A tudatom szinte lebénult a páni félelmtől és dühtől. Csőlátásom lett, és eltompult a hallásom, leginkább csak a szívdobogásomat hallottam. Iszonyúan fájt az ütés helye az arcomon, és a tarkóm, amit belevertek a márványpadlóba. Majdnem az összes ruhámtól meg voltam fosztva, és rajtam feküdt az egyik undorító pacák, arra készülve, hogy megerőszakoljon. Sokkolva vettem tudomásul, hogy nem tudom elkerülni.

És akkor hirtelen valaki berúgta az ajtót. Damian Blue volt az. A mimikája... Remélem sosem fog rám úgy nézni. Undorral, gyűlölettel, pusztításra készen. Megragadta az őrködő faszit, és behúzott neki. Aztán még egyet. Nekivágta a falnak, és egy harmadikat is behúzott neki. Az ütése nyomán fröccsent az orra vére. Aztán a maffiafőnök kilökte a folyosóra, ahol már állt pár bálozó. De nem jöttek be, hagyták, hogy Mr. Blue kedve szerint járjon el.

Mr. Blue felénk fordult. Addigra az az undorító faszi lepattant rólam, és kezeit maga elé tartva próbálta menteni a menthetőt. Damian nem emelt rá azonnal kezet. Előbb rám nézett, ahogy a hideg padlón kuporgok. Levette öltönyét, és nekem nyújtotta. Én elvettem, és belebújtam, szorosan összehúzva magamon, hogy minél kevesebb látszon a testemből. Közben Mr. Blue nekiesett a másik bántalmazómnak is. Fröccsent a vér ismét csak, nagyon gusztustalan volt, nem néztem oda. Ráadásul ez a csávó visszabeszélt a maffiafőnöknek, káromkodott, sértegette...

Lövés dördült!

Öszerándultam és sikítottam.

Tompa puffanás hallatszott, annak a hangja, hogy valaki összeesik. Teljes horrorban fordultam meg. Damian Blue lelőtte a bántalmazómat. Nyomban vértócsa gyűlt alatta, és fojtogató vérszag csapott meg. Elfordultam, és szorosan lehunytam a szemem. 

Aztán éreztem, hogy valaki hozzám ér. Összerándultam. De ezek nagyon gyengéd kezek voltak. Erős karok öleltek magukhoz, és felemeltek a földről. Damian vett ölbe, és elindult velem kifelé. Én automatikusan a nyaka köré kulcsoltam az egyik kezem, a másikkal pedig az öltönyét húztam össze magamon.

*

Másnap reggel óriási sikolyra ébredtem. A saját sikolyomra. Szörnyű rémálomtól szabadított meg az ébredés...

Ahogy kitisztult a fejem, azonnal bevillant minden, ami történt tegnap. Helikopter... Ezüst Est... Megpróbáltak megerőszakolni... Damian Blue megmentett... Egyiküket meg is ölte... Robot elbocsátotta, mert ő feleltem értem, mint személyes foglyáért, és nem történhetett volna ilyen... Mégsem a hotelben éjszakáztam, azonnal visszahoztak a rakétabiztos limuzinnal...

Az a durva, valamelyest sajnáltam Rob elbocsátását, nem hinném, hogy az ő hibája volt. Most valaki mást kapok a nyakamba helyette... Ráadásul az új ember tuti extra figyelmet fordít majd rám, nehogy úgy járjon, mint az elődje... Mintha nem lenne rajtam már így is elég figyelem - pillantottam a kamerák felé. Nehéz megszokni, hogy az egész szobám be van kamerázva...

Kikászálódtam az ágyból. Kényelmes pizsama volt rajtam. A tegnapi szétszaggatott ruhák eltűntek a szobámból. Damian Blue öltönye azonban ott hevert a fotel háttámláján félbe hajtva. Megsimítottam. Ez az öltöny képviselte a jót a tegnapi napban. A megmentést, a segítséget, a törődést. Nagyon megviseltek a tegnap történtek. Olyan kiszolgáltatott voltam, és majdnem óriási tragédia történt... Nem lett volna szabad bűnözők bankettjén egyedül mászkálnom. Nyilván úgysem tudtam volna megszökni, felesleges kockázatvállalás volt. És majdnem megittam a levét.

Bementem a fürdőszobába. A csapra támaszkodtam, és belenéztem a tükörbe.  Az arcom bedagat és váraláfutásos volt, és a karjaim is kék-zöldek voltak, ahol lefogtak. Nem voltam valami szép. A hajam pedig tépázott volt, utáltam. Ennél a hajnál fogva rángattak... Ha lett volna a kezem ügyében éles tárgy, azonnal lenyestem volna az egészet. De egy ilyen börtönszobában tilos minden éles...

Hallottam, hogy nyílik a szobám ajtaja. Kimentem megnézni, ki az. Martina jött a reggelivel. Szánakozva nézett rám.

- Jó reggelt, Whitney! Annyira sajnálom, hogy így alakult a tegnap... De legalább időben érkeztek... Viszont van egy jó hírem!

- Jó reggelt! Milyen jó hír?

- A tegnap történtekre való tekintettel igénybevehetsz külső segítséget, ha szeretnél.

- Miféle segítséget? Mihez?

- Hát hogy feldolgozd a történteket, hogy jól legyél. Pszicholóusra gondoltak például, akivel bezsélgethetnél...

Nem tűnt rossz ötletnek, hisz nagyon kedélybeteg voltam, és rettenetes rémálmok kínoztak, talán az volt a legrosszabb mostanában. Ugyanakkor... Nem éreztem úgy, hogy kedvem lenne valami maffiának dolgozó pszichológusnak kiönteni a szívem. Midnent, de midnent lejelent, ez egyértelmű. Fogvatartóim előtt már semmi sem lenne titok. Szóval elvetettem.

