Mikor már csak egyetlen hónap volt hátra a menyegzőig, egy kicsit kezdtem besokallni. Olyan új és kellemetlen volt nekem a helyzet, hogy világszinten mindenki ismeri a nevem. Mindennek a tetejébe az esküvőszervezés jár némi stresszel. Így aztán Damian egyik nap azzal az ötlettel állt elő, hogy utazzunk el pár napra. Valahová, ahol levezetem a feszültséget, és relaxálhatok is egy kicsit, hogy az esküvő napját frissen és üdén élvezhessem. Azonnal rávágtam hogy nagyon jó ötlet, menjünk! 

Aznap elintézte, hogy elszabadulhasson, így már másnap útra keltünk. Ezúttal nem forró napsütésbe és pálmafás strandra utaztunk, hanem északra. Egy gyönyörűségesen szép, elképesztően hangulatos fa házat béreltünk ki.

Minden nap kirándultunk, este pedig csak élveztük a nyugalmat, és legfőképp egymás meghitt társaságát. Finom volt a kaja, volt jakuzzi, és egyik éjjel még a sarki fényt is láttam! Órákig gyönyörködtem benne... Valami elképesztő égi játék volt. Mindenképp szeretném majd még látni!

Egy hetet se voltunk itt sajnos, csak 5 napot, de milyen csodálatos 5 nap volt az! Minden éjjel, a lágyan megvilágított fakunyhóban, míg a kandallóban lobogott a tűz, és odakinn szállingózott csendesen a hó, rengeteget... Khm... Az a lényeg, hogy nagyon jó vele az intim együttlét, jobb, mint valaha.

Az öt nap leteltével, a hazaúton, repülőn próbáltam szelektálni a pár ezer fotót, amit kattintottam...

Rossz volt hátrahagyni a festői környezetet, de vigasztalt, hogy 25 nap van hátra egy sokkal jobb dologig, méghozzá az esküvőig!

Mikor hazaértünk, kiszálltunk az autóból, és elindultunk a főbejárathoz, három ember jött szembe. Ketten maffiózók voltak, és egy idegen embert kísértek kifelé. Az idegennek kimeredt a szeme, ahogy felismerte Damiant és engem.

Villámgyorsan az egyik maffiózóhoz ugrott és kirántotta a fegyverét. Mozdulat közben kibiztosította, és tüzelt. Óriási robajjal elsült a fegyver... Gyors volt, mint a gondolat.

Ezzel egy időben Damian is fegyvert rántott, de nem kellett használnia, mert a másik maffiózó lelőtte a támadót.

Én már akkor térdeltem a kövön, a jobb felkaromra szorított bal kézzel, és ordítottam a fájdalomtól. 

- MENTŐT! - üvöltötte Damian.

Mellettem térdelt, lefejette a kezem a lőtt sebről, amiből úgy bugyogott a vér, ahogy sosem hittem, hogy magamon valaha látni fogom. Szürreális volt, elborzasztott. Damian nyomókötést rögtönzött, nehogy elvérezzek.

Éreztem, hogy el fogok ájulni. De nem úgy, mint eddig. Ez nem rosszullétet követő, megkönnyebbülést hozó ájulás volt, mind eddigi életemben mindig. Ez az ájulás jéghideg érzés volt, afféle nincs erőm élni érzés... A lövedék lyukat ütött rajtam, és a szívem az életető vért nem bennem keringette, hanem kinyomta a lyukon át a testemből... Az fájdalmas ordításom zihálássá csitult, és azt suttogtam:

- Damian... Szeretlek...

- Én is szeretlek, kicsim! Maradj magadnál, kérlek, küzdj! Megmen...

Elnyelt a sötétség.

...

*

...

Nyitom a szemem. Fehérség... Kórház! Mi... Mi történt? Anyám néz!

- Anya... - susogom.

- Whitney, édesem!

A megkönnyebbülés könnyei csillognak a szemében.

- Mi történt? - kérdezem, és a hangom olyan halk és erőtlen, hogy rá se ismerek.

- Rengeteg vért veszítettél, ezért egy ideig nem voltál magadnál...

- Autóbalesetem volt?

- Hát nem emlékszel? Meglőttek.

- Mi... Micsoda? Engem? Nem emlékszem... De hát ki lőtt meg?

- Whitney, édesem, az orvosok a lelkemre kötötték, hogy még nagyon gyenge leszel, mikor magadhoz térsz, ezért pihenés kell neked. Ne beszéljünk most erről.

Ekkor nyílt a kórterem ajtaja, apám jött be és a tesóm. A kórházi büfében vásárolt cuccok voltak náluk. Mikor megtudták, hogy magamhoz tértem, míg ők kaját vettek, egyből odajöttek hozzám, és lerohantak volna, de anyám nem hagyta, mondván pihenésre van szükségem. Bágyadtam elmosolyodtam a jeleneten.

- Remélem hamar felépülsz és haza engednek, mert már két hete gyakorlatilag itt élek - mondta a tesóm tettetett bosszúsággal.

- Ké... Két hete? - olvadt le a mosoly az arcomról. - Két hétig nem voltam magamnál?

- Whitney, édesem... - mondta anyám. - Mesterséges kómában tartottak az orvosok.

- Te jó ég... Szólnátok Mattnek, hogy magamhoz tértem?

A családom összenézett.

- Matt... Mattnek, édesem? - kérdezte anyám.

- Igen, neki.

- Whitney, drágám... Matt... Édesem, meg tudod mondani, melyik évet írjuk? 

