Kerek 2 héttel később Nórival megilletődötten álldigáltunk a kilenc és háromnegyedik vágány peronján. Körülöttünk rengeteg varázslógyerek és varázslószülő rohangált, csevegett és integetett.  Nyávogó macskák, szárnyaikat próbálgató baglyok és brekegő varangyok mindenfelé. 

- Anyu, anyu! Ugye, nem baj, ha nem Mardekáros leszek?- húzta meg a mellettünk álló, sötét hajú kislány az édesanyja bíborszínű utazóköpenyét. A nő lányára emelte fekete szemeit, és fölényesen így szólt:

- Az én lányom csak a Mardekárba kerülhet- a kislány megkönnyebbülten elmosolyodott, az anyja viszont folytatta- ha mégsem így történik, kitagadunk téged a családból. Megértetted, Pansy?!

Lefagyva hallgattuk a beszélgetést. Mi ez az egész? Mi az a Mardekár? Hogy tagadhatja ki egy anya a saját lányát, csakmert az nem a Mardekárba kerül? Egy szót sem értettem az egészből. Nem volt több időm ezen gondolkodni, mert apa hátulról megfogta a vállamat, és magafelé fordított.

- Nagyon vigyázz magadra! Törött karral ne merj nekem hazajönni!- magáhozölelt, aztán intett, hogy most már szálljak fel az élénkpiros színben pompázó, gőzfelhőket eregető vonatra. Anya enyhén könnyes szemmel elbúcsúzott, és én szüleim afféle "Felnőtt a kicsi lányunk" pillantásától kísérve felszálltam a vonatra. 

Nóri már talált magának egy fülkét, és most ott kuporgott, homlokát az ablaknak vetve. Leültem szembe vele, és azon kezdtem vívódni, hogy megkérdezzem-e tőle, hogy mi a baj, avagy sem. A döntést végül nem kellett meghoznom, mert Nóri felnézett, és szürke tekintetét az enyémbe fúrta. Arca közömbösséget és egy lehelletnyi félelmet tükrözött.

- Mik azok a házak?- kérdezte. Itt meg kell említenem, hogy amióta (kereken 4 éve) legjobb barátok vagyunk, mindig is úgy volt, hogy Nóri kérdezett valamit, én pedig válaszoltam. Ez egy szintén nagyon érdekes dolog a barátságunkban, mert még sosem történt fordítva, azaz nem emlékszem, hogy kérdezetem volna valaha is valamit Nóritól( a "Mi volt a házi bűbájtanból?" és a "Hogy telt a napod?"-on kívül). Erre a kérdésére azonban nem tudtam értelmesen válaszolni, ugyanis halvány fogalmam sem volt, hogy mik lehetnek a házak, amikről Nóri beszél. Így csak megvontam a vállam.

 Egyébként az első két roxfortos évemben tanultam a legtöbbet egész életemben. Na, ezt nem úgy értem, hogy tananyagot(persze azt is tanultam), hanem úgy, hogy rengeteg mindent tudtam meg arról a világról, aminek én is részese vagyok. Persze, most, hogy már a negyedik évemet kezdem, előfordul még sokszor, hogy nem tudom, miről beszélnek a társaim, de már hozzászoktam. Ahogy Nóri is.
- Öhh, fogalmam sincs. -válaszoltam végül, de Nórinak egyáltalán nem lett jobb kedve.
Párás szemmel nézett engem és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha lenne valami, amiről én nem tudok, ő viszont igen.
- Mi történt?- kérdeztem újra, kiváncsisággal vegyes rémülettel a hangomban. Szőke barátnőm először nem válaszolt...aztán mindent elmondott.
- A vonaton..kábé négy fülkével arrébb..-kezdte el-elcsukló hangon. Éreztem, hogy nemsokára sírni fog, ezért átültem mellé és átkaroltam a vállát. Az empátia már 11 évesen is ment nekem.
- Szóval..először ott ültem. Aztán bejött egy fiú..és beszélni kezdett a házakról. Megkérdezte tőlem, hogy melyikbe fogok kerülni..erre én csak azt mondtam, hogy nem tudom mik azok a házak..és..és - Nóriból kitörtek a könnyek. Szívszaggatóan zokogott a vállamon. Nóri lényeges tulajdonsága az érzékenység.
- Éhés..eherre..azt mondta..hogy...sáhárvéhérű vagyok...
- Mi az a sárvérű?- bukott ki belőlem. Nóri furcsán nézett rám kivörösödött, dagadt szemeivel.
- Halvány gőzöm sincs- mondta kicsit elgondolkodva. De nyilván mindketten sejtettük, hogy nem jelent jót. Szinte végszóra indult meg a vonat, és lassan döcögve, szürke füsfelhőket eregetve kigördült a pályaudvarról.
Nóri hiába nem volt jó kedvében, többé nem tudtam leplezni az izgatottságomat, és szőke barátnőm kezeit szorongatva tereltem másra a témát.
- De gondolj bele! Megyünk a Roxfortba! Boszorkányok leszünk! Varázsolni fogunk! Mint a mesékben...- ábrándoztam, körbeugrálva a lányt. Természetesen akkor még nem fogtam fel, mi is történik velem. Igazából még most sem. Azt hiszem, ezt csak úgy lehet igazán felfogni, ha bele születtél. Ám ez se velem se Nórival nem így történt, így nekünk meg kell értenünk, hogy nem ahhoz a világhoz tartozunk, amiben felnőttünk. És ez nekünk még nehezebb, mint mugli származású iskolatársainknak, hisz az se biztos, hogy a britt mugli világba be tudnánk illeszkedni, nemhogy a varázsvilágba.
Barátnőm továbbra sem lelkesedett a Roxfortért(amit én egyáltalán nem értettem), ezért amolyan "Jajj, ne szomorkodj!" pillantásokkal felé nyújtottam a kisujjamat.
- Te és én...
- ...örökké...
- ...ketten...
- ...a világ ellen.- akasztotta az ujját az enyémbe, és közben elszavaltuk az általunk(igazából általam) költött kicsit bugyuta versikét. Összemosolyogtunk, és Nóri arcára egész napra odaragatt a tipikus, cserfes mosolya.

