan veszed?

- Jajj, nem úgy értem, hogy...szóval csak nem akarom, hogy járjanak. Szerintem nem kell neked bemutatni a bátyámat. Nora nem tudna tovább lépni, ha otthagyná.

Igazából én nem értek ebben egyet Ginnyvel. Igaz, ő sokkal jobban ismeri Ront, mint én, Nórit viszont én ismerem jobban. Ha tetszik neki valaki, akkor megszerzi, méghozzá a lehető leghamarabb. Én inkább a fiút félteném, mint Nórát. Egyébként korántsem biztos, hogy össze is fognak jönni. Csak nagyon valószínű.

- Na, ki van itt?

- Kettőt találhatsz! - hallottam az ismerős, megszólalásig egyforma hangokat a kupéajtó felől.

- Csak nem ti?? - pördültem meg a tengelyem körül, és egyenes az ikrek nyakába vetettem magam.

- Teljes életnagyságban - mutatott végig magán George, miközben a testvére még mindig engem szorongatott - nagyon hiányoztál nekünk, Wood!

- Te is nekem, Weasley! - visítottam, és lábujjhegyre állva összeborzoltam a vörös fürtjeit. Imádom ezt a két idiótát. Igazából George-al bennsőségesebb a kapcsolatom, mint Freddel. Előbbinek harmadik év elején kiöntöttem egyszer a szívem, amikor már nagyon elegem volt Potterből. Tényleg, azzal a feltűnési viszketegséggel küzdő csótánnyal még nem is találkoztam a vonaton. 

Igazából elég jól indul ez a tanév. Remélem, nem lesz semmi gigszer, visszagondolva a másodikos történésekre, amikor kis híjján megölt egy baziliszkusz, vagy tavalyra, amikor is Sirius Black miatt voltunk életveszélyben. De most más lesz. Érzem.  

Heló pípöl!

Nagyon köszönöm, hogy elolvastátok. Hát, ez lenne ez a rész, amire három hetet kellett várnotok. Mindjárt elásom magam, de sajnos olyan súlyos írói vállságom volt, hogy kétszer egy az egyben kitöröltem a félkész részt(mondván: Nem tetszik), és újból kezdtem. És az életem se olyan egyszerű most, se az immáron nem igazán létező magánéletem, se a rengeteg betegeskedés, se a sok tanulnivaló.                                                                                                               Nagyon köszönöm, hogy ennek ellenére kitartotok mellettem, és A magyar boszorkány mellett. Remélem, tetszett nektek ez a fejezet :)