Már egy hete otthon vagyok. Nagyon vegyes érzések kavarognak bennem. 

Egyfelől boldog vagyok, több okból is. Végre otthon érezem magam. Végre megoszthatom az emlékeim és a gondolataim a szeretteimmel. Jó nekik mesélni, jó megint az ő társaságukban lenni! Borzasztóan hiányoztak, sok hónapon át...

De másfelől nem tudok maradéktalanul boldog lenni. Mert beleszerettem valakibe, akit úgy tűnik, elveszítettem... Hisz 1 hét telt el, és semmi hír felőle. Annyira hiányzik! Vele szeretnék lenni. Égetően vágyok rá, hogy felbukkanjon. Szeretnék odaszaladni hozzá, hogy a karjába zárjon, szorosan és hosszan megöleljen...

Hiába telt el egy hét, és hiába tűnik egyre kisebbnek az esély arra, hogy felkeres, még táplálom a reményt. Bárcsak, bárcsak, bárcsak! Minden reggel azzal a gondolattal ébredek, hogy talán ma bukkan fel... És miután csalódok, mégis minden éjjel úgy hajtom álomra a fejem, hogy talán holnap...

*

Immár két hete lakom újra otthon. Visszailleszkedtem a hétköznapi életbe, de nagyon fura érzés. A maffiánál töltött idő sok mindent megváltoztatott.

Damian minden órában eszembe jut. De nem jelentkezett. Viszont még mindig reménykedem, hogy majd fog. Talán csak azért nem jelentkezett még, mert el kellett utaznia... A neten ezerszer rákerestem. Lementettem róla magamnak pár jó fotót.

Igyekszem minden szabad percemet a szüleimmel, a tesómmal, és a legjobb barinőmmel, Lilyvel tölteni. Rengeteget meséltem nekik. Mindent, de mindent elmondtam. Tényleg mindent. Semmit sem hagytam ki. Annyira jó volt végre kiadni magamból a dolgokat!

Természetesen meséltem nekik Damian Blueról is... Hisz szerves része a sztorinak. És őszintén elmondtam nekik azt is, hogy én jelenleg azt remélem, megkeres. Mert beleszerettem. Eleinte nem örültek ennek, de aztán elfogadták, mert elmondtam nekik, hogy milyen ember is ő, hogyan bánt velem, és hogy mennyi mindent szeretek benne.

*

Három hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy otthagytam Damian Blue házát.

Még mindig semmi hír róla. De még mindig reménykedek, hogy felbukkan egyszer csak. Ezer oka lehet annak, hogy miért nincs még itt, és nem biztos, hogy sosem fog jönni.

Persze nem várhatok rá akármeddig. De legalább 1 hónapig tuti nem adom fel a reményt. Ha addig nem jön, akkor megpróbálom elfelejteni őt. Jaj, az már csak 1 hét! Damian, kérlek, siess, kérlek, gyere! Várlak!

*

Eljött ez a nap is. Immár egy hónapja hazatértem.

Damian nem jött, és nekem abba kell ezt hagynom a reménykedést, hogy Damian felkeres. Ennyi volt. Nem jön. Kész. Hiába olvasta azt a szívhez szóló levelet, nem bizonyult elégnek. Ez van.

Szomorú, hogy örökre elveszítettem. Nagyon bíztam abban a levélben, hogy helyrehozza a dolgokat. És főleg nagyon bíztam kettőnkben. Hisz pontosan tudom, hogy ő is szeretett... De el kell fogadnom a döntését.

Aznap este hatkor értem haza. Egyből benyomtam a laptopom, és elindítottam egy Youtube videót, mert utálom, hogy akkora a csönd. A csönd az egyedül lakás előnye és hátránya egyben. Felnyomtam maxra a hangerőt, és elmentem zuhanyozni. Utána megvacsiztam, és közben néztem egy részt egy Netflix sorozatból. Aztán bepakoltam a mosogatógépet, és rendbe tettem a konyhámat. Miután végeztem, egy doboz gumicukrot vettem elő, mert az mindig segít fölvidítani. A dobozzal visszaültem a laptopomhoz, hogy nézzek még egy részt a sorozatomból... Amikor hirtelen csöngettek.

