Késő éjjel volt. A könyvtárban ültem, és mélyen elmerültem a Jane Eyre-ben. Már régóta egymagamban voltam, mindenki más nyugovóra tért. Teljes csend honolt, és a sötétséget csak az asztalomon álló olvasólámpa fénye törte meg.

Egyszer csak hallottam, hogy nyílik a könyvtár ajtaja, ezért felemeltem a fejem a sorokból. Az asztal, aminél olvastam, a polcok közt volt, ezért nem láttam az ajtót. De tudtam, hogy bárki is jött, alighanem miattam van itt. Hallottam, hogy a léptek elindulnak felém.

Végül Damian bukkant fel a polcsor végénél. Amint megpillantottam, elmosolyodtam. Visszamosolygott rám, és közelebb jött. Kihúzott egy széket, leült velem szemben.

- Reggel szabad lettél, és te hajnali háromkor még a könyvtáramban kuksolsz - sóhajtotta. - Mit csinálsz itt, Whitney?

- Olvasok - mutattam fel a könyvet.

- Jane Eyre - olvasta le a címét. - Klasszikus.

- Olvastad?

- Nem. És nem erre vonatkozott a kérdésem.

- Beszippantott a könyv, nagyon jó!

- Hagyd az irodalmat, magadról beszélj. Szabad vagy, de nem hagytad Davidnek, hogy hazavigyen.

- Ez így van. Maradni akartam még egy kicsit. Igazából pont egy olyan alkalmat vártam, mint ez a  mostani. Hogy négyszemközt legyünk.

- Értem. És az hatalmazott fel téged a maradásra, hogy úgy fogalmaztam: "akkor indulsz, amikor szeretnél"?

- Igen.

- Bevallom, lenyűgöz a csavaros észjárásod - csóválta a fejét Damian mosolyogva, - mindazonáltal most azért jöttem, hogy korrigáljak. Megkérlek, hogy pakolj össze holnap reggel, és mielőbb térj haza! A családod már epedezve vár rád. Nem értik, miért nem bukkantál fel ma, mivel úgy értesültek, hogy ma visszakapnak téged épen és egészségesen... Rettegnek, hogy valami történt veled! Azt hiszik, hazudtunk nekik, és már nem élsz.

- Jaj ne! - kaptam a kezem az arcom elé. - Szegény anyámék! Nem tudtam, hogy szóltatok nekik, hogy ma számítanak rám! Most tutira a plafonon vannak az idegtől! Ha ezt tudtam volna, hazamentem volna...

- Ma reggel hazamehetsz, és végre velük lehetsz.

- Úgy lesz - bólintottam. Bűntudatom támadt, hogy a maradásommal felzaklattam a családomat. - Pedig amúgy azt terveztem, hogy ha mégis elhagyom ezt a házat, Bora Borára megyek egy hétre, kipihenni a maffia megpróbáltatásait. De így mégis inkább haza mennék.

- Bora Borára? - csodálkozott a maffiafőnök.

- Igen. Merthogy azt is mondtad ám, hogy David ott tesz ki, ahol csak szeretném - kacsintottam rá.

Damian felnevetett.

- Autóval visz téged, ez a játékszabály. Bora Borára csak hajóval vagy repülővel lehet eljutni.

- Tudom, tudom, csak vicc volt... Azért szép vágyálom. Jó lenne, de sajnos nem telik nekem bora borás nyaralásra. Meg amúgy is, természetesen hazatérek, a családom az első.

- Helyes.

- Damian... Miattad maradtam. Pont egy ilyen alkalmat reméltem, mint ez a mostani. Hogy beszélhessünk...

- Ne nehezítsd a búcsút, Whitney. Nem akarok veled beszélni. Eleget hallottam akkor, mikor az igazságszérum hatása alatt beszélgettünk. Semmi olyat nem tudnál mondani, ami semmissé tenné az akkor elhangzottakat. 

Felállt az asztaltól.

- Ne, Damian, kérlek, még ne menj! Nem válhatunk így el!

- Jó éjt, Whitney! Jó olvasást! Avagy szép álmokat, ha elmész-e aludni. Ég veled!

Elment. Nem marasztaltam. Nem lett volna értelme. Csalódott bennem, ezért bezárt előttem teljesen.

De nem hagytam annyiban! Papírt húztam elő és tollat ragadtam. Úgy döntöttem, levelet írok neki. Remélhetőleg elolvassa, remélhetőleg hisz nekem, és remélhetőleg ennek hatására ad egy új esélyt a kapcsolatunknak.

Kedves Damian!

Nagyon remélem, hogy kezedbe veszed majd ezt a levelet, és el fogod olvasni amiket írok, mert rengeteg mindent szeretnék mondani neked. Mivel személyesen nem hagytál erre lehetőséget, ezért kifejtek mindent írásban. Annyira nagyon remélem, hogy olvasni fogod a soraimat!