Magabiztosan megmondtam az évszámot, mire a családom tagjai lehajtották fejüket. Aztán elmondták, hogy rossz évszámot mondtam, és egy négy évvel későbbi dátumot mondtak.

Négy évvel több van? Négy évvel idősebb vagyok, mint hiszem? Lehetetlen... Vagy lehetséges? Ilyen lenne az emlékezetkiesés?

- Az orvosok nem mondták, hogy felléphet emlékezetkiesés - mondta apám, azzal elhagyta a kórtermet, hogy megkeresse a kezelőorvosomat, és behívja.

- Anya... Matt és én... Mi történt velünk a négy év alatt?

- Ne most, Whitney, pihenned kell...

- A szerelmi életemről tudnom kell, muszáj tudnom erről...

- Mattel szakítottatok. 

- Ó! - szontyolodom el.

- És... - kezd bele valamibe anyám, de nem folytatja, pedig látom, hogy valami nagy, fontos dologról van szó.

- És? 

Nyílik az ajtó, bejön apám egy orvosnővel. Ekkor észreveszem hogy a kórterem előtt fekete öltönyös, fegyveres férfiak állnak őrt. 

- Fegyveres vannak az ajtómban? Mi folyik itt? Anya... Megijesztetek... Mi történt a négy év alatt?

- Mindent megtud majd, Miss White - fojtja belém a szót az orvosnő, - de most megvizsgálom!

Meghallgat sztetoszkóppal, megméri a vérnyomásom, belevilágít a szemembe. 

- Ön jól van, Miss White. Egyre jobban lesz. Az emlékezetkiesés természetes dolog egy ilyen sokk után. Valószínűnek tartom, hogy egy héten belül visszanyeri majd emlékezetét. Hány évet felejtett el?

- Négyet - válaszolt anyám helyettem.

- Kérem a családtagokat, fáradjanak ki, és holnap reggelig ne jöjjenek vissza. A kisasszonynak pihenésre van szüksége. Fél óra múlva érkezik a vacsora, egy nővér majd segít elfogyasztani. De jó lenne, ha más egyéb már nem jutna a mai napra. 

Anyáék elbúcsúztak, én meg ott maradtam egyedül a gondolataimmal. Kutattam az emlékeimben minden után, ami az általam ismeretes időpont utáni négy évben történt, de nem emlékszem semmire. Emlékszem dolgokra, mindenre négy évvel ezelőttig, de utána semmi... Mintha meg se történt volna, mintha még mindig az a nap volna... Alig hiszem el, hogy 4 évvel több van, mint amit én gondolok.

Jóval a vacsora után újra nyílt az ajtó, és... Tágra nyílik a szemem, halkan felsikkantok, és felülök. A Blue Bullet Maffia vezetője, a hírhedt és rettegett Damian Blue állt az ajtóban. Mit keres itt? Mibe keveredtem?

- Szia - mondja.

- Kérem... Én nem emlékszem semmire...

- Igen, hallottam róla  - mondja feszülten.

- Kérem, bármiért is jött, nem tudok róla semmit mondani... Ne bántson...

- Whitney... - a szava halk, figyelmeztető hangvételű.

Ezek szerint a maffia őrködik az ajtóm előtt! Bizonyára ők is lőttek meg! Jövőbeni Whitney, mibe keverted magad!? Vagyis múltbeli Whitney... Fejben jövőbeni, fizikailag múltbeli... Gyorsan körbenézek, mit használhatnék önvédelemre. Hopp, a kés az üres tálcáról! Felkapom, a markomba zártam, felállok az ágyról. Magam elé tartom a kést, védekezésre készen.

- Tedd azt le - utasít.

Nem válaszolok, nem mozdulok. Elindul felém, mire suhintok a késsel. Nem torpan meg, ezért hangosan sikítok, hátha valaki meghallja. Biztos hallották is, de senki se jön be segíteni. A maffiafőnök elkapja a csuklómat, kicsavarja a kést a kezemből, majd eldobja messzire. Fegyvertelen vagyok.

- Kérem... Nem emlékszem... Ne bántson...

A maffiafőnök határozott mozdulattal leültet az ágyam szélére. Mélyen a szemembe néz, hosszú másodpercekig. A pillantását nagyon nehéz állnom, olyan átható. Amúgy jóképű, és ha történetesen nem lenne maffiafőnök, akkor bizonyára jó pasinak tartanám. Azt hiszem, vár valamire tőlem, azért néz olyan sokáig. De sajnos, bármiről is van szó, arra én nem emlékszem...

- Semmire sem emlékszel... - mondja végül, és ellép tőlem. - Most elmegyek. Amint visszanyered az emlékezeted, tudni fogod, hol találsz! Ha egy héten belül nem jelentkezel, ismét felkereslek.

Becsukódik mögötte az ajtó, és ismét egyedül maradok. Matt, aki szerintem a pasim, valójában viszont szakított velem, nem fog jönni, hogy mellettem legyen. A maffia pedig a nyakamon... Te jó ég, mibe keveredtem?! Hogy a francba lett pont nekem közöm a maffiához?! Mit tettem, mit vár tőlem a maffiafőnök? Bármi is történt, lelőttek miatta!!

"Amint visszanyered az emlékezeted, tudni fogod, hol találsz!" - csengenek a fejemben a maffiafőnök fenyegető szavai.  "Ha egy héten belül nem jelentkezel, ismét felkereslek!" Jaj nekem... Egy hetet adott... Muszáj emlékeznem, ha élve meg akarom úszni!

Hogy hiheti az orvosnő, hogy ilyen szituáció ismeretében tudok pihenni?