Emberrablás áldozatává válni szörnyű dolog. És én is nagyon szenvedtem az elején, remélem soha többé nem kell olyan napokat, heteket, sőt, hónapokat átélnem, mint akkor. De hála égnek, később minden jobbra fordult. Elrablómmal, a maffiafőnökkel, hogy is mondjam... Megtaláltuk a közös hangot. Biztosított róla, hogy nem eshet bántódásom, és tett róla, hogy a körülményekhez képest a szabadon és kényelmesen tengethessem a napjaim a háza fogságában. Damian olyan szenvedélyességet ébresztett fel bennem, ami jelentősen megszépítette napjaimat.

Minden nap, szinte minden órában ő járt a fejemben. Nem tudtam megunni, nem tudtam betelni vele. Sokat fantáziáltam olyan dolgokról, amik talán sosem fognak megtörténni. 

Gyakran voltak flashbackjeim az együttlétünkről... Ugyanis Szilveszter éjjelén egyszer csak felbukkant, mikor már 1 hete nem láttam. Aznap éjjel a szobámban odaadtam magam neki először... És hát igen jól sikerült az az éjszaka, szóval muszáj néha megismételnünk...

Úgy tűnt, minden kezd helyrejönni az életemben. A körülményekhez képest vidáman teltek a mindennapjaim. A Blue Bullett Maffia emberei forró nyomon voltak Matt kézre kerítésében, elhintették, hogy lehet, hogy hamarosan lesz majd egy kis feladatom, hogy lépre csaljam az exem, és utána szabadon engednek. A legjobb hír! De aztán, egy nap... Egy nap...

Késő délután épp az ebédlőben ültem, és olvastam, meg sütit majszoltam. Egyszer csak sietős léptek zaja hallatszott be. Felnéztem a könyvemből, és találkozott a pillantásom Davidével meg egy másik maffiózóéval, akinek Thomas a neve. Ők is az ebédlőben voltak, és a laptopjukon ügyködtek valamit. A léptek egyre közelebb jöttek, és mind feszültek lettünk. Valami gond van, ami ebben a  házban sosem jelent jót...

Végül Damian Blue jelent meg a dupla szárnyú ajtóban, Marcus kíséretében. Az arca... Dühös volt. De ez enyhe kifejezés. Csak úgy vibrált körülötte a levegő.

- Főnök? - szólította meg Thomas a szokottnál vékonyabb hangon.

De Damian nem válaszolt, rá se nézett, csak felemelte a kezét, jelezve, hogy ne beszéljen. Állt az ajtóban, és engem nézett. Fogalmam sem volt, mi történt, csak azt tudtam, hogy eddig mindig mosolygott rám, most viszont... Nagyot nyeltem. Nekem végem. Ha egy pillantás ölni tudna! A jól ismert rettegés azonnal visszaköltözött a szívembe. Remegett a kezem, ahogy betettem a könyvjelzőt a lapok közé, és összecsuktam a könyvem.

- Mi... Mi történt? - kérdeztem összeszorult torokkal. Mind a négyen engem néztek. Hárman kíváncsian, Damian szikrázó dühvel.

- Mindenki kifelé! - szólalt meg Damian durván. - Azonnal! Kivéve... - és rám mutatott. Úgyhogy ülve maradtam, de olyan gyorsan vert a szívem, hogy attól féltem, kiugrik a  helyéről.

David és Thomas szó nélkül lecsukták laptopjaikat, és kimentek. Marcus is kilment, és becsukta maguk mögött a dupla szárnyú ajtót, amit eddig még soha nem láttam becsukva, mindig nyitva szokott lenni.

- Megijesztesz... - rebegtem halkan.

Nem felelt. Odajött hozzám, és letett egy becsomagolt pirulát az asztalra.

- Mi ez?

- Edd meg!

Minden porcikám tiltakozott, hogy a számba tegyek egy olyan pirulát, amiről nem tudom, hogy mit tesz velem. Gyógyszer nem lehet, nem vagyok beteg. Drog lenne? De miért akarna Damian bedrogozni? Tuti nem drog. Akkor meg mi? Talán méreg? Nem ölne meg csak így, magyarázat nélkül, biztosan nem méreg. Vagyis... Remélem, hogy nem az.