Hol is kezdjem? Talán ott, ahol minden elromlott köztünk. Amikor megtudtad mindazt, amit elhallgattam előled, és csalódtál bennem, elveszítetted a belém vetett bizalmad. Ezáltal megszakadt köztünk, ami volt, pedig csodálatos volt... Szeretném hát elmesélni neked az én szemszögemből, hogy mit miért tettem.

Mikor sikerült elszöknöm az autóból, és zaklatottan rohantam a lakásomhoz, akkor az utolsó, amire vágytam, az volt, hogy felbukkanjon Matt. Az ex, aki miatt a maffia fogságába kerültem. Egyáltalán nem örültem neki, hogy látom, főleg nem pont akkor, mikor épp sikerült elszöknöm, és nem volt vesztegetni való időm. Dühös voltam rá, azt akartam, menjen el. Mikor megtudta, hogy szökésben vagyok épp, hívott, hogy tartsak vele, mivel őt nem tudjátok elkapni. De elutasítottam. Mert már nem éreztem iránta semmit, ő azonban irántam érzett, és így nem lehetett.

Békésen elköszöntünk, de adott még valamit. Azt a nyakláncot, amin a medál halálos mérget tartalmazó tűt rejtett. Rossz dolgokat állított rólad, amikben rögtön kételkedtem. Nem hittem el neki, hogy megölnél engem, pedig határozottan állította. Nem mondom, azért még igencsak tartottam tőled, és nagyon féltem, mi vár rám, ha elkaptok. De az rögtön egyértelmű volt, hogy nem fogok ölni azzal a nyaklánccal. Pláne nem téged! Pláne nem az után, amit a szökésem után mondtál este a lakásomon. Hogy sosem bántanál. Éreztem, hogy őszintén mondod. És be is tartottad.

Megtartottam és hordtam azt a nyakláncot, igen, mert féltem egyedül a maffia fogságában, és mert élénken élt bennem, és él a mai napig, hogy mi történt az Ezüst Esten. Hogy majdnem megerőszakoltak. Akkor fegyvertelen voltam, kiszolgáltatott, védtelen... Megmentettél. De mi lett volna, ha nem jön időben segítség? Úgy éreztem, azzal a nyakékkel a nyakamban nagyobb biztonságban vagyok. Véletlenül sem azért fogadtam el Mattől, és véletlenül sem azért hordtam, hogy ellened használjam. Hanem kizárólag önvédelemből. 

Az már más kérdés, hogy miért nem mondtam el neked, hogy találkoztam Mattel, és hogy adta azt a nyakéket. Nem tudom, sajnos erre nincs jó válaszom. Néha gondoltam rá, hogy el kellene mondanom, mégsem tettem. Azt hittem úgysincs jelentősége, és úgysem derül ki. Minek borzolni a kedélyeket? - gondoltam. Így aztán hallgattam. Pedig hiba volt. Pláne azok után, hogy veled úgy egymásra találtunk... Azért lehetnél kicsit elnéző velem ez ügyben. Ijedt, riadt voltam, a maffiafőnök foglya, aki csak próbálja túlélni ezt az egészet, és várja a napot, hogy végre szabadon hazatérhessen. Muris, hogy mikor ez a nap végül eljött, akkor a maradás mellett döntöttem.

Miattad maradtam, hogy helyrehozhassam, ami félrement. Mikor elszakadtunk egymástól, hát az rohadtul fájt. Rádöbbentem, hogy borzasztóan hiányzol, mert beléd szerettem. És igen. Ezért írom ezt a levelet leginkább, hogy ezt elmondjam neked: szeretlek. Szeretlek, Damian Blue! Szeretlek, szeretlek, szeretlek! Most már úgysincs veszteni valóm, leírom akár 100X is. Remélem viszonzásra találnak szavaim. Szeretlek! Bocsánatot kérek tőled mindenért, amit esetleg ellened vétettem. 

Nem tudom, hogy egyáltalán fogod-e olvasni ezt a levelet, sem azt, hogyha olvasod, akkor mit lépsz. De nagyon - nagyon - nagyon remélem, hogy olvasod, mert nagyon szeretném, hogy a fentieket tudd, még akkor is, ha ennek ellenére nem akarsz tőlem semmit. Szeretném, ha tudnád, és elhinnéd nekem, hogy minden amit itt leírtam, az színigaz és őszinte. Sosem vétettem ellened szánt szándékkal, és nagyon beloptad magad a szívembe. Nem tudom, mennyi idő után tudnálak elfelejteni téged... Azt remélem, nem kell majd elfelejtenem téged, mert elolvasod ezt a levelet, és megkeresel. Várni foglak. Kérlek gyere!

Szeretlek.

Whitney

Visszaolvastam a levelem, aztán becsúsztattam egy borítékba. A Jane Eyret visszatettem a polcra, és a levéllel a kezemben a szobámhoz baktattam.

Másnap kevés alvás után, korán reggel keltem, összepakoltam. Davidnek adtam a levelet, kértem, hogy adja át Damiannek, fontos.

Aztán elvitt autóval a szüleim házához, és én végre hazatértem anyám ölelő karjai közé...