Várakoztam a hűvös, föld alatti folyosón David társaságában. Tompán kiszűrődött hozzánk a szobából Matt kihallgatása. Alig vártam, hogy véget érjen ez a rémálom...

Fél óra múlva aztán nyílt az ajtó, és mind a hárman kijöttek: Damian, Marcus, és a nagydarab verőember. Láttam, hogy annak a drabális állatnak véresek a bütykei a jobb kezén... Gyomorforgató, én nem bírom az ilyesmit.

- Menjetek be - szólt Damian hozzám és Davidhez. - Teljesítsétek az áruló utolsó kívánságát.

- Ami micsoda, főnök? - kérdezte David.

- Beszélni Whitneyvel.

Levegőért kapkodtam. Utolsó kívánság? Akkor alig van hátra Matt életéből! Vészesen közeleg, hogy megöljék! De David nem hagyott nekem időt sopánkodni, betolt a szobába.

Odabenn rögtön megcsapta az orrom a fojtogató vérszag. David megállt az ajtónál, én pedig közelebb léptem a felismerhetetlen exemhez. Összeszorult a szívem a látványtól... Az ütésektől a felismerhetetlenségig bedagadt az arca. És persze csupa vér volt, a pulóvere is. Vért köpött a földre, nagyon nem volt jól...

- Matt - szólítottam meg, és rögtön elsírtam magam.

Lassan rám emelte tekintetét. Felrepedt a bőre több helyen is, és szilvaméretű dagadásai voltak a szemén. Láttam, milyen nehéz rám néznie, mert fáj neki minden arcmozdulat. Csak úgy patakzottak a könnyeim, hogy így láttam őt, akit valaha egyszer régen még szerettem.

- Annyira sajnálom - mondtam két szipogás közt. - Annyira, annyira nagyon sajnálom!

- Ne - mondta Matt, de nagyon nehéz volt beszélnie. - Nem a te hibád... Magamnak köszönhetem... Már akkor éreztem, hogy ez lesz a vége, amikor... Elkezdtem Damian ellen szervezkedni... Mégis megtettem, tudva, hogy ez lesz a vesztem...

Erre nem tudtam mit felelni, csak álltam ott könnyek közt, és megsimítottam a kézfejét.

- Whitney, ne sírj... Olyan jó még egyszer, utoljára látni téged... Te voltál az egyetlen, aki nekem számít...

- Jaj, Matt! - annyira bőgtem, hogy az nem igaz. Olyan szívszorító helyzet volt ez! Én már mindent megbocsátottam neki. Bár Damian is így tenne! - Annyira sajnálom, hogy részt vettem az elfogásodban!

- Ne sajnálkozz... Nem volt választásod... És megpróbáltál figyelmeztetni... Csodálatos ember vagy, Whitney... Bárcsak ne kellene mindezt miattam átélned...

Majd megszakadt a szívem, annyira szomorú volt, hogy olyan szépen beszél rólam az utolsó perceiben. Senkinek nem kívánok ilyen szívszorító élményt. Közel hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a vértől csatakos homlokára.

- Na jó, most már elég lesz! - mondta David. - Elbúcsúztatok, menjünk!

David kinyitotta előttem az ajtót, és kimentem. Marcus és a nagydarab pacák már nem voltak ott. Egyes egyedül Damian várt ránk a folyosón. Elé álltam, és a szemébe néztem a könnyeimen át. Ő pókerarccal állta a tekintetem.

- Ne öld meg őt... Kérlek... - mondtam neki. - Nincs más mód?

- Miért próbálod menteni, mikor megannyi szenvedést okozott neked? - vonta össze a szemöldökét.

- Mert megbocsátottam neki!

- Mégis mikor és miért?

- Ma! Hát... Emberségből.

- A Blue Bullet Maffia fejeként az én feladatom megbosszulni Jason Peterson halálát. A barátai, az özvegye, és az elapátlanodott gyermekei nem bocsátanak meg neki emberségből... Ahogyan én sem.

Lehajtottam a fejem. Mindez már eldőlt, és hiába tépném a szám... Semmit sem tehetek már Mattért. Damian Blue maffiózó. És a maffiózók elteszik láb alól, aki elárulta őket, illetve aki lelő egyet is a társaik közül. Ezen nem tudok változtatni.

