- Segítsek? - kérdezte Ginny, és mögém lépett. Kibontotta az esetlen kontyba kötött hajam, a kezébe vette a hajkefét, és szorgalmasan fésülni kezdett. A dús, nehezen kezelhető hajkoronám borzasztóan kócos volt, és nem igazán tudtam vele mit kezdeni, muszáj volt rábíznom magam Ginny fodrásztehetségére. Szerencsére akadt neki bőven, így egy perc múlva elégedetten szemléltem a tükörben elegánsan feltűzött tincseimet.

- Hogy csinálod? Hat fiútestvér mellett nem nagyon lehetett kin gyakorolnod... - fordultam felé. Válaszképp csak elmosolyodott és megvonta a vállát.

Mikor mindkettőnk nyakkendője tökéletesen volt megkötve, a harisnyánk megfelelő árnyalatú volt és illatfelhő lengett körül minket, elindultunk reggelizni. Nórit a tegnapi potteres eset óta nem láttam, amikor este visszaértem a szobánkba nem volt sehol, és se Hermione, se Ginny nem tudott róla semmit. Ám amikor leértünk a Nagyterembe, szőke barátnőm ott ült a Griffendél asztalánál Lavender Brown és Parvati Patil társaságában.

- Hol voltál este? - hajoltam felé.

- Lavéknál. - válaszolta félvállról és visszafordult a két vihogó lányhoz.

- Szuper... - morogtam sértődötten, és elindultam az asztal másik végébe, ahol Ginny és Hermione falatozta a zabpelyhet joghurttal. Letelepedtem melléjük, és a kezembe vettem a kanalam. 

- Ma lesz óránk Mordonnal - böngészte az órarendet Hermione - az ikrek szerint zseniálisan tanít.

A lány azonban nem lelkesedett túlzottan a professzorért, ahogy Ginny sem, aki egyenesen félt tőle. 

- Az tény, hogy különc, de ha ennyire hírhedt feketemágus-vadász, akkor csak tudhat valamit. - vélekedtem, és Nóriék felé néztem, mert az ő véleménye is érdekelt volna, de ő épp azon fáradozott, hogy hogyan tudná magára vonni a csak az evéssel foglalkozó Ron figyelmét. Tipikus.

 Mágiatörténet-órával kezdődött a nap. Hermione mellett ültem, mert Ginny még csak harmadéves, Nóri pedig a mugliismeretet választotta inkább, hisz abból tanulás nélkül is tud RBF-et szerezni. Tehát egész nyugodtan ültem és vártam, hogy kezdődjön az óra. Viszont a mardekárosokkal egy légtérben még ücsörögni se lehet nyugodtan!

- Két sárvérű egymás mellett... - húzta fel az orrát Malfoy, ahogy elhaladt a padunk mellett - Hol hagytátok a harmadikat?

- Nem szűnnél meg...?! - morogtam, de csak az orrom alá, hisz nem akartam újabb konfliktust és újabb esélyt magamnak, hogy jól elrontsak valamit. Hermione is kénytelen volt elharapni visszaszólását, mert megérkezett Binns professzor.

A szokásos lassú és szájbarágós stílusában kezdett magyarázni a koboldfelkelésekről, amire eleinte próbáltam odafigyelni, sőt még jegyzeteltem is, de amikor leejtettem a pennámat, az két sorral hátrébb gurult. Talán egy boszorkány részéről az lett volna a legkézenfekvőbb, ha egy egyszerű Invitóval magához hívja a szóban forgó tárgyat, dehát tapasztalatból mondom neked, kedves olvasó, hogy ilyen esetben az ember lányának nem feltétlenül jut eszébe, hogy tud varázsolni. Ebben az esetben így voltam ezzel én is, reflexből leguggoltam a pad alá, és négykézláb indultam a pennáért. Nagyjából nyolc métert kellett megtennem, de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy feltűnés keltsek. Konkrétan a csapat fele engem bámult, de nem zavartattam magam, megmarkoltam a pennát, és felálltam, hogy valamirevaló emberként térjek vissza a helyemre. Amint két lábra álltam, azt is konstantáltam, hogy a hülye pennámnak pont Potter padjához kellett gurulnia, és hogy egy perce az ő lábánál másztam egy túl emberszerető orrontó furkász módjára. 

A fiú úgy tett, mintha nem venne észre, és szorgalmasan körmölt a füzetébe(vagyis úgy tett, mert a pergamen teljesen üres volt előtte). Egy kicsit, na jó, eléggé elvörösödtem, és két lépéssel már huppantam is le a saját székemre, Hermione mellé.

Binns professzornak egyáltalán nem szúrtam szemet(elképzelhető, hogy a szellemeknek csapnivaló a látásuk, bár nem tudom, sosem voltam még halott), elmélyülten magyarázott tovább, nekem viszont már esélyem sem volt figyelni, és kicsit udorodtam is a gondolattól, ahogy elképzeltem, miként fejezték le a lázadó koboldok a foglyul ejtett varázslókat, szóval az óra hátralévő részében csak néztem ki a fejemből és vakargattam a nyakamat, közvetlenül a fülem alatt.

