Egy ideig Damian Blue szemszögéből folytatódik a sztori!

Hajnalok hajnalán, hulla fáradtan értem haza, és a vágyam nem volt más, minthogy egy kiadós reggelivel visszavonuljak. De sajnos erre nem volt mód. Az utam először a tárgyalóba vezetett, ahol el kellett rendeznem a helyi dolgokat, hisz elég sokat voltam messze. De megérte annyi ideig távol lenni. A déli területeket megszereztük, és ez már akkora bevételt és befolyást jelent a Blue Bullet Maffiának, ami korlátlanságot biztosít nekem. Miután kiadtam az utasításokat Marcusnak, aki majd elrendezi a többieket, végre leülhettem enni. Utána a dolgozószobámba mentem, bekapcsoltam a laptopom és elintéztem a halasztást nem tűrő teendőket. Aztán visszavonulót fújtam.

Lifttel felmentem a Whitneyvel közös otthonunkba. Már nagyon sok ideje nem jártam itt. Miután felhívott, hogy kidobjon, nem akartam betenni ide a lábam többé. Direkt mindig máshol töltöttem az éjszakát, már ha egyáltalán a közelben voltam. De most újra itt vagyok, mert felesleges tovább sopánkodnom a kapcsolatunk elmúlásán. Látszik a lakáson, hogy Whitney gyorsan pakolt és távozott. A jegygyűrű ott várt engem az asztalon. Megtarthatta volna, nekem nem kell. El kellett volna adnia, és legalább hozzájut egy csinos kis összeghez. Először is lezuhanyoztam, aztán ledőltem aludni pár órát.

Délben ébredtem a mobilom ébresztőjére. Főztem magamnak kávét, aztán amíg megittam, elintéztem két telefonhívást. Utána sportruhát húztam, és lementem az edzőterembe. Először is ráálltam a futópadra, és úgy futottam, mintha a szakítás fájdalmát le lehetne hagyni. Közben megérkezett az edzőtársam, Peter. Ő nem maffiózó, csak segít nekem formában maradni. Beálltunk a ringbe, és megküzdöttünk. Peter piszok jó a ringben, elég vegyes a mérkőzések kimenetele. Nekem pont egy ilyen emberre van szükségem, akit nehéz legyőzni. Kézfogással zártuk az edzést.

Ahogy voltam, izzadtan mentem a tárgyalóba, ugyanis egy üzenetet kaptam, hogy sürgősen oda várnak. Amikor beléptem, nagyon kellett ügyelnem rá, hogy pókerarcom maradjon, ugyanis az egyik széken nem más ült, mint Whitney. Hihetetlen ez a lány. Kidob telefonon, aztán besétál az ebédlőmbe. Múltkor is mit művelt, majdnem megerőszakoltatta magát pár piás hülyegyerekkel a Front Clubban. Vajon mit akar?

Whitney, mikor látta, hogy beléptem, felállt a székéből, és felém fordult. Olyan gyönyörű volt, mint mindig. Bájos arc, íves ajkak, igéző szemek jellemzik. A haja most a melléig ért, és szőkés barna volt. Általában pajkos tekintete most sokkal inkább riadt és szomorú volt. Láttam az anyajegyet az arcán, amit ő utál, de amit én szeretek. Tökéletes az alakja: formás a feneke (ami most nem látszik, mert szemből áll), vékonyka a dereka, hosszúak a lábai, kis mellei feszesek. Jól tudom, totálisan elfogult vagyok, más bizonyára nem találja őt olyan földöntúli szépségnek, mint én. De más nem is szereti őt úgy, mint én...

Láttam, hogy néz rám. Sírósan, vágyakozón. Nehéz kiigazodni ezen a lányon. De úgy megbántott, hogy többé már nem is akarok kiigazodni rajta.

- Damian, hozzád jöttem. Beszélni szeretnék veled - mondta.

- Mégis miről? - kérdeztem durvábban a kelleténél. Kedves akarok lenni vele, de közben meg dühös is vagyok rá.

- Szeretnék... Szeretnék négyszemközt beszélni.

Tettem egy apró, intő mozdulatot a fejemmel, mire mindenki más rajtunk kívül elindult kifelé. Az utolsó becsukta az ajtót maga mögött.

- Ezt adtad egy szép napon - húzta elő a kék töltényt.

- Igen. És? Szeretnéd, hogy ezt is visszavonjam, mint ahogy a jegygyűrűt se tartottad meg?

Meglepte támadó kérdésem.

- Nem... Én... Pont, hogy szeretném kihasználni, hogy kaptam ezt tőled... Enélkül be se engedtek volna az embereid, és talán te is végighallgatsz. Tudod... Szeretnék... Szeretném...

Kereste a szavakat. Nem tudom, mit forgat a fejében, de remélem nem újrakezdeni akarja, mert arról szó sem lehet. A kék töltény erre azért nem jogosítja föl. 

- Igen? - kérdeztem élesen.

- Szeretném újrakezdeni.

Bingó.

- Szó sem lehet róla - mondtam nemes egyszerűséggel.

