Eltelt egy hét így, hogy a maffiafőnök nem tartózkodott a házában, ebben az erédítményszerű villában, mert elutazott Párizsba. Arról szóltak a napjaim, hogy várom, mikor tér vissza, hogy végre találkozhassak, beszélhessek vele. Senki sem tudta megmondani, mikor érkezik vissza Mr. Blue, de úgy képzeltem, hetek múlva.

Ezen a héten Anthony minden nap a nyakamra járt. Most ő felelt Damian Blue személyes foglyáért, azaz értem. Korábbi főnökét, Robot amiatt rúgta ki Mr. Blue, hogy rám nem vigyázott eléggé. És ő nem akart ebbe a hibába esni. 

Mivel 7/24-ben a szobámban tartózkodtam, ki kellett találnom, mivel üssem el az időt. Az alvás nem sok időmet vette el, a rémálmok miatt alig aludtam. Könyveket olvastam, különböző gyakorlatokkal testedzést végeztem, és minden nap hosszú, meleg fürdőt vettem a kádban. Beszélgetni kb. egyáltalán nem tudtam senkivel. Maximum Anthonyval beszélgethettem volna, akivel nem akartam. Martina ugyan minden nap 3X jött egy tálca étellel, de 2 percet sem maradt. Ami az új, vörös hajamat illeti, nagyon szerettem, és annyit néztem a tükörben unalmamban, hogy már kezdtem elfelejteni, hogy néztem ki barnán.

*

Pontosan egy héttel Damian elutazása után, éjjel, szokásos módon szenvedtem. Dobáltam magam, leizzadtam, nyöszörögtem. Álmomban újra átéltem az itteni első éjszakámat, amit a pincehelyiségben töltöttem, sötétben, rettegve.  Ám ekkor hirtelen félálomban éreztem valamit... Egy erős kar... Egy gyengéden simogató kéz... Egy kellemes illat... Csitító hang... Idegen volt, és mégis ismerős. Ösztönösen közelebb bújtam hozzá... Megnyugodtam. Kicsit később éreztem, hogy el akar menni, hogy ott akar hagyni... Rögtön rosszabb lett, rémképek tolultak a a tudatomba. Félálomban érte nyúltam, marasztaltam... És ő maradt.

Így történt, hogy másnap reggel arra ébredtem, Damian Blue fekszik mellettem. Ébren volt, mobilozott. Amint felfogtam, rögtön felültem az ágyamban.

- Mi a szar... Mi a fene? - sokkolódtam.

- Neked is jó reggelt! - mondta teljes nyugalomban. Önkéntelenül is elmosolyodtam rajta.

- Jó reggelt! Mégis mi történik? - faggattam, mert nem értettem a szituációt.

- Hajnalban érkeztem, amikor is Anthony tájékoztatott, hogy amint ráérek, találkozni akarsz velem, még akkor is, ha történetesen épp alszol. Mivel épp semmi dolgom nem volt, úgy döntöttem, rögtön sor is kerülhet rá. Ekkor tájékoztatást kaptam arról is, hogy minden éjjel szokatlanul erős rémálmaid vannak. Látni akartam miről van szó, úgyhogy meglátogattalak.

Alig jutottam szóhoz. Itt ez a negatív értelmben "nagy ember", akinek feszélyező a közelében lenni. Ő rabnapjaim és szenvedésem okozója. Érthető okokból tartottam tőle, nagyon meg kellett válogatnom a szavaimat. Viszont hirtelenjében azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy kizárólag külsőre nagyon bejön (és nyilván még egy csomó lánynak, nőnek). Magas, jó testű, jóképű, és a kisugárzása... 

- Öhm, nos... - kerestem a szavakat. - Valóban nagyon akartalam már beszélni veled. De nem ilyen körülmények közt képzeltem a találkozást. Te... Te itt virrasztottál mellettem?

- Nem, aludtam természetesen.

- Ó. És... És akkor miért nem ébresztettél fel hajnalban mikor meglátogattál? Hogyhogy inkább itt aludtál?

- Még nem láttam senkit így szenvedni álmában. Viszont mikor idejöttem, megnyugodtál. Nem lett volna célszerű felébreszteni téged a pihentető alvásból. Azt ugyan nem terveztem, hogy itt alszok, de amint távozni akartam, újra kezdtél volna szenvedni. Ennyi erővel akár fel is ébreszthettelek volna, úgyhogy kénytelen voltam maradni.

Ahogy ezt meghallottam, egy tény fogalmazódott meg a gondolatimban: Damian Blue törődik velem. Akárkiért nem tesz ilyesmit az ember, főleg, ha az illető történetesen a Blue Bullet Maffia feje. Felébreszthetett volna. Azonban ő figyelembe vette, mi nekem a legjobb, és a szerint járt el. Meghökkentő, erre nem számítottam. Próbáltam felidézni, mi is volt az éjjel.

