Elkezdtem ébredezni... Minden azonnal eszembe jutott. A szökés. Matt. A nyaklánc, amit éreztem, hogy még a nyakamban van. A lakásom, ahol a maffiózók már vártak rám csendben a sötétben, hogy hazaérjek... Felnyögtem, és elkezdtem mozogni, de nem nagyon ment. Konstatáltam, hogy meg vagyok bilincselve. Nagyon kényelmetlen volt. Szép lassan visszanyertem a látásomat, és megállapítottam, hogy még mindig a lakásomban vagyok, az ágyamon ülök, ahhoz vagyok hozzábilincselve.

Az ágyam az egyszobás lakásom közepén volt, a fejtámlájával a fajnak tolva. Én a lábrésznél ültem, a csuklóimat a végénél lévő rácshoz bilincselték. Így nem nagyon tudtam mozogni, de elkezdtem forgolódni. Három Blue Bullet Maffia tag volt a lakásomban. A faliórámra pillantottam, és leolvastam az időt. Ezek szerint nem sokáig voltam ájult, maximum 5 percig.

- Hé! - szóltam a bűnözőkhöz. - Most... Most mi lesz?

Tudnom kellett, mire számítsak.

- Nem lennék a helyedben - közölte egyikük válasz helyett.

- Hogy érted? - kérdeztem.

- Mr. Blue hamarosan itt lesz - felelte egy másik vigyorogva. Tágra nyílt a szemem és nagyot nyeltem.

Ajaj... Jaj nekem! Uramisten... Ha nem lettem volna megbilincselve, most a kezembe temettem volna az arcomat.

- Nézzétek a képét! - nevetett az egyikük. - Hogy beijedt!

- Nem csodálom...

- Kíváncsi vagyok, mit csinál vele a főnök.

- Ja, én is. Személyes foglya, végig kivételezett vele. Kíváncsi vagyok, erre most majd mit lép.

- Hallottátok, milyen dühös volt a telefonban!

- Jaja... Hallod, kisanyám? A főnök olyan pipa volt, mint a rohadt élet! Rád! - heherészett az egyik.

Levettem róluk a tekintetem, inkább a szemközti falat néztem. Úgyis volt egy szép kép az ágyam felett. Később hallottam, hogy a hűtőmben matatnak.

- Fúj, minden tiszta penész...

- Most meg vagytok lepve? - csattantam fel. Ezt aztán nem hagyhattam szó nélkül. - Minden arra várt, hogy megegyem napokon belül! Nem kalkuláltam bele, hogy hetekre elrabolnak!

- Ne ugass! Ez a Sprite még jó...

- Itt meg vannak bontatlan chipsek!

- Legyetek a vendégeim... - ironizáltam.

- Neked már úgyse lesz alkalmad elfogyasztani! - undokoskodott valamelyikük. De elhallgattam. Megijesztett. Jeges félelem kúszott a szívembe. Vajon mi vár rám? 

Körülbelül negyed óra telt el, mire kaptak valami jelzést mobilon, és rendbe szedték magukat. Az egyikük az ajtóhoz ment. Alig 1 perccel később pedig megérkezett Damian Blue...

- Jó estét, főnök! 

Csak úgy szikrázott körülötte a levegő. Iszonyú kisugárzása volt. Félelemkeltő, dühös. Nem egyedül jött. Anthony, Martina, és még pár idegen arc is érkezett. Ők csak főhajtással köszöntek egymásnak. Mondhatni tele volt a lakásom bűnözőkkel. Néha még mindig rá tudok csodálkozni, mekkora fordulatot vett az életem. Pláne itt, az otthoni környezetemben volt hihetetlen.

- Elég hamar felbukkant, volt kulcsa - kezdte rögvest a helyzet vázolását az egyik zabagép. - Észre se vett minket, kapkodott, be akart pakolni a bőröndjébe. Amikor felhívtuk magunkra a figyelmet, akkor sikított egy nagyot, de nem kopogtak a szomszédok. Utána el is ájult, ami megkönnyítette a dolgot.

Mr. Blue bólintással nyugtázta a beszámolót.

- Anthony! - fordult a beosztottjához.

- I... Igen, főnök? 

Még sosem láttam Anthonyt ennyire ijedtnek.

- Add át a cuccaidat Marcusnak. Ki vagy rúgva.

Anthony azonnal elkezdett kipakolni, az övén lévő pisztollyal kezdve a sort. A feje szomorúan lógott. 

- Martina!

- Igen, főnök? - kérdezte a házvezetőnő előrelépve. Uralkodott magán, de ő is félt. Egyszerűen félelem vibrált a levegőben, amit Damian Blue kivételével mindenki érzett, a legjobban pedig én...

