A héten lesz egy hónapja, hogy utoljára láttam Whitneyt. Kemény volt nélküle. Minden nap, szinte minden órában eszembe jut és hiányzik. Volt már, hogy külön voltunk, de ez a mostani a legrosszabb mind közül.

Mikor először állt be szünet a kapcsolatunkba, akkor azt egész jól viseltem, mert még nem annyira mélyült el köztünk a viszony. Persze attól még vágytam rá, és hiányzott, de nem volt olyan kínzó érzés, mint most. Végül felkerestem őt, hisz már szerettem, és elmentünk nyaralni. Bora Borán nagyon sok időt töltöttünk együtt, és én teljesen megnyíltam neki. Ennek hatására igazán közel kerültünk, ezért a végén megajándékoztam őt a védelmek legnagyobbikának jelképével: egy kék töltényt adtam neki.

Mikor másodjára váltunk külön, az már sokkal rosszabb volt. Majdnem ugyanúgy fájt, hogy külön vagyunk, mint most. De akkor ő hagyott el engem, és úgy tudtam, hogy kiszeretett belőlem. Bármilyen fájdalmas is volt, és bármennyire is kínzó érzés volt a hiánya, az a tudat, hogy nem akar velem lenni, segített, hogy elengedjem őt, és tovább lépjek. Végül erre nem volt szükség, mert felkeresett, és megtudtam, nem ő akart elhagyni, hanem kényszerítették.

De most... Most rettenetesen nehéz, hogy külön váltak útjaink. Mert most a döntés az enyém. Most nekem kellett szakítanom vele, és nekem is kell távol tartanom magam tőle. És ez pokoli nehéz. Volt már, hogy hajnali háromkor a kezemben volt a kocsikulcs, hogy most azonnal megyek, és kibékülök Whitneyvel. De végül megtorpantam. Nagyon viaskodnak bennem az érzések, hogy mit akarok. Egy részem vele akar lenni, elmondhatatlanul vágyik rá. Egy másik részem viszont nem enged abból, hogy árulás történt...

Este 10 fele kocsiba szállok, mert van pár elintézni valóm. Nem sok, ma korán hazaérek majd. Húsz perc múlva megérkezek a célállomásomhoz, egy toronyházhoz. Lehajtok a mélygarázsba, és leparkolom az autót. Kiszállok, és kiveszem a táskámat, ami a laptopomat rejti. A lifthez megyek, beszállok, és a 38. emelet gombját nyomom meg. 

A fülke 360°-ban tükör, ezért aztán kénytelen vagyok magammal szemezni fölfelé menet. Átfut a fejemen, hogy ha Whitney velem lenne, ő tuti előkapná a telefont, hogy lefotózza kettőnket a kristálytiszta tükrökben. Elhessentem a gondolatot, és inkább a duruzsoló zenére figyelek. Minél kevesebbszer agyalok Whitneyn, annál jobb.

Odafenn már várnak rám. Italokkal kínálnak, de nem fogadok el semmit, mert nem előttem nyitották fel egyiket sem. Ezt nem említem, nem is nehezményezem, szimplán csak visszautasítom az italt. Nem gondolom, hogy itt ma bárkinek is szándékában áll megmérgezni engem, de az elővigyázatosság állandó kell legyen az én helyzetemben.

A cég vezetője bekísér egy hangszigetelt tárgyalóterembe, ahol már vár ránk az ügyvédje. Egyeztetjük a köztünk köttetendő szerződés pontos részleteit és feltételeit. Ez leginkább abból áll, hogy én közlöm a részleteket és feltételeket, amiket korábban kidolgoztam, ők pedig rábólintanak. Persze, ha valamivel komoly fenntartásuk lenne, azt átgondolnám. A Blue Bullet Maffia érdekeit szolgálja, hogy a partnereink elégedettek legyenek.

Egy óra múlva, frissen leszerződve a céggel, elköszönök, és hívom a liftet. Ma éjjelre nincs más teendőm, mehetek haza. Megjön a felvonó, és én visszaszállok a csupa tükör fülkébe. Megnyomom a parkolószint gombját, az ajtó bezárul, egyedül maradok. A zene, ami a liftben szól, épp ekkor vált, és egy retro diszkó szám következik. Nem az én műfajom, teljesen más a zenei ízlésem. Aztán felismerem, ami szól. Hallottam már életemben ezt a számot. Sok-sok éve, kisgyermekkoromban volt sláger. Akkor se tetszett, most se tetszik. De sajnos kénytelen leszek végighallgatni.

Ahogy ereszkedek a liftben, és szól a dal, a szövege egyszer csak megérint. Mélyen és fájdalmasan a szívembe hatol, mert a Whitney iránti érzéseimről szól.

"Minden nap és minden éjjel
Mindig arról álmodom, hogy mellettem vagy"

Majdnem egy hónap eltelt, de még egy hangyányit se sikerült felejtenem Whitneyt, sőt, a hiánya csak nő az idővel. 

"Nincs más választás, hozzád tartozom"

Bár tényleg rólunk szólna ez a dal! Szeretném, ha nem választana el minket semmi... 

"Egy nap még újra veled leszek, és szeretni foglak"

Miért árultál el, Whitney? Miért nem bíztál bennem, miért nem beszéltél a zsarolóról? Akkor most boldogok lennénk együtt... Miért tetted, miért...? Bár máshogy cselekedtél volna!

"Az enyém leszel édesem, és elrepülünk
Elrepülök veled..."

Igen, elrepülnék veled újra, messzire, csak kettesben... Szeretlek. Még mindig szeretlek, ez nem változott. De ahhoz, hogy együtt legyünk még ezek után is, elég, hogy szeretlek?

"Még mindig hiszek a szemeidnek
Nem érdekel, mit tettél életedben
Édesem, mindig itt leszek melletted"

Elakad a lélegzetem, szúr a szemem. Ezek a sorok végképp a szívem mélyéről szólnak. Még mindig bízok Whitneyben, és nem érdekel, hogy hibázott. Megáll a lift, kinyílnak az ajtók, kiszállok. A liftben töltött másfél percet sokkal többnek érzem.

Az I'll Fly With You sorai tovább jojóznak a fejemben, mikor már a kocsiban ülök.

"Még mindig hiszek a szemeidnek
Nem érdekel, mit tettél életedben"

Igen, még mindig hiszek Whitneyben. Hiszek neki, ha a szemébe nézek, és nem érdekel, mit tett. Nem haza vezetek, hanem hozzá...

Egy óra múlva kipattanok az autóból Whitney lakásának tövében. Sietős léptekkel megyek a lakása bejáratáhhoz, és felcsengetek. Már rég elmúlt éjfél, de legalább biztosabb, hogy otthon van. Ahogy arra várok, hogy beleszóljon a kapucsengőbe, minden tagom bizsereg a gondolatra, hogy egy perc múlva újra a karomba zárom őt, és el sem engedem többé...

- Igen? - szól bele a kapucsengőbe valaki, aki nem Whitney. Férfihang, de nem az apja vagy a testévre az.

- Jó estét - mondom, és a hangomon nem hallatszik meglepettség, sem csalódottság. - Whitney egy ismerőse vagyok. Kivel beszélek?

- Én a testvérének vagyok egy ismerőse. Nyitom!

A zöld szemű szörny körülölel, fojtogat. Nem sokkal később benyitok Whitney lakására. Egy magas, vékony, barna hajú srác fogad... Félmeztelenül.