Aznap reggel még erősebb volt az az érzés, ami az álom óta úrrá lett rajtam. Az ébresztőnél hamarabb keltem, így csak néztem a szerelmem gyönyörű arcát, amíg az ébresztő meg nem szólalt. Akkor mocorogni kezdett, majd miután kinyitotta a szemét, álmosan elmosolyodott.
- Jó reggelt.
- Jó reggelt, édesem.
Az ember néha érzi, hogy valami történni fog. Nem az aznapi borús idő miatt volt ez, talán már nem is az álom miatt. Csak éreztem. Mintha tudtam volna, hogy valami megint ellenünk dolgozik. Nem akartam őt is megrémíteni, ezért úgy tettem, mintha minden rendben lenne. De belülről remegtem. Minden mozdulatát figyeltem egész álló nap. Bár tudtam volna, hogy mire figyeljek. Hogy mi az, ami megint közénk állhat. Ebédszünetben Emily elcsalta valahová és minden porcikám utána húzott, de nem akartam, hogy akaszkodónak lásson. Nem akartam, hogy azt higgye, nem lehet saját tere. Mégis kellett volna. Mellette kellett volna lennem. Tudtam, hogy hülyének fog nézni, mégis utána indultam. A recepció előtt viszont az egyik nővér megállított.
- Szia, Kai. Hiányoztál. Milyen volt a szünidő?
- Jó. Emmával Miami – ban voltunk.
- Ó. Nem is tudtam, hogy együtt vagytok – biggyesztette le az ajkát – Éppen azon gondolkodtam, hogy megkérdezlek, el – e mehetnénk valahová valamikor.
- Hát sajnálom, de…
Akkor megcsókolt. Persze azonnal ellöktem magamtól, de akkor is. Kibaszottul megcsókolt.
- Mi a fenét csinálsz?
- Gondoltam ez majd segít – vigyorgott és a fejével balra intett.
Emmát láttam, ahogy a kijárat felé rohant. Látta. Azonnal utána eredtem, de csak a következő pillanatban jöttem rá, hogy ez indított el mindent.
- Emma! – kiabáltam, de mintha nem is hallott volna – Emma, állj meg!
- Hagyj békén, Kai!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle. Aztán minden lelassult. Mintha… Mintha nem is ugyanabból a világból néztem volna, ami történik. Hallottam csikorogva fékezni egy autót, de mire megállt, Emma már a földön feküdt.
- Istenem, ne.
Csak másodpercekkel később voltam képes megmozdulni. Talán arra vártam, hogy felébredek. De ez nem álom volt, pedig basszus, mennyire szerettem volna, ha az. Odarohantam a szerelmemhez és sírva, remegve a félelemtől az ölembe húztam.
- Emma – simítottam ki véres haját az arcából. A feje jobb oldalán hatalmas seb éktelenkedett, csupa vér volt a gyönyörű arca. Lehajoltam hozzá, hogy halljam, ahogy gyengén, de lélegzik és lassan dobog a szíve. Egyre csak lassult – Emma. Édesem, kérlek, térj magadhoz. Hallasz engem? Kérlek, kérlek, nyisd ki a szemed – kérleltem zokogva.
Úgy éreztem, mintha a szívem az övével együtt lassult volna. Fél szemmel láttam, hogy emberek gyűltek körénk és Emily sírva közölte, hogy be kell vinnem. Igaz is. A kórház előtt voltunk. Felvettem az ölembe és berohantam vele az ajtón.
- Valaki segítsen!
Azonnal megláttam Mia – t és két orvost egy hordággyal, amire lefektettem őt. Azonnal tolni kezdték, én pedig mentem mellette. Egy ajtó előtt viszont Mia elém állt.
- Tudod, hogy innen nem jöhetsz tovább.
- De…
- Sajnálom.
- Nem! Mellette kell lennem!
Kikerülve őt beléptem az ajtón, de akkor két ember erővel lefogott és visszahúzott.
- Rendbe hozzák, csak állj már meg! – rivallt rám Mark.