- Nézd, ott van Cedric Diggory! - könyökölt az oldalamba Nóri, és széles mozdulattal az épp mellettünk elsétáló fiúra mutatott.

- Nóri, ezt nem illik - jelentettem ki, és rácsaptam kinyújtott karjára. - Amúgy meg éppen beszéltem, szóval jó lenne, ha idefigyelnél. Tehát Potter épp...

- Jajj, olyan helyes...

- Potter?! - bámultam rá megrökönyödve.

- Dehogy, Cedric. Nézz már rá! Lavender szerint kockahasa van...

Nem akartam tudni, honnan értesült Lavender erről az információról. Cedric Diggory után néztem, aki két hugrabugos haverjával már a folyosó végén járt. Jóval magasabb volt szinte mindenkinél, aki elment mellette, Nóri által szívdöglesztőnek titulált mosoly bujkált a szája sarkában, és előszeretettel túrt bele dús, sötét hajába. A lányok összesúgtak a háta mögött, és vihogva integettek, ha rájuk nézett. Igazából egyetlen szóval is frappánsan jellemezhetném a Hugrabug kviddicssztárját: nyálgép.

- Na ugye, hogy neked is tetszik - bökdösött Nóri, amikor észrevette, hogy Diggoryt vizslatom.

- Ne hülyéskedj - kaptam el villámgyorsan a tekintetem a fiúról. - Nem az esetem.

- Nyilván már megint Potteren jár az eszed! Teljesen belezúgtál, vedd már észre! - kiáltotta barátnőm.

- Ne ordíts már! - torkoltam le idegesen, és elpirultam.

Nagy nehezen rávettem, hogy ejtsük inkább a Potter-témát, hisz még Nóri locsogását Parvati Patil aktuális pasijáról is szívesebben hallgattam, mint hogy százezredszer is megpróbáljon meggyőzni arról a nevetségesen alaptalan dologról, hogy szerelmes vagyok. Méghozzá Potterbe.

Annyira jellemző a barátnőmre, hogy többet lát bele egy olyan ártatlan kijelentésbe, hogy "Már nem utálom annyira". És az szintén nagyon jellemző, hogy csakazért is mellém ül sötét varázslatok kivédésén, csakhogy tovább fecseghessen nekem erről. Ahh.

- Tökre összeilletek. Lavender is megmondta.

- Te beszéltél rólam meg Potterről Brownnak?!

- Rólad meg Potterről?! - kérdezett vissza diadalmasan - Tehát van köztetek valami!

- Ne forgasd ki a szavaimat... - morogtam. 

A Griffendél negyedévesei egyébként izgatott sutyorgással várták Mordon professzor megérkezését. Nekem is azon kattogott az agyam, hogy vajon mennyire részletesen fogunk belemenni a feketemágiába és a tiltott átkokba az év során. Ám nem kellett sokat várnom a válaszra, ugyanis döngő léptekkel betoppant a professzor, és becsapta maga mögött az ajtót.

Remegő térdekkel jöttem ki a tanteremből. A szemem elkerekedett a megdöbbenéstől. Nóri falfehér volt, és egyetlen szót sem szólt. Hermione kicserepesedett ajkait rágta, és magához szorította a tankönyveit. Mordon bemutatója mindenkinél kiütötte a biztosítékot. 

Csak a zöld villanás járt a fejemben, a hátborzongató zaj és az elernyedt, élettelen pók látványa. Nemtudjukki pontosan így gyilkolta le emberek ezreit. Egy elmormolt átok, egy fénycsóva, és végeszakadt egy életnek.                                                                                                                                         Vége. Nem él. Meghalt. Halál. Vajon milyen a halál? Egyszer én is meghalok. Megszűnök. Nem leszek. El fognak felejteni. El fognak felejteni! Nem akarok meghalni...

Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért...

Villámcsapásként villant át az agyamon a Reggeli Próféta cikke, a Kviddics Világkupa történései és megkínzott mugli család. Mégjobban elfogott a remegés. Megszédültem, és megkapaszkodtam amiben tudtam. Ez történetesen Nóri karja volt.

- Úristen! Mi van veled, Anna?! - sikoltotta kétségbeesetten barátnőm, amikor összecsuklottam. 

Néhányan a körülöttünk lévők közül a segítségemre siettek. Ébresztgettek, próbáltak talpraállítani, én meg határozottan megparancsoltam a térdeimnek, hogy viselkedjenek normálisan, és hajtsák végre amit akarok.

- Jól vagyok, semmi baj... Tegyél le...! - motyogtam Dean Thomasnak, aki felkapott, és átcipelt a folyosó másik oldalára, hogy leültessen - jobb híján - az ablakpárkányra. 

Nagy nehezen összekaptam magamat, megnyugtattam Deant, Hermionét és Nórit, hogy nincs semmi bajom, csak reggeli óta nem ettem semmit, biztosan leesett a vércukrom, az lehet a baj. Megköszöntem nekik a segítséget, és futva elindultam lefelé a lépcsőn a Nagyterembe. 