  Már javában folyt a vonatút, és szőke barátnőmmel épp a Republic-Ha itt lennél velem  c. számát énekeltük, amikor benyitott egy körülbelül velünk egyidős lány. Angolul szólított meg minket, ami először egy kicsit meglepett engem, de szinte rögtön leesett a tantusz, hogy igazából azon kéne csodálkoznom, ha magyarul beszél.
- Nem láttatok egy varangyot?- kérdezte, aztán leguggolt, hogy benézhessen az ülések alá. Nóri kérdőn nézett rám(még nem igazán beszélt angolul, de hamar belejött, és három év elteltével úgy beszél mint én, azaz majdnem anyanyelvi szinten), én válaszképp intettem neki, hogy "Majd én elrendezem".
- Öhm, szia, nem, nem találkoztunk varanggyal.- fordultam az ismeretlen lány felé, aki mellesleg már az iskolai talárjában feszített. Az arca felragyogott, ahogy megszólaltam, a szemében pedig kiváncsiság gyulladt. Leült a bal oldalamra, és eltátott szájjal mondta:
- Te nem is vagy angol!
Elképedtem. Először nem is tudtam válaszolni. Ó, hát persze, akkoriban még nagyon-nagyon erős volt az akcentusom, ami mára lehelletnyivé halványult.
A lány csillogó, diószínű szemekkel nézett rám. Szemügyre vettem az arcát: porcelán fehér bőre, erős szemöldöke, kicsit lapátfoga és nagyon göndör, sötét barna, kócos haja volt.
- Öhhh, igazad van, nem vagyok angol. Baj?- kicsit féltem a választól. Nagyon nem szerettem volna, ha a származáson miatt ítélnek el. De én büszke vagyok és mindig is büszke voltam arra, hogy magyar vagyok.
- Dehogy baj! De, mégis, honnan származol?
- Magyar vagyok.- húztam ki magam, és Nórira pillantottam- És ő is az.
- Húúú.- nézett rám a lány, mintha csak valami egzotikus látványosság lennék.- És az országotok messze van?
- Elég messze.- kapcsolódott be a beszélgetésbe Nóri is. Aztán bőszen ecsetelni kezdte a hosszú utat, amit idáig megtettünk, és hogy mennyire más itt minden, mint otthon. Beszéd közben persze sokszor ki kellett segítenem barátnőmet, ha egy kifejezést nem tudott elmagyarázni angolul.
- Mondjatok valamit magyarul!- kérte az ismeretlen lány, aki még mindig nem mutatkozott be, annak ellenére, hogy kábé fél órája beszélgettünk.
Nóri nagytudásúan kihúzta magát, és ezt mondta:
- Töltőtolltinta.
Az angol lány először eltátotta a száját, majd elnevette magát, hisz még maga a barátnőm is belegabalyodott a szó kiejtésébe.
- Igazából nem ilyen nehéz...- próbáltam menteni a menthetőt, de nem igazán jött össze. További 10 perc nevetés után a lány felállt, hogy most már mennie kell.
- Várj, még a nevünket sem tudod!- nyúlt utána Nóri- Csákvári Nóra...vagyis...az angol nevem...Nora Campbell!
- Lázár Anna..azaz..Anne Lackwood.
 A lány elmosolyodott, aztán elhúzta a kabin ajtaját. Még mondott valamit, ami leginkább harmóniának hangzott, és kilépett az ajtón.