- Menj fel, Whitney - folytatta lágy hangon. - A raboskodásod ideje lejárt. David hamarosan hazavisz téged. Pakolj össze.

Bólintottam. Igen. Hazamehetek. Ideje örülnöm a saját életemnek, és nem Matt életéért sajnálkozni... Az exem nem volt kénytelen elárulni a Blue Bullet Maffia fejét. Ki követ el ekkora ostobaságot? És egyébként is, Mattnek biztosan nincs lelkiismeret furdalása, amiért lelőtte ezt a Jason Petersont. Valljuk be, az embernek bármi köze is van a maffiához, az nem életbiztosítás. Alig várom, hogy nekem már semmi közöm ne legyen a maffiához többé...

- Damian, találkozunk még, ugye? - kérdeztem. - Szeretnék veled beszélni négyszemközt, mielőtt hazamegyek.

Megkeményedtek a vonásai. Még mindig dühös volt rám, amiért csalódást okoztam neki.

- Nézd Whitney... Most látsz engem utoljára. Ha van bármi mondandód, most mondd.

- Most? - akadtam meg.

- Alighanem ez az utolsó lehetőséged szót váltani velem.

Belém fagyott a szó. Az a baj, hogy annyi, de annyi mindent akartam neki mondani! Bocsánatot akartam kérni tőle, amiért feleslegesen titkolóztam előtte olyasmiről, amiről nem kellett volna. El akartam magyarázni a cselekedeteimet neki, hogy miért döntöttem mégis a titkolózás mellett, meg akartam értetni vele, hogy mindaz véletlenül sem ellene szólt. El akartam neki mondani, mit érzek iránta... Hogy mennyire szeretném, ha kibékülnénk. De most, a Matt kivégzése miatti érzelmi felindulásban nem tudom összeszedni a gondolataimat, és nem tudom megfelelően kifejezni neki mindazt, amit szeretnék.

- Azt... Azt szeretném mondani... Vagyis, szeretném, ha tudnád, hogy... - hebegtem-habogtam.

- Igen?

- Hogy sajnálom, hogy így szakad vége köztünk a dolgoknak...

- Én is sajnálom. Ég veled, Whitney White.

- Ég veled, Damian Blue - mondtam szomorúan. Ennyi volt hát...

Hátat fordítottam neki, és elsétáltam. David követett. Olyan nehéz volt otthagynom őt! Szívmegszakító érzés. Szánalmas, hogy csak ennyit bírtam kinyögni neki, hogy "sajnálom, hogy így szakad vége köztünk a dolgoknak".

Beszálltunk a liftbe. Mielőtt becsukódott a liftajtó, láttam, hogy Damian bemegy Matthez a szobába... Bement megölni őt. Fölérve David reggelizni hívott, de elutasítottam. Nem tudtam volna enni. Mondtam, hogy megyek bepakolni, így aztán elváltak útjaink. A szobámhoz kullogtam. Elvonszoltam magam az ágyig, és rádőltem. Néztem a plafont, és peregtek a könnyeim Mattért és Damianért...

Hirtelen sietős léptek ütötték meg a fülem, ezért felemeltem a fejem, hogy jobban halljam, mi történik. A következő pillanatban valaki berontott hozzám, és én ijedten ültem fel. Damian volt az, ami azonnal örömöt ébresztett bennem. Viszont az előbb mondta, hogy utoljára láttam őt, akkor hogyhogy itt van? Becsapta a szobám ajtaját, aztán összefonta a karját, és komolyan nézett rám.

- Jason Peterson egy családos ember volt, aki ma már nem tér haza - mondta néhány másodperc hatásszünet után.

- Tudom - feleltem, bár fogalmam sem volt róla, hogy mire akar kilyukadni. - És szörnyen sajnálom őt is, és a családját is, bár nem ismertem őket. Attól még nem hiszem, hogy Matt halála javított bármit is a helyzeten.

- Most nem Mattről van szó. Hanem rólad.

- Hogy érted? - kérdeztem ijedten.

- Úgy, hogy figyelmeztetted Mattet! Leleplezted az akciót neki! Ezért nem megy ma Jason Peterson haza a családjához!

Óriásit nyeltem. A maffiafőnök engem vádol egy embere halálával.