Nem volt erőm ellenkezni. Azt hiszem, lélegezni sem volt erőm. A falnak dőlve a földre ültem és csak bámultam magam elé. Képtelen voltam felfogni, ami történt. Az egyik pillanatban még mosolygott rám, a másikban a földön feküdt teljesen eszméletlenül. Az én hibám volt. Tudnom kellett volna, hogy az a lány meg akar csókolni, vagy hamarabb megállítani Emmát, hogy az az autó ne üthesse el. Mellette kellett volna lennem. Mellette. Minden kibaszott pillanatban. Még akkor sem voltam képes rendesen figyelni, amikor Ben és Lena megérkeztek. Beszéltek hozzám, de nem tudtam elmondani, mi történt. Csak annyit, hogy az én hibám. Hogy mellette kellett volna lennem. Akkor ez nem történik meg. Órákig ültem a földön, képtelenül bármire is. Csak akkor álltam fel, amikor Dr. Gordon kilépett a műtőből.
- Stabilizáltuk, az életveszélyen túl van, de… De kómában van. Megsérült az agya egy része, az, amelyik az emlékekért felelős, tehát, ha nem jön helyre, mire felébred, valószínű, hogy nem fogja megismerni magukat. Sajnálom.
Emily és Lena sírva fakadtak, a fiúk felsóhajtottak.
- Bemehetek hozzá? Csak egy perc az egész – kérdeztem.
- Persze.
Megadta Emma szobájának számát, én pedig megkerestem. Amikor beléptem, elszorult a mellkasom. Minden egyes lépésnél, amíg felé tartottam, egyre jobban remegtem és nőtt a gombóc a torkomban. Olyan nyugodtnak tűnt. Olyan gyönyörű volt a fején lévő seb ellenére is. Olyan nagyon szerettem őt. Nem voltam kész arra, hogy elveszítsem. Soha többé nem akartam elveszíteni. De miattam feküdt ott. Csakis miattam.
Leültem az ágya szélére és megsimogattam a puha kezét. Vajon érzett engem? Ha igen, akkor miért nem ébred fel? Miért nem nyitja ki a szemét és mondja azt, hogy minden rendben van? Miért nem ébredek én fel ebből a rémálomból? Odahajoltam hozzá és nyomtam egy csókot a homlokára.
- Ígérem, soha többé nem foglak bántani. Szeretlek, Emma. Mindig szeretni foglak – suttogtam neki, majd vetettem rá még egy utolsó pillantást.
Nem kellett az eszembe vésni az arcát, mert minden apró kis porcikáját ismertem. Csak látni akartam, még egyszer. Nem akartam elmenni onnan, de tudtam, minél tovább maradok, annál nehezebb lesz. Összetört a szívem, amikor felálltam és kisétáltam a szobájából. A többieknek egy szót sem szóltam, senkihez sem akartam szólni. Csak elmentem mellettük.
- Kai, hová mész? Szüksége lesz rád, ha felébred – szólt utánam Ben.
- Nem érdemlem meg, hogy szüksége legye rám – válaszoltam.
Aztán kisétáltam az életéből.
Gondolkodás nélkül hazamentem, felpattantam a motoromra és a szakadó esőben elindultam Kadenhez.
Úgy éreztem magam, mintha belül teljesen meghaltam volna. Amikor Kaden meghalt, akkor is ezt éreztem, de kevésbé fájt, mert tudtam, hogy Emma jól van. De most… Kómában feküdt. És elveszíti minden emlékét, amint felébred. Ha nem fog emlékezni rám, neki nem fog fájni, hogy elhagytam. Nem fog emlékezni ránk. Csak nekem fog fájni és ez így van rendjén. Soha nem akartam, hogy neki bármi is fájjon. Így nem fog. Én majd szenvedek helyette is.
Majd három órába telt, mire elértem a szülővárosunkba. Ott is esett az eső. Leparkoltam a temető előtt, majd elballagtam Kaden sírjához. Ott elég merszem volt ahhoz, hogy összetörjek. Letérdeltem elé és úgy zokogtam, hogy megfájdult a mellkasom.
- Elcsesztem, Kaden. Megint elcsesztem. Sajnálom. Annyira sajnálom.
Emma. Szeretlek. Mindig szeretni foglak.