Körülbelül egy hónappal később, a könyvtárban ültem, egy újonnan beszerzett fotelben, ami az ablak alá volt tolva. Már esteledett, így a természetes fény egyre kevésbé világította meg a Harry Potter befejező kötetének lapjait.

Azóta, hogy elmondtam Damiannak a jó hírt, aztán elutazott ismét délre, nem láttam őt. Legalábbis élőben, mert videóhívást azért minden nap folytattunk. Ez azt jelenti, hogy hetek óta, nagyjából egy hónapja nem találkoztunk. Még soha nem volt, hogy ilyen hosszú egybefüggő ideig ne találkozzunk. Aggódom érte. Rendkívül... A maffiaháború lángokba borított több várost is. A nemzetközi hírekben csak erről van szó. És én a főkolompos leendő felesége vagyok, a gyermekével a hasamban. Hogy valaha így alakulhat az életem, nem gondoltam volna...

Jártam az új nőgyógyászomnál egy magánklinikán, aki megerősítette, hogy várandós vagyok, és megvizsgálta, hogy minden rendben van-e a terhességgel. Hála égnek nem talált problémát. De Damian elutazása óta sehol máshol nem jártam házon kívül, csak ebben az egy esetben hagytam el a házat. A maffiaháború miatt ugyanis akkora a média figyelme még ezen a házon is, hogy nem mozdulhatok ki. Damian már másnap, hogy végre megosztottam vele a jó hírt, keresett egy nagyon jó esküvőszervezőt. De sajnos, maga a szervezés eltolódik, tekintve hogy nem megyek el hazulról.

Nem akarok feltűnést, nem akarok a média kereszttüzébe kerülni. Eddig jól titokban volt tartva a kilétem, és ez maradjon is így egészen addig, amíg el nem jön a megfelelő perc, az esküvő előtt, amikor úgy tárom fel magam a világnak Damian oldalán, ahogyan azt mi szeretnénk. Így aztán a szerettem sem jöhetnek látogatóba, sajnos. De attól még napi szinten tartom a kapcsolatot velük is.

Már alig látom a sorokat a félhomályban, így beteszem a könyvjelzőt a a regénybe, és becsukom. Hátralesek az ablakra. Nem azért van ilyen kevés fény, mert esteledik, hanem azért, mert viharfelhők feketítik be az eget. Valahol messze már a villámok is látszanak.

Nem liftezem fel azonnal az emeleti lakásomba. Előbb még benézek a tárgyalóba, ahol négyen dolgoznak elmélyülten. Nem zavarom meg őket.

Átmegyek a társalgóba, ahol dohányoznak, kártyáznak páran. Duruzsol a tv, ismétlik a híreket. Persze minket érintő témákról beszélnek. Leülök egy kanapéra, mert muszáj egy kicsit emberek közt lennem, még akkor is, ha nem állunk közeli ismertségben. Fanni az ölembe hajtja a buksiját, megsimogatom.  Karácsonykor itt szokott állni mindig egy hatalmas, gyönyörű karácsonyfa. Olyankor az egész ház ünnepi díszekbe van öltöztetve. Azok a legszebb napok szerintem.

Egy női maffiózó épp veszített kártyán, ezért feláll az asztaltól. Leroskad mellém a kanapéra, és rágyújt. Megszólítom, és beszélgetni kezdünk. Persze csak hétköznapi bájcsevej, hisz még sosem szóltunk egymáshoz. Dumálunk tíz percet, aztán visszaül az asztalhoz, hogy visszanyerje a pénzét. Remélem sikerül neki.

Mi, akik a társalgóban múlatjuk az időt, hirtelen hangoskodásra leszünk figyelmesek. Mi történik? Bennem azonnal megszólalnak a vészharangok. És ekkor a tévében félbeszakítják a korábbi adást. Friss hírek következnek, és valaki felhangosítja a televíziót. Mind oda figyelünk.