- Emlékszem rád... Emlékszem rá, hogy jöttél az éjjel, csak nem tudtam, hogy te vagy az, azt sem tudtam, mi történik.

- Nem ébredtél fel. Mielőtt ide hozattalak volna, voltak hasonló alvási problémáid?

- Nem - ingattam a fejem. Legszívesebben azt mondtam volna neki, ez az egész az ő hibája, ő tett ilyenné! De nem mertem meglépni, hogy elkezdjek vádaskodni. - Itt kezdődtek. Nagyon szenvedek a rémálmoktól, mostanában a legrosszabb dolog ami történik velem, az az, hogy kénytelen vagyok aludni. A napjaim legrosszabb szakasza.

- Ha gondolod, kaphatsz rá altatóval kevert nyugtatót, hogy kipihenhesd magad. Látszik az arocodon a kialvatlanság még ma reggel is.

- Gyógyszert szedni erre? Nem is tudom... Más megoldásnak jobban örülnék - harapdáltam az alsó ajkam.

- Nem lep meg, hogy nem akarsz élni vele. Hisz pszichológus helyett is inkább fodrászt kértél.

Megint kénytelen voltam elmosolyodni. Ez így viccesen hangzott, de valójában jó okkal tettem így.

- Sokkoló hirtelen melletted ébredni. Lehet, hogy ez is csak egy újabb rémálom, még nem ébredtem fel? - kérdeztem viccből.

- Ilyen harmatgyenge rémálmaid volnának? - mosolyodott el hamiskásan ő is.

- Akkor is hihetetlen, hogy itt vagy. Lefogadom, hogy luxuslakosztály jellegű szobád van, és te mégis itt töltötted az éjjelt, egy bekamerázott börtönszobában, miattam.

- Van egy jó hírem, Whitney. Most nem üzemelnek a kamerák.

- Tényleg? - pillantottam rájuk csodálkozva.

- Ha én itt vagyok, természetesen az idő alatt nem rögzítenek. Ez szabály. Az embereim pedig betartják. Amit ellenőrizni is tudok a mobilomból, amivel rá vagyok csatlakozva a biztonsági rendszerre.

- Nocsak, végre nem vagyok megfigyelve? Szuper. De hát... Hogy engedheted meg magadnak a Blue Bullet Maffia fejeként? Úgy értem, így nem vagy védelem alatt. Mi van, ha például az életedre török?

Erre elkezdett nevetni. Még sosem láttam nevetni. De olyan széles jókedvvel hahotázott, mintha egy jó viccet mondtam volna. Ragadós volt, én is elvigyorodtam.

- Hogy engedhetem meg magamnak, mert mi van, ha az életemre törsz? - ismételte röhögve.

Olyan szürreális volt, ahogy ott hevert az ágyamon, és beszélgettünk, nevetettünk. Amikor régebben a neten láttam a hírhedt képét, nem hittem volna, hogy valaha ilyen fizikai közelségben leszek vele.

- A kisujjam is erősebb nálad! - mondta kacagva. - Ha álmomban rontanál rám, akkor se tudnál, még megkarcolni sem! Rajtad még a fegyver se segíteni, úgyse tudnád használni!

- Örülök, hogy jól szórakozol... - mondtam bujkáló vigyorgással, mert az ő szemszögéből valóban elég komikus kérdés volt, nem gondoltam át.

- Viccet félretéve az a válasz a kérdésedre, hogy ostobaság volna és pórul járnál - hagyta abba végül a nevetést. - Na de térjünk a lényegre, ha annyira akartál találkozni velem.

- Rendben. Több dologról is van szó. Az első, hogy... Hát, igazból szeretném megköszönni, hogy az Ezüst Esten... Hát, hogy... Tudod. Segítettél. Meglepő volt, és nagyon sokat jelentett nekem ott és akkor, abban a lelkiállapotban. Most is sokat jelent.

- Szívesen - bólintott, de úgy, mintha egy jelentéktelen apróság lenne, mintha mondjuk azt köszöntem volna meg, hogy kölcsönadott egy tollat.

- És - álltam fel az ágyamról, - itt az öltönykabátod. Ezt egyúttal visszadom - helyeztem át a fotel háttámlájáról a ruhadarabot az ágyra, de nem ültem le, állva maradtam.

- Rendben. Rátérsz a lényegre?

- Rá. Figyelj... Egy kérésről van szó. Szerintem nem nagy kérés - kezdtem, és óvatosan az arcára pillantottam. Úgy nézett engem, hogy a fél szemöldökét vonta csak fel. Tetszett a mimikája, és emiatt elgondolkodtam, milyen lenne, ha egy ilyen férfi lenne a párom.