- Inkább nem, kösz - ráztam a fejem, és leültem reggelizni. Martina bólintott, és már majdnem kiment amikor hirtelen eszembe jutott valami.

- Várj!

- Meggondoltad magad?

- Részben. Kell külső segítség, de nem pszichológusra van szükségem.

- Hanem? 

- Fodrászt akarok!

Martina nagyon meglepett képett vágott.

- Komolyan - erősködtem. - Azt mondtad, kérhetek segítséget a tegnap történtekre való tekintettel. Nos, és rohadtul a tegnap történtek miatt utálom a hajam, szeretnék megszabadulni tőle. Segítene abban, hogy egy kicsit jobb kedvem legyen.

- Értem. Továbbítom a kérésed. Jó étvágyat!

Reggeli után belenéztem a tükörbe. Régen imádtam a hosszú, fényes, dús, hullámos barna hajamat. De most... Most utáltam. Összekapcsolódott a kiszolgáltatottsággal, amit tegnap éreztem. Fájt még most is a fejbőröm, ha hozzáértem.

Szerettem volna mielőbb találkozni Mr. Blueval. Személyesen akartam neki visszaadni az öltönyét, és közben megköszönni, hogy segített. Mindemellett egy kérésem volt felé: tájékoztassák a családomat, hogy életben vagyok. Csak ennyit. Az sem baj, ha én nem beszélhetek belük. Csak kapjanak valami életjelet rólam!

Délután Anthony érkezett egy férfi fodrász kíséretében. Kipakolta a cuccait, Anthony pedig végig némán őrködött. Arra kértem a fodrászt, legyen tüsi hajam, de megpróbált lebeszélt róla, és én hagytam magam. Végül azt mondtam neki, nem érdekel mit csinál, csak csináljon valamit, hogy alig ismerjek magamra. Aztán beültem a székbe, amit hozott, és lehunyt szemmel hallgattam, ahogy az olló vágja a hajamat.

Nem néztem meg magam a tükörben. Azt akartam, hogy ne előttük pillantsam meg először az új külsőm. Mielőtt elmentek volna, beszéltem Anthonyval. Kértem, mielőbb intézze el, hogy találkozhassak Damian Blueval.

Végül a szekrényemhez sétáltam, aminek tükör volt az ajtaján. Leesett állal léptem közelebb a képmásomhoz. A hajam egy jó 15 centivel rövidebb volt, és vörös. Nagyon más volt, nagyon új, és ngyon szép. A nagy vágás miatt a hajvégeim dúsak és puhák voltak. Úgy éreztem, erőt tudok meríteni ebből a változásból, felszabadító volt.

Nem láttam aznap Damian Bluet. Úgyhogy végül este 10-kor csalódottan elmentem aludni. Ami hiba volt... Miután hajnali 4-kor felébredtem egy szörnyű lidércnyomásból, nem is mertem visszamenni aludni, virrasztottam tovább.

*

Másnap tovább szorgalmaztam: szeretnék találkozni Mr. Blueval! De teltek az órák, és nem került rá sor. Persze, bizonyára elfoglalt, én meg amúgy sem számítok... Pedig szerettem volna neki megköszönni, egyúttal visszadni neki az öltönyét személyesen, és megkérni, hogy adjon rólam életjelet a családomnak. Nagyon fontos lett volna, de hiába akartam vele találkozni, nem tehettem. És emiatt a családom szenved. Azt sem tudják, élek-e, halok-e... Barátaim úgyszintén...

A nap folyamán unalmamban sokat nézegettem a tükörben az új, vörös hajamat, és nagyon tetszett, magaménak éreztem. Bárcsak otthon, az igazi életemben csináltattam volna meg! A barátaim, a családom, mind mondanák, jó lett. Csinálnék egy szelfit, hogy frissítsem a profilképemet.

Szinte gondtalan életem volt nemrég még... Most meg itt sínylődök a Blue Bullet Maffia rabságban, napjaink leghírhedtebb maffiafőnökének, Damian Bluenak a személyes fogjaként, nem tudva, mi vár rám. És mindezt a hülye exem, Matt Marvolo miatt. Elraboltak, megkötöztek, bezártak, majdnem megerőszakoltak. Sokkoló szembesülni vele, hogy egy viszonylag átlagos ember élete ekkora fordulatot vehet egy szempillantás alatt...

A hajnali 4-es kelésem miatt teljesen hulla voltam, ezért viszonylag korán, 8-kor már elaludtam.

*

Másnap Anthony bejött hozzám reggeli után. Rögtön mondtam neki, amit az elmúlt napokban folyton szajkóztam: hogy intézze el, mielőbb találkozhassak Mr. Blueval. De ekkor megtudtam, mi történt előző éjjel, amíg aludtam... És iszonyúan ideges lettem attól, amit megtudtam! Mint kiderült, ma hajnalban Damian elutazott, tehát jó ideig nem találkozhatok vele... Ám de utazása előtt találkozhattam volna vele, csak hát tegnap este már korábban elmentem aludni...

- Ki a szart érdekel az alvás??! - kiabáltam Anthonyval. - Úgyis csak rémálmaim vannak!!! Miért nem ébresztettél fel??? Nyilván sokkal fontosabbnak tartom Mr. Blueval találkozni, mint aludni!!! Szerintem teljesen egyértelművé tettem az elmúlt KÉT napban, hogy mennyire fontos mielőbb találkoznom vele!!! Ilyen egyszerűen nincs...