Amint meghallom az első mondatot, a szívem őrült ritmusban kezd verni, és sípol a fülem. "Nem, nem, lehetelten!" - sikítom némán, belül. Felállok a kanapéról, de remegnek a lábaim, mint a kocsonya. A maffiózók körül páran rám néznek, mert tudják, ez engem érint a legszemélyesebben. Újabb és újabb részleteket mond a tudósító, és felvételeket mutatnak, amiktől páni félelem bénítja le az agyam. Közben alul a szalagcímet is olvasom, amin ez áll: "Felrobbantották a Last Chance szállodát, amelyikben a hírhedt maffiafőnök, Damian Blue aludt."

- Ne, ne, ne, ne, NE!!! - szakad ki belőlem.

A maffiózó nő, akivel az imént csevegtem, hozzám lép, próbál lenyugtatni, de falra hányt borsó a próbálkozása.

- NEM TÖRTÉNHET MEG! - rikoltom torkom szakadtából.

Szédülök, kapkodom a levegőt. A szívem őrült ritmusban ver. Damian nem halhatott meg! Érzékelem, hogy cseng a telefonom. Rápillantok: anya hív. Nem veszem fel. Ő nem tud semmi olyat mondani, amit most hallani akarok.

Önkívületi állapotban, a sírástól fuldokolva a lifthez megyek. Ismét cseng a telefonom, ezúttal apám hív. Nem veszem fel. Belépek a lakásomba, és kétségbeesetten nyúlok a szekrénybe egy Damian-illatú pulóverért, amit magamra húzok. Az elmúlt egy évben mindig így nyugtattam le magam. De most nem nyugtat le ez se...

Az eső őrült mód veri az ablakokat, mert erősen süvít a szél. Hirtelen hangos mennydörgés csattan odakinn, és villám borítja fehér fénybe egy pillanatra a lakást. De én nem érzékelem, mert alig látok, alig hallok. Ájulás közelben vagyok a sokktól.

Megint szól a telefonom, ezúttal Lily hív. Nem ő az oka, hanem az állapotom, hogy fogom a készüléket, és teljes erőből a sarokba vágom. Hangos csattanással csapódik a falnak, nyomot hagy rajta, aztán a földre esik, de csak csöng tovább...

A tévéhez lépek, bekapcsolom. A tudósító szájából elhangzik egy reménysugarat jelentő mondat: "Egyelőre nem tudni biztosan, hogy a Blue Bullet Maffia vezetője, Damian Blue életét vesztette-e a merényletben." De ettől még nem érzem magam sokkal jobban. Mert benne van a pakliban az a szörnyű lehetőség, hogy Damian esetleg meghalt.

Ilyen kétségek közt vergődni kibírhatatlan érzés, így aztán én sem bírom ki egyedül. Megint leliftezek a lakásból, és berontok a tárgyalóba, aztán a társalgóba, és végül a házban fellelhető összes maffiózót megtalálom, és mindet rángatom az öltönyénél fogva, és azt üvöltöm nekik, hogy mondják, hogy Damian életben van, mondják, hogy nem halt meg!

Épp a folyosón vagyok, körülvesznek a tanácstalan, ijedt maffiózók, mikor meglepetésszerű, éles fájdalom hasít az alhasamba. Azonnal odakapok, és a fájdalomtól a földre guggolok. Érzem, hogy valami forrón, bőn gyűlik a fehérneműmben, aztán már látom is, hogy vér csurog a lábamon. A leendő babára gondolok, hogy épp elveszítem őt is, ahogy Damiant.

- MENTŐT, ELVETÉLEK! - üvöltöm a maffiózóknak. 

Erős görcsök közt vergődöm, míg meg nem érkezik a rohamkocsi. Kérdezgetnek a mentősök, felelek. A maffiózókat is faggatják, mi történt, ők is válaszolnak. A mentőstiszt komoly arccal néz rám, és azt mondja nekem, komplett vetélésem lesz fél órán belül.

- Ne, ne, nem veszíthetem el mindkettejüket! - sikítom.

Nem sokkal később egyiküket már biztosan elveszítettem...