Elkezdtem magamhoz térni. Minden olyan fura volt. Zúgás, kényelmetlen testhelyzet, nehéz légzés. Mi történik? Hirtelen beugrott. Úristen! Egy szempillantás alatt az egekbe szökött a pulzusom, és eluralkodott rajtam a pánik. Ennél az érzésnél a tudattalan ájult állapot is ezerszer jobb volt.

- SEGÍTSÉG! - sikítottam. - SEGÍÍTSÉÉÉG!!!

Kétségbeesetten rángattam a kezeim, de hiába, hátra voltak bilincselve. Épphogy tudtam csak mozgatni őket, mert a fém fájón nyomta a bőröm és a csontom, nagyon szorosra volt állítva a bilincs. Valamiféle vászonzsák volt a fejemen, amiatt is volt nehéz a légzésem, és nem láttam semmit. Hol lehetek? Nem volt nehéz rájönnöm, hogy egy csomagtartóban. Szűk hely, autószag és autózúgás. Elraboltak. Legalább nem öltek meg. Még. Könnyek közt, nyöszörögve töltöttem a következő fél órát, és imádkoztam, hogy biztonságban legyek, és szabad mielőbb. Nem tudtam, mi vár rám, és a legrosszabbra számítottam.

Mikor végül megérkeztünk, én már egy síró, ijedt romhalmaz voltam. Torkomban dobogó szívvel vártam, hogy mi lesz. Finoman megremegett az autó, ahogy az utasok kiszálltak belőle. Beszédet hallottam, majd a kocsiajtók csapódását. Végül kinyílt a csomagtartó, és némi fény jutott a szemembe a vászonzsákon át. Értem nyúltak, és talpra állítottak. Elindultunk. Valaki fél kézzel szorította a felkaromat, ezzel diktálva a tempót és az irányt. Mentünk egy kicsit, lépcső. Ajtó. Mentünk még egy kicsit, lift. Nem fölfele. Lefele... A gondolatra, hogy valami földalatti pincehelyiségbe visznek, ahol megkínoznak, megerőszakolnak és megölnek, rám tört a sírás. Elrablóim mintha meg sem hallották volna, hogy zokogok a zsák alatt. Miután kiszálltunk a liftből, mentünk még egy kicsit, majd ismét ajtó. Bevittek az ajtó túloldalára, és akkor végre lekerült rólam a vászonzsák és a bilincs. Három férfi társaságában voltam, az egyik az volt, amelyik az anyósülésen ült, amelyikkel beszéltem. Egy sötét, dohos, földalatti helyiségbe hoztak. Csak a falak voltak, a csövek a plafonon, egy matrac és egy pokróc.

- Itt maradsz reggelig - mondta az egyikük, és már indultak is kifele.

- Mi lesz reggel? - kérdeztem kétségbeesetten.

- Akkor találkozol a főnökkel.

- De mit akar "a főnök" tőlem?

- Azt honnan tudjam? - tárta szét a karját, majd becsapta az ajtót, és magamra maradtam. Tompán hallottam, hogy elmennek. Utána csend honolt, amit csak a csövekben áramló víz zaja tört meg, és a légzésem. Nyomorultul éreztem magam. Szomjas voltam. Mit meg nem adtam volna fél liter vízért... Éhes is lettem volna, ha nincs borsónyira szűkülve a gyomrom a rettegéstől. Leültem a matracra, magamra húztam a pokrócot, és összegömbölyödtem. Megpróbáltam elaludni, de nem sikerült. Hosszú, hosszú idő telt el, és én csak voltam a sötétben, mert persze se lámpa nem volt, sem ablak. De az is lehet, hogy volt lámpa, csakhogy én nem akartam tapogatózva keresni a kapcsolót. Sok-sok órán át csak sírtam, terveket szövögettem a túlélésre, próbáltam rájönni, miért történik mindez velem, és persze imádkoztam. Mi egyebet tehettem volna ezeken kívül? 

Egy örökkévalóság múlva, mikor már nagyon szomjas voltam, vécéznem kellett, dülöngéltem az álmosságtól, és éhes voltam, hangokat hallottam. Tudtam, hogy értem jöttek. Rögtön szaporán kezdett verni a szívem, és az ijedtségtől nyomban elmúlt az éhségem, álmosságom és vécézhetnékem. Csak a kínzó szomjúság maradt. Nyílt az ajtó. Két hapsi jött értem, kettő a tegnap éjjeliek közül. Tapló száraz volt a torkom, alig tudtam beszélni, de azért megpróbáltam.

- Kérem... Mondják el, mi fog történni? Maguk szervkereskedők? Vagy leánykereskedelem?

- Kisanyám... Ez itt a Blue Bullett Maffia. Na gyere.

Hogy micsoda? Blue Bullet Maffia? Erre nem számítottam. Feltápászkodtam és elindultam feléjük. Közben beindultak a fogaskerekek a fejemben. Mit akar a Blue Bullet Maffia éppen tőlem? Váltságdíjat biztos nem várnak értem, mert nem tehetősek a szüleim. De akkor meg mi a fenét akarhatnak velem? Nincs semmilyen befolyásoltságom, hatalmam, vagy pénzem. Nincsen tartozásom, nem drogozom, nem vagyok híres, és egy ismerősöm sem áll kapcsolatban velük. A lifthez kísértek. Engedelmesen mentem velük, így elkerültük az erőszakos hurcolást. Jobb mindenkinek. Lehet mégiscsak leánykereskedelem lesz a dologból? Vagy szervkereskedelem. Akkor már inkább a második legyen...  Beszálltunk a liftbe, és elindultunk fölfelé.

- Tessék - szólt hirtelen az egyik férfi, és egy zsepit nyújtott felém. Már majdnem megköszöntem, de végül szó nélkül vettem el. Franc fog köszönetet mondani egy emberrablónak. Vagy bárkinek a maffiából.

Mikor kiszálltunk a liftből, egy impozáns ház belsejében voltunk. Nagyon szép lakhely volt, kifejezetten ízléses, nagyon tetszett. Márvány volt a padló, faburkolat volt a falakon, jól fejlett trópusi növények ékeskedtek kőcserepekben, és mindenhol ragyogó tisztaság uralkodott. Láttam is egy harminc év körüli takarítónőt. Valamiért a takarítónő látványa nyugtatólag hatott rám. Talán mert végre egy normális ember, és nem egy maffiózó. Felénk pillantott, és találkozott vele a tekintetem. Szomorúan nézett rám, mert sajnált. Kedves volt, megeresztett felém egy bátorító mosolyt. Tényleg nagyon szép ház volt. Minden új volt, luxus minőségű, letisztultan elegáns. Szóval lenyűgöző. Kár, hogy számomra a poklot jelentette. Folyosókon és lépcsőn kísértek az elrablóim, míg végül az egyikük azt nem mondta, hogy állj. Megálltam.

- Menj be - bökött egy nehéz fa ajtó felé a fejével. Vettem egy mély lélegzetet, majd a kilincsre tettem a kezem, és benyitottam.