- Matt? - hitetlenkedtem. Az exem, aki miatt elrabolt a Blue Bullet Maffia, ott van a lakásom közvetlen közelében, épp akkor, mikor elszöktem?! Mi a szar?!

- Szia! - indult el felém.

- Mit keresel itt? - kérdeztem vadul. Nem tudtam mire vélni váratlan felbukkanását, és rosszat sejtettem. 

- Nyomozni jöttem - magyarázkodott. - Jaj, Whitney, úgy örülök, hogy itt talállak! Képzeld, azt hittem, a Blue Bullett Maffia fogságában vagy! Nagyon aggódtam érted...

Közben már majdnem karnyújtásnyi közelségbe jött hozzám.

- Jól hitted - néztem rá sötéten, és hátráltam egy lépést. Azt sem tudtam, barát-e vagy ellenség. - Nem bízok benned! - támadtam neki idegesen. Elvégre miatta fordult fel fenekestül az életem! Miatta raboltak el!

- Miért? - torpant meg meghökkenve.

- Mert nem! Nem bízhatok senkiben, hát nem érted, hogy elraboltak? - kérdeztem hisztérikusan.

- Annyira sajnálom, Whitney! Kérlek meséld el, mi történt!

- Nem merek neked semmit sem mondani! Azt akarom, hogy menj el!

- Whitney...

- Ha igazán az én oldalamon vagy, békén hagysz, és elmész!!

- Értem - mondta szomorúan. - De legalább indokold meg, miért kezelsz ilyen ellenségesen? Mivel adtam neked okot arra, hogy ne bízz bennem?

- Maffiózó vagy, Matt, hülyének nézel? - kiáltottam idegesen. - Beléptél a Blue Bullet Maffiaba! Te a maffiafőnökkel cimboráltál! Ki vagy te, hogy maffiózónak állj? Nem ilyennek ismertelek! Ki vagy te, hogy Damian Blueval barátkozz? Aztán meg elárultad, magadra haragítottad, miattad, miattad, miattad van az egész! Miattad raboltak el! Te vagy az oka mindennek! Nem tudom már ki vagy, kinek az oldalán állsz, kinek dolgozol, nem tudok rólad semmit!! Nem bízok benned, menj el!!

Láttam az arcán, hogy fájnak neki a szavaim.

- Whitney... Ne csináld! Ugyanaz vagyok, akivel jártál! Nem vagyok az ellenséged, én nem a Blue Bullett Maffia vagyok! Többé már nem! Sosem bántanálak, és akkor sem bántottalak volna, mikor közéjük való voltam! Hát nem hiszed el, hogy azért jöttem ide, mert aggódtam érted?

Őszintének tűnt. De akkor is miatta keveredtem bajba. Ha most közel engedem magamhoz, még nagyobb slamasztikába keverhet, ami... Ami az életembe is kerülhet. Okosnak kell lennem.

- Nagyon óvatosnak kell most lennem, Matt - mondtam halkan. - És ha pont benned bízok meg, akkor rohadtul nem vagyok óvatos...

- Megértelek - bólintott. - Legalább már tudom, hogy jól vagy. Annyit elárulsz, hogyhogy elengedtek?

- De nem engedtek el! Most szöktem el, fél órája! - szakadt ki belőlem. Tiszta idegben voltam.

- MICSODAA?  - esett le az álla Mattnek.

- Mondom! Szökésben vagyok!! Épp most!! Frissen! Képzelheted, hogy jön le, hogy pont most, pont téged talállak a lakásomnál!!!

- Te halál komolyan épp most szöktél el a Blue Bullett Maffiatól?! - kérdezte hitetlenkedve.

- Igen!!!

- Mi... a... f...! - hüledezett. - Whitney! Te óriási veszélyben vagy!

- Tudom!!! Miattad vagyok óriási veszélyben! - okoltam joggal.

Odalépett hozzám. Mindkét kezét felém nyújtotta, arra várva, hogy megfogjam őket. És én belehelyeztem a kezeimet az övébe. Nem féltem már tőle. Régen bizseregtem volna egy ilyen támogató kézfogásától. De többé nem váltja ki belőlem azt, amit régen. Néhány másodpercre csendben maradtunk. Számomra ez egy kis nyugalom volt a vihar közepén. Hetek óta először, végre valaki igazán az én oldalamon állt, támogatólag. Ha csak röpke időre is, de nem voltam egyedül a bajban.

De nem engedhettem közel magamhoz. Már nem szeretem, és nem hitegethetem őt. Ami pedig a veszélyben lévő helyzetemet illeti, jobb, ha mielőbb elbúcsúzok tőle. Elég bajba kevert már engem így is. Úgyhogy elengedtem a kezét, indulni készültem.