- Egyelőre nem rúglak ki, a Montrery-esetre való tekintettel, de többet nem hibázhatsz. Neked kellett volna vezetned azt az autót. Az anyósülésnek üresnek kellett volna lennie. És Anthonynak hátul kellett volna ülnie a foglyommal, folyamatosan szemmel tartva őt.

Anthony még megsemmisültebben állt ott. Ezért rúgták hát ki... Mert ő vezetett, és így nem tudott engem kellően felügyelni. Nos, az ő szemszögéből ez valóban hiba volt. Amúgy fogalmam sem volt, mi a fene az a Montrery-eset, meg hogy milyen szerepe volt abban Martinának. De úgy tűnik, ott szerzett egy nagy piros pontot. Igaz, azt most játszotta el, de legalább nem rúgták ki.

- David!

- Igen, főnök? - kapta fel a fejét az egyik hapek azok közül, akik nemrég érkeztek a lakásomra.

- Hullanak az emberek, akikre Whitney White védelmét bízom. Nem nehéz feladat, mégis két jó emberemen kifogott.

- Ezek szerint mostantól én felelek a személyes foglyodért, főnök? - vonta le a következtetést kidüllesztett mellel David.

- Attól függ, White kisasszony életben lesz-e még holnap reggel. 

Jéghidegnek éreztem a levegőt, és az eddigiekhez képest is felgyorsult a szívverésem.

- Amennyiben igen, nem fogok hibázni, főnök!

- Most távozhattok. Mindenki. Aki a házamhoz akar menni, az Martinához üljön be.

Anthony távozott elsőként, aztán a többiek is. Gigantikus gombóc nőtt a torkomba, ahogy lassan kettesben maradtam Damiannel. "Attól függ, White kisasszony életben lesz-e még holnap reggel." - visszhangoztak a szavai a fejemben. Csak ezt éljem túl! A maffiafőnök a konyhaasztalomhoz lépett, és levette a zakóját. Ráterítette egy szék támlájára. Torkomban dobogó szívvel elfordultam, és inkább a falat néztem. Az járt a fejemben, hogy nem tudhatja meg, hogy találkoztam Mattel.

- Ez a szökési kísérlet óriási hiba volt a részedről - kezdte. - Mi történt pontosan az idő alatt, ami a között telt el, hogy kiugrottál a kocsiból, és hogy hazaértél?

Ajaj, pont arról kérdez, amit nem tudhat meg! Hazudnom kell, elhallgatnom az igazat, titkolózni! Nem mutathatok félelmet, az lebuktat. A rettegésemet düh mögé rejtettem.

- Szökésben voltam, mi történt volna? Azt az alapvető dolgot éveztem, amit te elvettél tőlem: a szabadságot! Egy nap talán még megfizetsz ezért... Ha kézre kerít a rendőrség!

- A "rendőrség" a zsebemben van. Nagyon jó embereim vannak köztük - közölte furán. - Válaszolj!

Dühösen forgattam a szemem. 

- A metró végállomásánál, a metrólejáró mellett ugrottam ki a kocsiból. Ki volt írva, hogy mindjárt indul. Pont elértem. Aztán... Metróztam. Leszálltam, haza sétáltam. De már itt voltak a mocskok...

- Csakhogy amit mondasz, maximum fél óra. Te viszont háromnegyed óra alatt érkeztél ide.

Ijedten tágult ki a szemem. Pontosan tudja, hogy nem csak ennyi történt. Muszáj kimagyaráznom a Matt társaságában töltött időt!

- Lassan sétáltam, nem siettem - vontam meg a vállam hanyagul. Nagyon nehéz volt nyugalmat erőltetnem magamra, de palástolnom kellett az ijedtségemet.

- Ez nem hihető - - ingatta a fejét. Stresszesen nem sétál lassan az ember. Márpedig te akkora stresszben voltál, hogy elájultál tőle.

- Azért ájultam el, mert a frászt hozták rám az embereid! - csattantam fel. - Lapultak itt, mint varangy a kasza alatt! Az utcán nyugodt voltam, boldog, hogy végre... Végre szabad vagyok! - füllentettem. - Meg sokat vacilláltam hova kéne menni. Haza, családomhoz, rendőrségre, pályaudvarra, reptérre... Olyankor mindig megtorpantam gondolkodni - kamuztam. Jaj, csak vegye be! Összehúzott szemmel méregetett. Egy ideig csend volt, és én igyekeztem uralkodni a ziháló légzésemen. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy meghagyja-e az életem. De inkább csendben maradtam, és visszafordultam a fal felé.