A maradék egy óra a vonatútból majdnem eseménytelenül telt, kivéve, hogy:
1. Megtudtuk mik azok a házak.
2. Volt szerencsém találkozni személyesen is Nóri csúfolójával, egy hegyes állú, lenyalt, platinaszőke hajú fiúval, aki engem is sárvérűnek nevezett (egyúttal Harmóniát is), akit ez legalább annyira megviselt, mint Nórát. Ő biztos tudja is, mit jelent ez a szó.
3. Vettem csokit. Rengeteg csokit.
4. Nórival felvehettük a vadonatúj, szénfekete iskolai talárunkat.
Barátnőmmel szó szerint kiugrottunk a bőrünkből, mire megállt a vonat. Csónakkal utaztunk az iskola felé, és amikor megláttuk az óriási, mesébe illő kastélyt, én megcsíptem magam, mert biztosra vettem, hogy álmodom. És, láss csodát, nem így történt.

 A házakba osztás előtt minden elsőéves izgul. Ez teljesen normális, bár nekem személy szerint tök mindegy volt, hogy hova kerülök, csak Nórival együtt legyünk. Minerva McGalagony, aki minket kalauzolt egy szigorú pillantású nő, kicsit vicces varázslósüveggel a fején, bevezetett minket a Nagyterembe. És itt elakadt a szavam. Óriási, tényleg ÓRIÁSI termet láttam, benne 4, egymással párhuzamos, körülbelül 40 méter hosszú asztallal, és egy, a többihez merőlegesen állóval, ahol a tanárok ültek. Hatalmas üvegablakok szegélyezték a termet, a mennyezet pedig úgy volt elvarázsolva, hogy mindig az ég látványát mutassa.
A rengeteg varázslótanonc és a tanárok egy emberként szegezték ránk a pillantásukat, amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam. Felsorakoztunk az iskola elé, McGalagony professzor pedig a kezébe vett egy hosszú pergament, és fennhangon olvasni kezdte:
- Abbott,Hannah! - hangzott az első név. Barna hajú, kerek arcú lány lépett ki a sorból, és megilletődötten a tanárnőhöz sétált. Leült a háromlábú székre, és McGalagony a fejére pottyantott egy penészes, szakadt, ütött-kopott süveget.
- HUGRABUG! - kiabálta a fejfedő, Hannah pedig tapsvihartól kìsérve leült a sárga asztalhoz. Még pár ember, és a professzor ìgy szólt:
- Campbell,Nora!
Megszorítottam barátnőm kezét, aki teljesen elpirult, és csigalassúsággal araszolni kezdett a Teszlek Süveg felé. Szegény Nóri fején kereken 10 percig ült a süveg, míg végül meghozta döntését:
- GRIFFENDÉL!
Megtapsoltam, és miután Harmóniát(akiről kiderült, hogy igazából Hermione Grangernek hívják) is a Griffendélbe osztották, nagyon elkezdtem imádkozni, hogy én is oda kerüljek.
- Lackwood,Anne!
Remegő lábakkal indultam a Professzor felé, és izgalmamban majdnem elsírtam magam. Leültem a rozoga kisszékre, és a fejemre került a süveg. És akkor meghallottam egy hangot. A hang a fejemben szólt, és legnagyobb meglepetésemre magyarul.
- Lám, lám, még egy magyar kislány! Ez aztán a meglepetés! Na, nézzük mi van itt. Hmm, látok becsvágyat és ravaszságot; na meg észből sincs hiány. Ó, és igazságérzet. Igen, igen, igazságérzet. Ez nagyon fontos. Hova is tegyelek, hova is tegyelek?
- Kérem, a Griffendélbe!- suttogtam.
- Griffendél? Nem rossz ötlet, de ott van még a Mardekár is...mi legyen, mi legyen...
GRIFFENDÉL!
Kivirult az arcom és fülig érő mosollyal szaladtam a megfelelő asztal felé. Mindenki tapsolt. Engem tapsoltak. Kivéve egy asztal. A mardekárosok. Ők csak gonosz tekintettel méregettek. De engem nem érdekelt. Engem most csak Nóri érdekelt, meg hogy együtt leszünk.
Boldogan zártam karjaimba szőke barátnőmet, miután lehuppantam mellé a Griffendél asztalához. Sokan hátbaveregettek, kezet fogtak velem és gratuláltak is. Még aznap este feltűztem a taláromra a Griffendél-jelvényt.

Sziasztok Potterhead Barikák!
Bocsánatot kérek amiért még a következő rész is visszaemlékezés lesz(hogy félreértés ne essék: ez a rész egy visszaemlékezés, amikor Anna még elsős volt, de a sztoriban 4.-es lesz, szóval most csak visszagondol a "régi időkre"), de nekem ez a rész a maga 1629 szavával épp elég hosszú. Sietek a kövivel😉