- Whitney, én segíthetek neked, ha velem tartasz! - hívott. - Azért raboltak el téged, mert engem nem tudtak, és ezt a védelmet neked is meg tudom adni! Elbújtathatlak, mint ahogy én is elbújtam előlük!

Csábító ajánlat volt. Félig-meddig garancia a biztonságomra, ha vele tartok. De sajnos egyáltalán nem akartam vele tartani, úgyhogy megráztam a fejem.

- Rendben. Sejtettem az elhangzottak után, hogy elutasítod a velem való bujdosást, de azért felajánlottam, hátha mégis élsz a lehetőséggel. Viszont ha most elválnak útjaink, adok neked valamit, ami megmenthet minket - mondta, és a zsebéből előhúzott egy... Egy nyakláncot. Teketóriázás nélkül félrehúzta a hajam, és becsatolta az ékszert a nyakamon. - A medált ki lehet nyitni, egy tűt rejt. A tűben erős idegméreg van. Ha beleállítod valakibe, meghal - magyarázta, és nekem elakadt a lélegzetem. - Nagyon óvatosan bánj vele! Ez egy halálos fegyver, érted?

- Igen, de...

- Ha nem tartasz velem, nincs rá garancia, hogy a Blue Bullett Maffia nem kerít kézre téged előbb vagy utóbb! Damian Blue a halálomat akarja, emiatt a tiédet is! Nekünk kell megölnünk, különben ő öl meg mindkettőnket, érted?

Sokkolt, amit mondott. Azt akarja, öljek embert?!

- Igen, de...

- Nincs más választásunk! Senkire másra ne használd el, csak Damianra! Mindig legyen rajtad! Ha esetleg újra a karmai közé kaparint a Blue Bullet Maffia, amint van lehetőséged, sebezd meg vele! Különben eltesz minket láb alól, csak idő kérdése. Ha ügyes vagy, mindketten túléljük!

- Matt, én nem akarok, és nem is tudok gyilkolni!

- Whitney, ha elkapnak téged, akkor a mi életünk vagy az övé!

- Ezt értem, és nyilván mindent megtennék az életben maradásért! Mégis, Matt... Nem tudom elképzelni, hogy használjam!

- Nem kell elképzelned, hanem meg kell tenned. Úgy sajnálom, hogy mindebbe kevertelek!

Őszintén szólva, nem voltam róla meggyőződve, hogy igaz, amit mond, vagyis hogy ha kézre kerítenek engem, akkor az egyet jelent mindkettőnk halálával. De nem vitatkoztam vele. Végül is ez volt a legrosszabb eshetőség. Egyébiránt meg úgysem fogok visszakerülni Damian Blue fogságába. Ha ne adj Isten mégis, akkor pedig aligha tudnám használni ellene a nyakláncot. De elfogadtam, mert biztonságérzetet adott a nyakamban lógó titkos kis fegyver.

Viszont nem értem már rá, így is percekre tartott fel.

- Viszlát, Matt! Légy óvatos! - indultam haza.

- Ég veled, Whitney! Nagyon vigyázz magadra! - mondta, és az ellenkező irányba indult el. 

Alig 1 perccel később már oda is léptem a bejárati ajtómhoz. Beütöttem a kapunyitó kódot. Berregett az ajtó, és én bejutottam. A postaládámból kiszedtem a leveleket. Fellifteztem a 3. emeletre. Úgy terveztem, nem maradok sokáig, villámgyorsan bepakolok, és már itt sem vagyok. Azt még nem tudtam, hová megyek. Vagy anyáékhoz, vagy a pályaudvarra, vagy a reptérre, vagy a rendőrségre. Még eldöntöm.

Nem volt nálam a lakáskulcsom, de sebaj. A bejárati ajtó mellett állt egy cserepes növény. Belenyúltam a kaspóba, és az ujjaimmal egy kicsit leástam, csak néhány centit, amíg zacskót nem tapintottam. Kivettem. Kis nejlonszatyor volt, amibe még régebben gondosan belecsavartam egy pótkulcsot. Zsebre tettem a zacsit, mert mikor elmegyek, visszarejtem majd a kulcsot.

Kinyitottam az ajtót, és beléptem a lakásomba. Felkapcsoltam a villanyt. Édes, kedves kis lakáskám, de szeretlek! Bár sose kellett volna elhagynom téged! Betettem az ajtót magam mögött, és gondosan ráfordítottam a zárat. Nem akartam hívatlan látogatót.

Sietnem kellett. Le se vettem a cipőmet, körbe se néztem. A gardróbszekrényemhez indultam, mert annak a tetején tároltam az utazóbőröndömet.

- Khm!

Óriásit sikítottam.

A konyhaasztalomnál ültek a Blue Bullett Maffia emberei.

Elájultam.