- Erzsébeti Ágota, akarod- e férjedül Vitai Aurélt?
- Igen.
Az arca semmiféle lekesedést nem tükrözött, csak néma tűrést.
A kérdés fordítva is megismétlődött, majd következett a csók. Ágota rezzenéstelen arccal tűrt mindent, a rengeteg gratulációt, majd visszavonult a szobájába.
Elővette kapcsos naplóját és következőt jegyezte bele:
Kedves naplóm!
A madarak is búsani csiripelnek,
Engem aztán nem irigyelnek,
Lelkészné lettem,
Mindent tűrtem csendben.
Szívemben fellázadok,
Ó, hol vannak a gyermek napok?
1945. szeptember
Becsukta a naplót, amelybe régóta csak rímekben írt. Ha nem megy hozzá a lelkészhez, akár költő is lehetett volna belőle. Pedig hozzáment, nem is oly rég.
- Ágota, odabent vagy?- kopogtat az ajtón valaki.
A nő nem válaszol.
- Ágota, nyisd ki!
Felismerte Aurél hangját.
Némán kinyitotta a csendes ajtót és beengedte a lelkészt.
- Valami baj van, Ágota?
A nő nemet intett és lassan felállt.
- Sajnálom Aurél, de nekem mennem kell.
Még kiskorában belenevelték a szigort, önuralmat, racionalitást és istentiszeletet. Bár kívűlről kemény volt, belül önmagát marcangolta a kitörni készülő érzelmi viharával. Soha, senki nem látta őt boldognak.
Otthagyta a szobát, amit három év után sem mondott igazán magáénak, benne a férjével.
Vitai Aurél, egy pillanatig sem habozva követte a nőt. Neki Ágota volt a Minden és a Semmi. A Mimden, amikor megölelhette, amikor tényleg szeette, a Semmi, amikor Ágot ideges nyugalommal felel minden kérdésére, s ezt utlta nagyon Aurél.
Ágota pedig csak űrt érzett magában a lelkész ügyében, egy űrt amit valakinek vagy valaminek be kell töltenie.
Visszament az emberekhez és fogadta az újabb gratulációkat.
- Anya!
Mellette egy olyan kilenc éves forma lány állt, a haja hátrafonva, pedig mindenki tudta, hogy aut nagyon utálja.
- Igen, Vivienn?
Azt is tudta mindenki, hogy a teljes nevét is utálja, csak az anyja nem. Ő nem tudott semmit a saját lányáról.
- Kibonthatom a hajm?- kérdezte a lány.
- Megmondtam, hogy így marad!
A kislány inkább az apjához somfordált kérésével. Aki persze mindent megemngedett neki.
Ágotának hirtelen lett elege az egész világból, s visszament a szobába. Újabb pár sor került a naplójába:
Ki nem állhatom az életet,
Túléltem jó pár éveket,
Mégsem magamtól eldobhatom,
Mert a lelkészné vagyok, bizony.
Hosszú fekete hajam, bús éj,
Kék szemem esti fény,
Fekete bársonyruhám a Mindenség,
Vajon miért élek, miért?
Ezen sorok után kissé nyugottabban feküdt el az ágyán.
Csípőig érő fekete haját kioldotta, s most már súlyosan nehezedett vállaira. A menyasszonyi fehér ruhát a szokásos fekete bársonyra cserélte és elhúzta a függönyöket.
Pár dallam csendült fülében, melyek igazán ismerősek voltak. Halk, tiszta hangon énekelni kezde a félig magyar, félig orosz dalt.
Az ajtó előtt dúdolgató Dimitrij ahogy meghallotta, hogy bent énekel valaki kopogtatott.
Ágota ajtót nyitott, s meglátta a göndör hajú, borostyán szemű oroszt.
Dimitrij- t azonnal lenyűgözte a búbánatos kristályszín szem és hosszú fekete haj. A nő pedig egyenesen a férfi szemébe nézett, amelyben meglátni vélte azt ami az ő belső űrjét betőltheti.