A vetélésem óta úgy érzem magam, mintha csak egy kísértet volnék. Tudom, hogy nem haltam meg, mégsem érzem úgy, mintha élnék. Amennyire lehet, földolgoztam, hogy elveszítettem a kisbabámat, de mindig is emlékezni fogok rá. Több, mint 3 hónapot töltött a pocakomban, mikor itt hagyott. Őt már sosem ismerhetem meg, milyen ember lett volna. Egymagamban kell szembenéznem ezzel a veszteséggel, mert a szerelmem nem tér haza. A családom sem jöhet látogatóba, és én sem hagyhatom el a házat, mert a déli maffiaháború miatt túl nagy most a médiaérdeklődés. Így aztán nagyon magányos vagyok, olyannyira, mintha tényleg csak egy lány szelleme volnék, aki itt kísért egyedül. A leendő férjemet rettenetesen féltem, mert veszélyben az élete minden egyes percben. Egyszer már azt hittem, elveszítettem. Nem szeretném még egyszer átélni azt az érzést... Egyáltalán nem vagyok boldog. Igen, pontosan úgy érzem magam, mint egy bolyongó holt lélek. Csak Fanni, a labradorom emlékeztet rá időnként, hogy élő vagyok. Vagy talán csak a kutyák látják a szellemeket?

*

Eltelik pár hét, mire végre-valahára csillapodnak a kedélyek délen. Damian végre hazajöhet egy kicsit. Jaj, nagyon régen nem láttam! Akkor láttam őt utoljára, mikor elmondtam neki, hogy várandós vagyok, és olyan nagyon boldog volt. Azóta két hónap telt el, és most egyikünk sem valami vidám. De egymásnak attól még örülünk. Ezúttal kimegyek autóval a reptérre, és ott várom érkeztét, mert egy percet sem akarok késlekedni azzal, hogy újra lássam. Álldogálok az aszfalton, a reptér azon részén, amit a magángépek használhatnak. Végre leszáll a gépe, aztán a közelembe gurul. Pár perc múlva a repülő nyitott ajtajában, a lépcső tetején megjelenik a szerelmem. A szívem nagyot dobban. A bal kezén, és az arca baloldalán a begyógyult égési sérülései látszanak. Életre szóló heget szerzett.

Nézem őt, ahogy közeledik hozzám határozott, lendületes járásával. Férfiasan fest fekete öltönyében. Mosolyog, ahogy mindig, mikor találkozunk. Nézem azt a szempárt, amiben mindig elveszek, ha belenézek. Nézem arcát, amit még ezek az égési hegek sem tudtak elcsúfítani - továbbra is jóképű. Nézem biztonságérzetet sugalló széles vállait. Nézem erős karjait, amikkel nem ölelt elégszer, mert nem volt itt. Nézem két kezét, amivel nem simogatott elégszer, mert nem volt itt. Nézem ajkait, amiket annyiszor csókoltam - de nem elégszer; és amellyel több ezer puszit adott nekem - de nem eleget. Nézem egyenes vonalú orrát, amit pusztán azért szeretek, mert az övé. Nézem szemöldökeit, amik nélkül nem lenne az az imádni való mimikája, amit leginkább csak én láthatok, mert hivatalos körülmények közt pókerarcot ölt. Nézem szempilláit, amiről tudom, hogy dúsabb, mint az enyém, mert megannyiszor láttam már egészen közelről. Mikor végre ideér hozzám, megérzem az illatát is, és ölelő karjait a derekamon. A kezem a hajába túr, és összeér ajkunk... 

Miután hazamentünk autóval, otthon szinte azonnal egymásnak esünk. Lehúzza rólam a ruhámat, és én is kihámozom a felsőtestét. Akkor látom meg, hogy ahol a ruha eltakarja őt, ott vannak a legnagyobb égési hegei. Szomorú látvány, hogy így megégett, de a vonzereje jottányit sem csökkent. Ledőlök az ágyra, és magammal húzom őt...

Damian két napot maradhat velem. De azt mondja, mivel már lecsengőben van a konfliktus, egy hét múlva újra jön. Mivel most két hónapig nem láttam, egy hét rövid időnek tűnik, de a legjobb akkor is az lenne, ha minden nap találkoznánk. Elvégre ezért költöztünk össze, és ezért kért feleségül...

Két nappal később, mikor Damian már elutazott, Lilyre, a legjobb barátnőmre terelődik a figyelmem. Aggódok, mert napok óta nem felel az üzeneteimre. Ilyen még SOHA nem történt sokéves barátságunk alatt. Felhívom háromszor telefonon, de nem veszi fel, csak csöng, csöng... Így aztán nem teketóriázok, hanem autóba ülök, és meglátogatom. Érdekel is engem, hogy még mindig nem tanácsos elmennem otthonról! Hogy ne legyen gond, kölcsönkérek egy sötétített ablaküveges autót, és biztos ami biztos, az arcomat is elrejtem egy nagy, sötét lencséjű napszemüveggel, és egy széles karimájú kalappal.

Lily időközben összeöltözött a pasijával. Leparkolok a lakásuk közelében. Becsengetek hozzájuk.

- Igen? - szól bele a kaputelefonba Lily pasija, Paul.

- Szia! Whitney vagyok.

Néma csend. Érzem, hogy valami nagyon nem stimmel... Mi történhetett, amiről nem tudok?

- Lily ott van? - kérdezem gyorsan.

- Igen.

- Ugye felmehetek?

- Persze, nyitom.

Berreg az ajtó, és én bemegyek. Felliftezek arra az emeletre, amelyiken laknak. A bejárati ajtó már tárva nyitva, Paul vár rám. Olyan képet vág, mintha szellemet látna. Érdekes, mióta Damiant újra láttam, már kevésbé éreztem magam kísértetnek.

- Szia - mondom neki.

- Szia, gyere be! Örülünk, hogy itt vagy - invitál síri hangon.

"Nem úgy tűnik, mintha örülnél" - gondolom magamban, de nem mondom ki hangosan. Benyomulok a lakásukba, és odabenn végre felbukkan Lily is.

- Szia! - köszöntöm lelkendezve.

- Szia - feleli holtra váltan. - De jó, hogy eljöttél.

A barátnőm csak árnyéka önmagának. Ő is azt mondja, örül nekem, de ez kicsit sem látszik rajta. Mi a franc folyik itt?  

- Nagyon furán viselkedtek! - mondom kertelés nélkül, idegesen.

- Megvan az oka - feleli Paul feszülten.

- Mi történt?

- Gyere, mutatok valamit - hív Lily, és bemegy a nappaliba.

Utána megyek. Paul követ minket.

Alig két perc múlva már én is ugyanolyan holtra vált vagyok, mint ők. Mert most, hogy erről tudok, nem csak a barátságom Lilyvel, de a kapcsolatom Damiannel is tönkrement...