Mi a szar? Ki az ilyenkor? Lily? Anya? Vagy csak a szomszéd? Esetleg... Uramisten, lehetséges, hogy Damian az? Az ajtóhoz nyargaltam, és vadul dobogó szívvel benyomtam a kaputelefont.

- Ki az??

- Szia, Whitney!

Úgy éreztem, menten elájulok a boldogságtól. Lehunytam a szemem, és nekidőltem a falnak.

- Damian? - susogtam.

- Igen - mondta, és hallottam a hangján, hogy ez számára is egy különleges pillanat. Egy hónap után újra hallani egymást...

- Beengedlek... - mondtam, és izomból rátenyereltem az ajtónyitó gombra.

Amikor hallottam, hogy berregni kezd, és Damian már be tud jönni, akkor villámgyorsan visszaszaladtam, lecsuktam a laptopom, elrejtettem a doboz gumicukrot, megigazítottam a hajamat, visszavágtattam az ajtóhoz, és kinyitottam. 

Megérkezett a lift, és Damian állt velem szemben teljes életnagyságban, mosolyogva, a kezében valami ajándékkal, amit nekem hozott. Ez volt minden álmom jelenleg... És most valóra vált! A szívem vidáman kalimpált, a hasamban pillangók verdestek. Odarohantam hozzá, és a nyakába ugrottam. Erősen magához szorított, és éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől peregni kezdenek a könnyeim. Hosszan álltunk így, és tudtam, ő is ugyanannyira örül nekem, mint én neki. Aztán megcsókolt... Amitől körülbelül úgy éreztem magam, mintha egy felhőn ülve lebegnék könnyedén. A szívem sebesen dobogott a boldogságtól és a kellemes izgatottságtól, miközben Damian ajkait éreztem az enyémen.

Pár perc múlva aztán elszakadtunk egymástól, és átadta az ajándékot, amit hozott nekem.

Behívtam a lakásomba. A zakóját szék hátára terítette, aztán leült az ágyamra.

- Miért csak most jössz, egy hónap után? - kérdeztem. - Elutaztál?

- Elutaztam, de csak két napra. Bevallom, nem akartam jönni. Pedig mindvégig vágytam a közelségedre. De mostanra már annyira hiányoztál, hogy úgy voltam vele, felkereslek, adok még egy esélyt kettőnknek. Persze csak ha te még mindig akarod, mert benne volt a pakliban, hogy így egy hónap után végül te leszel az, aki elutasít.

- Azért egy hónapot már csak várok rád, ha egyszer azt írtam, várni foglak, mert szeretlek - kacsintottam.

Damian olyan képet vágott, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek.

- Ilyet írtál? Hova?

- Most ugratsz? - néztem rá.

- Nem. 

- Damian, én írtam neked egy levelet. Nem kaptad meg?

- Nem. Mikor írtad?

- Még aznap éjjel, a könyvtárban, miután kimentél. Odaadtam Davidnek, hogy adja át neked.

- Micsoda? Ezért tuti kirúgom!

- Jaj, ne! Ha nem olvastad, akkor még az is kész csoda, hogy egy hónap után felkerestél!

- Pedig itt vagyok! 

- Igen, hála égnek... Amúgy ha olvastad volna a levelem, szerintem már rögtön másnap jöttél volna.

- Miért, mi állt benne?

- Nos... Nagyon szívhez szóló volt. És elmagyaráztam a döntéseimet benne. 

- Ha David nem őrizte meg, és nem tudja nekem átadni utólag, akkor nem ússza meg egy kirúgással!

Felnevettem, és leültem az ágyamra Damian mellé. Ezt követően elvoltunk úgy háromnegyed órát, és jól telt az idő, khm...

 Aztán kérdeztem, marad-e az éjszakára.

- Nos, igazából valami egész mást forgatok a fejemben...

- Mit? Hogy én menjek át hozzád?

- Nem. Meglepetést terveztem neked, pontosabban kettőnknek.

- De jó! És mi az?

- Nem lenne meglepetés, ha elmondanám. De biztos vagyok benne, hogy tetszene neked. Akarod?

- Nagyon is!

- Rendben. A meglepetéshez össze kell pakolnod pár napra. Fürdőruhát is. Addig én lebonyolítok két hívást. Az egyik Daviddel lesz, a levél ügyében...