Elképesztő ez a lány. Az erkölcs bajnoka, hozzám képest túlzottan is. Vág az esze, de nem aknázza ki képességeit. Szakít, aztán megpróbál visszakéredzkedni. Már indulni akartam, mikor utánam jött, elkapta a karom. 

- Damian, kérlek, hallgass végig! Nem tudsz mindent...

Na, ez már érdekesen hangzik.

- Miről kellene tudnom?

- Hazudtam, mikor azt mondtam, nem valaki más kényszerít a szakításra!

Valami reménysugár gyúlt bennem e szavak hallatán. Lehetséges, hogy valaki más keze van a dologban, és Whitney nem önmagától volt olyan álnok, hogy eljátssza, hogy szeret, aztán telefonon kidob? Szeretném, ha így lenne, én lennék a legboldogabb...

- Ki volt az? - kérdeztem mohón. Kinyírom a figurát semmi perc alatt, aztán visszahúzom Whitney ujjára a gyűrűt...

- Az anyám.

- Hogy... Mi? - kérdeztem döbbenten. Azt hiszem, akkor mégsem nyírom ki...

- Hosszan beszélt velem, és közölte, hogy nem akarja, hogy maffiafeleség legyen belőlem...

- Sose pártolta, hogy a feleségem legyél, de mégsem akartál soha szakítani! Mi változott?

- Megfenyegetett, hogy öngyilkos lesz, ha hozzád megyek.

Megemésztettem szavait, és arra jutottam, képtelenség. Whitney anyja egy lelkileg erős asszony. Sose lenne öngyilkos. És amúgy sem úgy ismertem meg, hogy az akaratát ráerőszakolná a lányára. Szerintem Whitney hazudik.

- Biztos, hogy nem mondasz igazat - közöltem vele.

Erre Whitney ijedt arcot vágott. Megrettent attól, hogy nem veszem be képtelen meséjét.

- Damian, kérlek, kérlek higgy nekem! Nagyon fontos, hogy higgy nekem!

- Miért olyan fontos? - fontam össze a karom gyanakvón.

- Mert szeretném, ha ez a dolog nem állna közénk, szeretnék újra veled lenni!

Már megint füllent... Gyűlölöm a hazugságot, de Whitneyt szeretem... Én is szeretnék vele lenni.

- Azt mondod, kényszerűségből hagytál el? - kérdeztem halkan. Elvégre nekem most csak ez számít. 

- Igen... - suttogta, és közel lépett hozzám. - Hogy is akartalak volna elhagyni, mikor szeretlek - mondta édesen, aztán óvatosan megpróbált megcsókolni. Nem tiltakoztam, így aztán átölelte a nyakam, és szenvedélyesen csókolt.

Viszonoztam, de ez volt eddigi életem legfurcsább csókja... Olyan hirtelen jött ez az egész... A fejem tele van gondolatokkal, zavar, hogy nem tudom mit titkol Whitney... Érzem a zsigereimben, hogy rejteget valamit... Aztán a csókunk kiseper minden rosszat a fejemből, és már csak Whitneyre fókuszálok...

Mikor végül kibontakozunk, nehéz rendeznem a gondolataimat.

- Szóval édesanyád öngyilkossággal fenyegetett, mi? - kérdeztem kétkedve.

- Igen. Így van. De kérlek, hagyd őt ki ebből! Soha többé nem szakítok miatta! Hagyd, ne keresd fel, ne zaklasd emiatt! Nem tehet róla, gyengék voltak az idegei...

- Aha... - mondtam. Egy szavát sem hittem el. De átöleltem őt, ölbe kaptam, és örömmámorban úszva, csókolózva mentem fel vele a lakásunkba.

Éjjel Whitney édesdeden szuszog mellettem, de nekem nem jön álom a szememre. Kikelek az ágyból, és kimegyek az erkélyre. Elnézem a csillagokat, meg a távoli nagyváros fényeit. Nagyon szeretem az éjszakákat, és a város éjjeli fényeit. Számomra ez a napszak sokszor a munkáról szól, mi több, ilyenkor vagyok a legaktívabb. És ezt is szeretem az éjszakákban. De amikor nincsenek mellettem emberek, nincs dolgom, csak élvezhetem a békés, csendes, néptelen éjszaka szépségét, olyankor egészen más. Gyönyörű, megnyugtató. Mint most is...

Az a helyzet, hogy 110% bizonyossággal tudom, Whitney hazudott nekem. Dehogy az anyja állt közénk... Szó sincs erről. Persze azért utánanézek a dolognak, ráküldtem egy nyomozót Mrs. White-ra. De azt elhiszem neki, hogy szeret... A hívásban azt mondta, nem szeret, nem akar velem lenni. De most azt mondta, ez hazugság volt, és a szívem azt súgja, ebben most igazat mond. Még nem tudom, pontosan mi volt a szakítása oka, pontosabban ki volt az oka, és direkt nem is firtattam. Hagytam, hogy Whitney azt higgye, elhittem a dajkamesét, hogy az anyja kavart be... Azért hagytam látszólag ennyiben, mert úgy tűnt, nagyon nem akar róla beszélni, én meg túlságosan is örülök annak, hogy mégiscsak szeret...