- Semmi rosszat nem tettem - próbáltam érvelni. De Damian úgy nézett rám... Nem volt választásom, kézbe vettem a pirulát, és kinyomtam a csomagolásából.

- Én... Nem tudom lenyelni folyadék nélkül. 

- Márpedig most azonnal lenyeled folyadék nélkül - mondta, és fölém magasodott, egyik kezével az asztalra, a másikkal a székem támlájára támaszkodott.

Muszáj volt engedelmeskednem. Bevettem a számba, rohadt keserű volt. Hátra csúsztattam, és nyeltem, persze nem ment le.

- Gyerünk! Utána nyisd ki a szádat, ellenőrzöm, lenyelted-e!

Megpróbáltam meggyre és jalapenora gondolni, hogy összegyűljön egy kis nyál a számban, és végül sikerült nyállal lenyelnem. Olyan ijesztő érzés nem tudni, hogy mi a lenyelt pirula hatása! Kinyitottam a szám, és Damian ellenőrizte, hogy lenyeltem.

- Remek - mondta végül, összefonta a karját, és nekidőlt az asztal szélének. Várt.

- Damian... Mi volt ez a cucc? Ugye nem méreg?

- Jó, hogy mondod. Tedd a nyakláncod az asztalra. 

Megállt bennem az ütő. Tegyem a nyakláncom az asztalra. Tudja! Tudja! Tud mindent! Nekem most tényleg végem...

- Da.. Damian... - dadogtam, azt sem tudtam, mit mondjak, hol kezdjem a mentegetőzést.

Mi van, ha megmérgezett, amiért én is halálos mérget rejtegettem? Az járt a fejemben, hánynom kellene, hogy eltávolítsam a mérget a szervezetemből. De sajna nem volt hányingerem. Közben kikapcsoltam a Mattől kapott nyakéket, és letettem az asztalra. Ő felmarkolta, és eltette. Az órájára nézett. Szerettem volna tudni, mennyi idő múlva hat a pirula, és mit fog velem tenni. De erre nem volt mód, Damian leszögezte, még nem beszélgetünk, hanem csak majd.

Úgyhogy vártunk. 5 perc... 10 perc... Kezdtem valami fura tompaságot érezni. 15 perc... 20 perc... Szokatlanul éreztem magam, de nem úgy, mint akit megmérgeztek. Úgy tűnik, 20 perc várakozás már elég volt a pirula hatásához, mert Damian végre beszélni kezdett.

- Szóval. Légy oly szíves, és füllents valamit. Mondj egy hazugságot!

- Te... Tessék?

- Hazudj valami lényegtelen dolgot!

- Öhm... - gondolkodtam.

- Ne húzd az időt! Mondd, hogy fiú vagy!

- Hát jó. Én... Én...

És akkor már rögtön tudtam, mit adott be nekem. Igazságszérumot! Ezt nem értheti, aki még nem élte át. Rettenetes. Ki akarsz mondani valamit, ami nem igaz, de egyszerűen nem tudod megtenni. Görcsbe áll az egész tested, fáj, de kimondani nem tudod.

- Gyerünk! Mondd, hogy fiú vagy! - szólt parancsolóan.

- Én... - kezdtem. De képtelen voltam kimondani. - Uramisten... - motyogtam, mert rendkívül szürreális, és fájdalmas érzés volt megpróbálni nem igazat mondani. - Fssszzz... Fsszz... - Konkrétan még az f betűt se tudtam rendesen kimondani, fájdalmas sziszegésbe torkollt. Esélytelen volt, hogy elhagyja a számat az, hogy fiú vagyok. - Nem... Nem tudom kimondani! Lány vagyok! Lány vagyok! - sírtam el magam.

- Remek! - húzott ki egy széket elégedetten Damian. - Most pedig beszélgetni fogunk. És jaj neked, ha nem tetszenek a válaszaid.