A kórházban fekszem. Kényelmes ez a kórházi ágy, de nagyon idegennek érzem, mert az is. Hat ágy van a kórtermemben, de csak az enyém foglalt. Egyedül vagyok a szobában. Az orvosok azt mondták, pihenjek. De hogy is tudnék pihenni! A kis magzatomat elveszítettem... Olyan morbid volt a vetélés, az az egész folyamat... Megsirattam a meg nem született gyermekem. És alighanem még megsiratom majd néhányszor... De nem csak ez a bajom, hanem az is, hogy még mindig nem tudom, mi van a szerelmemmel? Él, vagy meghalt? Kétségek közt vergődök, nagyon félek... 

Éjfél van, mikor bejön egy orvos. Megnézi, ébren vagyok-e. Mikor ébren talál, azt mondja:

- Látogatóid jöttek. Szeretnéd őket fogadni?

- Persze - felelem, és felülök az ágyban.

- Rendben, máris küldöm őket. De egyszerre csak ketten lehetnek benn veled, és egy órás látogatási időt engedélyezek.

Kimegy, aztán kisvártatva nyílik az ajtó, és anyám jön be, meg Damian anyja. Próbálnak vigasztalni a vetélés miatt, de nem nagyon sikerül, hisz már a második trimeszterben voltam... Damianről semmi hírt nem tudnak mondani. Látom az anyósjelöltemen, hogy ő is ki van készülve idegileg. Fél, hogy a fiát kell majd gyászolnia, pedig fordítva kellene lennie, sok-sok év múlva...

Fél óra múlva kimennek, és bejön hozzám apám és Damian apja. Apám nagyon aggódik értem, nem akarja, hogy esetleg depressziós legyek. Damian édesapja nyújt nekem egy kis reményt, ő ugyanis nagyon pozitív, és bizakodó: meg van róla győződve, hogy Damian nem halt meg a merényletben. Bizonyítani persze nem tudja, de bízik a megérzésében, és a megérzése határozottan azt súgja neki, a fia él. Fú, nagyon remélem igaza van! Az én megérzésem nem súg semmit, mert le van bénulva a rettegéstől, aggodalomtól, és bánattól...

Negyed óra múlva kimennek ők is, és a maradék negyed órára bejön a tesóm, és Lily. A barátnőm fogadkozik, hogy akár minden nap átjön hozzám látogatóba, hogy a lelki támaszom legyen. A tesóm pedig nekem adja a mobilját kölcsönbe, amíg a kórházban vagyok, amint megtudja, hogy az enyém otthon maradt.

Aztán letelik az egy óra, és hazamennek. Amint ismét egyedül maradok a kórteremben, fogom a tesóm mobilját, és bújom a híreket. De továbbra sem tudni, a maffiafőnök túlélte-e a merényletet... Tudom fejből Damian számát, felhívom, de csak az hangzik el, hogy jelenleg nem kapcsolható... Végül elnyom az álom...

Másnap korán ébredek. Amint eszembe jutnak a tegnap eseményei, azonnal a telefonért kapok, és bújom a friss híreket. Amint megpillantom az első friss cikk címét, akkora megkönnyebbülés önti el a szívemet, hogy arra egyszerűen nincsenek szavak! Szó szerint azt érzem, hogy legördül a szívemről egy nagy súly... Damian él! Nagyon is túlélte a merényletet! Még videóinterjút is láttam vele. Elsírom magam örömömben, mikor megpillantom őt a képernyőn...

Kórházba került tegnap este ő is, mint én. Látom, hogy be van kötve a bal arca, a bal karja, mert több helyen megégett a teste. De ugyanolyan életerős a szeme, és a hangja, mint máskor. Megcsörgetem őt ismét telefonon, de továbbra sem kapcsolható. 

Délután jönnek értem a Blue Bullet Maffia emberei, és hazavisznek. Sötétített ablaka van a kocsinak, hogy senki se lássa, kit visznek be Damian házába. Se a kórházban, se ebben az autóban nem találhattak meg az újságírók és riporterek, szerencsére. Nem tudják, kit vitt el a rohamkocsi, a kórházba meg nem engedik be a média embereit.

Amikor hazaérek, és kikászálódik az autóból, Fanni kutyám rohan hozzám, üdvözöl. Együtt felliftezünk a lakásba, és én azonnal a mobilomért megyek, ami a fal tövében hever, ahová hajítottam. 32 nem fogadott hívásom van egy idegen számtól! Ez csak Damian lehet, ahogy egy másik telefonról próbált felhívni! Azon nyomban megcsörgetem, és a szerelmem pár másodperc múlva felveszi:

- Whitney, édesem, te vagy, ugye? - szól bele.

- Igen én - felelem megkönnyebbülten.

- Végre... Hogyhogy csak most veszed fel? Annyira aggódtam!

- Nem volt nálam a telefonom... Most jutottam csak hozzá.

- Hogyhogy?