Még mindig szédültem, de minél előbb meg akartam vacsorázni, lehetőleg a tömeg megérkezése előtt. Nem akartam beszélni a félelmeimről senkinek, még Nórinak se. Azt gondolná, hogy csak beképzelem, hogy vészmadár vagyok, vagy hogy túlreagálom. Nem akartam vitatkozni vele, nem akartam megsértődni rá. Nem akartam sírva elaludni. Ha összeveszünk, mindig az a vége. 

A Nagyteremben nagyon kevesen voltak, néhány hollóhátas, egy kisebb csapat mardekáros, és egy másodéves griffendéles kisfiú. Nagyon szomorúnak tűnt, ezért odaültem mellé, hátha fel tudom vidítani. Bár, eléggé meglepődtem volna, ha ez sikerül, mert magam sem voltam túl jó hangulatban. Köszöntem neki, visszaköszönt, és ültünk egymás mellett szépen, csendben. Néha megvakartam a nyakam, próbáltam rá mosolyogni, de valószínűleg nem voltam túl meggyőző, mert nem viszonozta a gesztust.

Ő tíz perc múlva felállt, jó éjszakát kívánt, és elment. Én is hamar végeztem a melegszendvicsemmel, és elindultam felfelé a klubhelyiségbe. Egy kicsit jobban éreztem magamat, mint vacsora előtt, és próbáltam kiűzni a fejemből a Nemtudjukkivel és visszatérésével kapcsolatos gondolatokat. Többé-kevésbé sikerült is, de ahogy gyalogoltam felfelé az eldugott, sötét csigalépcsőkön, és meghallottam valamilyen zajt, mindig összerezzentem. 

Szerencsére épségben felértem a Griffendél-toronyba. A klubhelyiségben meleg volt, jóval kellemesebb hőmérséklet, mint a kastély bármely másik szegletében. Kedvem szottyant leülni az egyik karosszékbe, és csak nézni a kandallóban lobogó tüzet. Nem akadályozott volna ebben senki, hisz a klubhelyiség kihalt volt, mégis fellépdeltem a lányok hálókörletéhez vezető lépcsőn, és benyitottam a szobánkba. 

Sötét volt bent, a hűvös esti szél befújt a tárva-nyitva álló ablakon, és meglengette az ágyak nehéz, mélyvörös selyembaldachinjait. Nem tudtam pontosan, mire emlékeztet ez a jelenség, mégis kirázott tőle a hideg.

- Lumos maxima - suhintottam a pálcámmal, és a fénynyaláb úszni kezdett a levegőben, egészen a plafonig, aztán ott maradt, bevilágítva ezzel az egész szobát.

Betámolyogtam a fürdőbe, ott is elvégeztem az előbbi bűbájt, és belenéztem a tükörbe.

 Ginny mesteri kontya állta a strapát, ám itt-ott kilógott belőle néhány göndör tincs. Volt, ami a szemembe lógott, volt, amit már a fülem mögé tűrtem, de az összhatás nem volt valami szép. A szemüveglencsém kicsit koszos volt, nem tisztítottam meg a nap folyamán, a szememről szokás szerint nem lehetett megállapítani, hogy kék, zöld vagy világosbarna, az orrom pedig kicsit emlékeztetett egy fonnyadt krumplira, amit az arcom közepére ragasztottak. Összességében magamhoz képest egész emberien néztem ki, ami kontyomnak volt köszönhető, elhatároztam hát, hogy legközelebb is Ginny segítségét fogom kérni haj témában. 

Megvakartam a nyakam. Kíváncsi voltam, hogy vajon oldalról is tűrhetően néztem-e ki a mai nap folyamán, így oldalra fordítottam a fejem.

Első pillantásra minden rendben volt, ám a másodikra már kigúvadt szemmel bámultam a tükröt. A jobb kezemet óvatosan a nyakamra tettem, egészen a fülem alá, és tapogatni kezdtem a bőrt. 

Aztán felsikoltottam, és kirohantam a fürdőszobából.

Sziasztok!

Igen, amint látjátok, élek(bár virulni nem igazán virulok, de mindegy). Itt a rész, elég hosszú lett, bár ez a minimum, mert rengeteget kellett várnotok rá, amit nagyon sajnálok, de egyszerűen nincs annyi időm az írásra, mint szeretném, és szégyen vagy nem szégyen, elég nagy fehérlap-szindrómában szenvedek. Viszont a lényeg az, hogy megérkezett a következő rész, és benne(vagyis az utolsó pár mondatban) egy jelentős csavar, amire nem valószínűleg nem számítottatok, viszont a történet egyik fő szálát adja majd a későbbiekben.

Remélem, elnyerte a tetszéseteket ez a fejezet! Véleményt, pozitív-negatív kritikát várok kommentbe! :D 

Köszönöm, hogy kitartotok mellettem! <3

Puszi, és szép hétvégét! :D <3

Annus