Annyira jó lenne egyszer egy ilyen férfival lenni kapcsolatban! Aki ilyen jól néz ki, akinek ilyen jópofa mimikája van... Aki ilyen védelmező és gyengéd tud lenni. Akinek ennyire tetszik az illata. Aki sikeres, de persze, óriási kikötés, ne legyen maffiózó! Abban ne hasonlítson Damianre.

Rádöbbentem, hogy nagyon elkalandoztak a gondolataim.

- Szóval arról lenne szó, hogy szeretném, ha a családomnak adnátok életjelet rólam - pillantottam rá. Még mindig fél szemöldökét felvonva nézett, úgyhogy gyorsan folytattam, mielőtt nemet mondana. - Még az sem baj, ha nem beszélhetek velük, meg nem mondjátok el nekik, hol vagyok, és miért. Csak annyit adjatok a tudtukra, kérlek, hogy életben vagyok! Hogy nem egy folyó fenekén sodródok holtan. Tudniuk kell, hogy élek, hogy ép és egészséges vagyok, legalábbis egyelőre. Tudniuk kell, hogy nincs semmi bajom! Betegre aggódhatják magukat. Muszáj tájékoztatni őket! Kérlek! - kértem őt. Damian már nem vonta fel a fél szemöldökét, de nem tudtam kiovasni az acából, hogy igent, vagy nemet fog mondani. - Kérlek, ne mondj nemet! Légy tekintettel...

- Whitney - állított meg mondat közepén.

- Igen? - haraptam az ajkamba.

- Rögtön elrablásod éjjelén tájékoztattuk a családodat, és azóta is hetente mindig ugyanakkor kapnak biztosítékot róla, hogy még élsz. Kapnak egy fotót a biztonsági kamera felvételéről, hogy itt vagy a szobában.

Leesett az állam.

- Micsoda?? Úristen én... Én nem tudtam, de ez... Ez csodálatos! Juuuj, hát akkor végig tudták, hogy élek! De jó! Fú... Most nagyon megkönnyebbültem - sóhajtottam, és örömteli mosollyal ültem le az ágy szélére. A tudat, hogy a családom bár nyilván szörnyen aggódik, de mégsem vergődnek kétségek közt affelől, hogy élek vagy halok, nagyon jó érzés volt.

- Legutóbb állítólag nem értették, miért vörös a hajad, és úgy kellett velük megértetni, hogy te vagy a felvételen - mondta Damian mosolyogva.

Előre borultam lehunyt szemmel, a kezeimbe temettem az arcom és csak mosolyogtam. Olyan jó volt hallani a családomról, még ha csak egy ilyen dolgot is! Nehéz volt visszatartani a keserédes könnyeimet. 

- Hát ez jó hír volt - mondtam, mikor végül felegyenesedtem.

- Ez minden, ami miatt sürgősen találkozni akartál?

- Igen. Vagyis... Még egy dolog.

- Ne kímélj.

- Megint csak egy kérésről van szó. Csak annyi, hogy hadd mehessek megint sétálni a kertbe! Légyszíves! Napról napra 4 fal közé vagyok zárva. Annyira rossz! Még az állami börtönökben is kiengedik a rabokat néha.

- Nem probléma, akár minden nap sétálhatsz. Beszélni fogok Anthonyval, nem tudom, eddig miért nem intézkedett efelől. Egyúttal arról is kérdőre vonom, miért nem tájékoztatott téged a családodat illetően - mondta. Közben kikelt az ágyból, indulni készült. - Visszakapcsolom a kamerákat - babrált a teleofnján. - Hamarosan érkezik a reggelid. Mostantól minden nap mehetsz a kertbe. A családod felől is kérj tájékoztatást hétről hétre.

- Rendben, köszönöm.

- Szép napot! - azzal elment, és űrt hagyott maga után. Kezdtem baromira élvezni a társaságát, és a sok magány után olyan jó volt beszélgetni valakivel! Jó volt újra nevetést hallani, mosolyogni. Ráadásul még 1000 kérdésem lett volna hozzá, kezdve azzal, hogy mi vár rám? Meddig leszek itt? Erre mondjuk már egyszer felelt, azt, hogy lehet, hogy nagyon sokáig, és Mattől is függ. Mi lesz a sorsom? Milyen terve van velem? Az Ezüst Esten azt mondta, amiatt hívott oda, hogy Matt megtudja, a fogságukban vagyok. Tudni szeretném, működött-e a dolog? De a kérdéseim megválaszolatlanul maradtak.

Nem sokkal később megjött Martina a reggelivel, később pedig beállított Anthony, mint mint minden nap. Délután pedig valóban lemehettem a kertbe másfél órára. A napom sok szempontból jelentősen jobban telt, mint eddig bármelyik napom ebben a házban. De sajnos, 3 dologtól továbbra sem szabadultam: az unalomtól, a rémálmoktól és a magánytól...