- Előbb te mesélj! - terelem a témát. - Mi történt?

- Tudod, hogy lehallgatnak a titkosszolgálatok, majd személyesen részletezem. Így telefonon csak annyit mondhatok, hogy a hotel étkezőjében vacsoráztam, és megpróbáltak felrobbantani. 

- Milyen messze voltál a bombától?

- Néhány méternyire.

- Milyen érzés volt a robbanás?

- Olyan, mintha megütnének az egész testemen, nagyon erősen. A legrosszabb a fejemnek volt... Az agyamat is megütötte a lökéshullám. 

- Gondolom fülsiketítően hangos volt...

- Igen. Tegnap egyáltalán nem hallottam semmit, átmenetileg megsüketültem. Mindkét dobhártyám átszakadt, de össze fognak forrni. Ma reggel kezdett valamelyest visszatérni a hallásom. Így délután már egész jó, bár eléggé sípol a fülem. 

- És ellökött a robbanás?

- El, persze.

- De mennyire? Milyen messze?

- Hát, úgy néhány asztalnyi távolságra...

- És a tűz? Nagyon fájt, amikor megégtél?

- Nem, mert nem voltam magamnál, mikor égtem. Egy-két másodperccel a robbanás után elvesztettem az eszméletem. Mire magamhoz tértem, már eloltottak.

- Istenem! Ez nagyon morbid...

- Ugyan...

- Damian, qrvára féltem! Fogalmad sincs! Betegre aggódtam magam! Tegnap amin keresztül mentem, mert nem tudtam, meghaltál-e...

- Sajnálom. Tényleg... Végig csak te jártál a fejemben, amint magamhoz tértem. Legalább harmincszor hívtalak, minden órában többször. Mielőbb beszélni akartam veled, mert tudtam, hogy féltesz...

- Magamon kívül voltam, Damian! Nincsenek rá szavak, mit éreztem... Remegett a lábam, majd kiugrott a szívem. Csaknem elájultam én is! Először még azt hittem, biztosan meghaltál, és úgy éreztem, megőrülök, amiért elveszítettelek. Aztán mikor megtudtam, hogy nem biztos, hogy meghaltál, akkor meg a rettegés tetőfokát éltem meg, hogy mi van ha... Rettenetes volt!

Damian egy ideig csendben volt, ahogy én is. Tudtam, hogy most elgondolkodik, min megyek át amiatt, hogy vele vagyok kapcsolatban. Mert én is ezen gondolkodtam... És ő még a legrosszabbat, a vetélést nem is tudja. Mekkora árat fizetek ezért a szerelemért? Megéri?

- Miért nem volt nálad a telefonod? - kérdezte tőlem. - Mindig nálad van, még a WC-n is. De pont ilyenkor nem volt nálad... Miért?

- Mert érzelmi felindulásomban falhoz vágtam. Itt a lakásban. Aztán lelifteztem az embereidhez, és utána meg már nem tudtam visszajönni érte, csak most...

- Micsoda, hogyhogy?

Lehunytam a szemem, és legördült egy könnycsepp a szemem sarkából.

- Damian, az éjjel...

- Mi történt? Hol voltál?

- A baba...

Nem tudom befejezni a mondatot, de nem is kell.

- Elveszítettük?

- El.

Damian nagyot sóhajt. Hosszan, lassan, mélyen... Lehajtom a fejem. Csendben vagyunk megint mindketten. 

- Mikor érkezel? - kérdezem végül.

- Nem tudom.

- Ma már nem jössz ezek szerint. Holnap?

- Nem mehetek most haza, Whitney. Háború kellős közepe van.

- Nem jössz haza? - kerekedik el a szemem. Biztosra vettem, hogy azonnal hazasiet.

- Egyszerűen most még nem mehetek... Lehetetlen.

- Hát jó... - felelem. Csalódottan, összetörten érzem magam, amiért nem jön haza hozzám azonnal mindezek után. 

- Bár ott lettem volna veled, mikor elvetéltél. És bár most is ott lennék. De...

- De nem lehet, felfogtam. 

Értem, hogy nem jöhet. A merénylet után nyilván most éleződik csak ki igazán a maffiaháború, nem oldaloghat ilyenkor haza. De attól még ugyanúgy rossz érzés, emlékeztet rá, hogy én csak a második vagyok a fontossági sorrendben. Az első a Blue Bullet Maffia.

- Most le kell tennem - füllentem. Valójában még beszélhetnénk, hisz mindketten ráérünk.

- Biztos? - kérdezi. Még sosem volt olyan rövid hívásunk, mint ez a mostani.

- Igen.

Máskor telefonálnánk sokáig, de most nem "máskor" van. Ezúttal le akarom tenni a hívást.

- Akkor szia. Szeretlek... - mondja. A hangja kissé megtört.

- Én is. Szia.

Kinyomom a hívást, aztán ismét a sarokba vágom a telefont, teljes erőmből. Sírva vetem magam az ágyamra...