Ekkor hallottam a lépteit, hogy odajön hozzám, és megáll mögöttem. Minden idegszálam pattanásig feszült. Nem láttam őt, de nagyon is érzékeltem a jelenlétét, perzselő tekintete szinte égette a tarkómat. Most már nem tudtam uralkodni a szapora légzésemen, zakatolt a szívem. Nagyon féltem. Most mi lesz, fegyvert húz, és golyót ereszt a fejembe? Vagy egyszerűen csak eltöri a nyakam?

- Félsz, Whitney? - kérdezte halk, komoly hangon.

Eddig is rendkívül féltem és ideges voltam, de most már szinte megbénított az ijedtség. Igazat mondjak? Hazudjak? Alig bírtam megszólalni.

- Lenne rá okom - feleltem végül összeszorult torokkal. Alig ismertem fel a hangomat, olyan vékony volt. Ez meg is adta a választ a kérdésére.

Hallottam, ahogy valamit elővesz, és egy fémes hangot... Kővé dermedtem.

- Ne, kérlek! - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Biztos voltam benne, most akar lelőni. Meg akartam fordulni és ránézni, de nem tudtam, tényleg megbénított a félelem.

A következő pillanatban azonban hallottam és éreztem, ahogy kinyitja a bilincsemet. Megkönnyebbültem engedtem ki a levegőt. Kattant a zár, a bilincs eltűnt, zsebre tette. Alig hittem el... Előre húztam, és megdörzsöltem fájó csuklóimat.

- Köszönöm - néztem rá. Nem felelt, csak a szemembe nézett.

Végül letettem a lábaimat a padlóra, és felkeltem az ágyból. De akkor megszédültem, nem hiába ájultam el az imént is. Összecsuklottam, de nem zuhantam a földre. Damian elkapott, a karjába zárt. Úgy lógtam a szorításában, mint egy zsák. Aztán éreztem, ahogy a lábaim alá nyúl, a mellkasához emel. Aztán óvatosan ráfektet az ágyra. Fénykarikák táncoltak a szemem előtt. Most nem ájultam el teljesen, csak közel voltam hozzá. Damian mellém ült, és megvárta, hogy kitisztuljon a fejem.

- Nem kell félned - mondta.

Ránéztem.

- Úgy érted, nem fogsz megöletni? - kérdeztem néhány másodperc múlva ébredő reménnyel.

- Igen - felelte mosolyogva. - Például úgy értem.

- De jó - leheltem. Éreztem, hogy egy kő legördül a szívemről.

- Egyáltalán nem kell félned tőlem - nézett mélyen a szemembe. - Mindig annyira tartasz tőlem, pedig nem kell. Nem foglak bántani. Semmilyen módon.

Elakadtak a szavaim. Kellemes bizsergés áradt szét a testemben. Kellett pár másodperc mire reagálni tudtam.

- Ezt jó hallani - mondtam végül megkönnyebbült mosollyal. Szavai nyomán egy nagy nyomás lekerült a lelkemről. - De azért meglepő.

- Nem te vagy az ellenségem, miért bántanálak?

- Semmi okból! - válaszoltam meg nyomban, biztos ami biztos, költői kérdését. Vicces volt, mindketten elmosolyodtunk.

Lám, jól gondoltam, hogy nem volt igaz, amit Matt mondott. Ő azt állította, hogy ha újra elkap engem a Blue Bullet Maffia, akkor az ő és az én életemnek mindenképpen vége. No, persze, az is lehet, naiv vagyok, és Damian hazudik... De én neki hittem, nem Mattnek.

- Olyan jó, hogy ezt mondod. Most egy kicsit kevésbé utállak - húztam őt huncut mosollyal. 

Felnevetett. Aztán rádőlt az ágyra, enyhén kitárt karokkal támaszkodott meg fölém magasodva. Éreztem, ahogy felgyorsul a pulzusom, de most nem a félelemtől. Hanem attól, hogy maximum 30 centire van az arcom ettől a fizikailag olyannyira vonzó, fekete inges pasitól. Kedves volt velem most is, és korábban is. Védelmezően, gyengéden bánt velem. És már nem egyszer észrevettem elismerő pillantását, amivel momentán is méregetett. Tudtam, hogy szépnek tart.

- Tetszem neked? - kérdeztem ártatlan ábrázattal. Piszkálni akartam, mint ahogy ő is korábban megkérdezte, félek-e, mikor nyilvánvaló volt, hogy igen.

- Lenne rá okom - ismételte korábbi szavaimat sokatmondóan. Éreztem, ahogy felforrósodik a testem.

A szemébe néztem, és ő az enyémbe. Elkezdte behajlítani a karjait, egyre közelebb került az arcunk. Ez minden gondolatot kisöpört a fejemből. Mikor már egészen közel volt, lehunytam a szemem.

Megéreztem bizsergető, puha ajkait az enyémen. Lassan, gyengéden csókolózni kezdtünk. Aztán egyre szenvedélyesebben.