Mia még két beteget mutatott be nekünk, mindketten idősebbek voltak és már lényegében csak lélegeztek. Majd megszakadt értük a szívem. Viszont az a kislány, Chloe... Ő nem akart elmenni. Erős volt és küzdött. Olyan ember volt, akit hiba lett volna nem megismerni.
Éppen ezért miután végeztünk, visszamentem hozzá. Halkan bekopogtam az ajtaján, mire halkan kiszólt.
- Gyere.
Beléptem hozzá, ő pedig boldogan rám mosolygott. Olyan szép kislány volt és ha nem olvastam volna a leleteit, talán el sem hiszem, hogy beteg. Életerős volt és ezért csodáltam.
- Szia – üdvözölt.
- Szia – mosolyogtam rá, majd az ágya mellé léptem, mire gyorsan egy kis helyet csinált nekem.
- Ülj le.
- Köszi – foglaltam helyet – Írsz?
- Igen, verseket. Nem túl jók, de sokat unatkozom, és nem tudok mit kezdeni magammal. Néha hazaengednek, de a kúrákat itt kell elvégezni.
- Igen, tudom. És sajnálom, hogy ezt kell átélned.
- Én csak apát sajnálom. Igyekszem kitartani miatta, ameddig csak lehet. Ha meghalok, nekem mindegy lesz, de ő összetörik majd. Akárcsak a barátod a bátyja miatt.
- Mindig könnyebb annak, aki elmegy – mondtam halkan, mire elmosolyodott és megfogta a kezem. Meleg volt.
- Te is szomorú voltál, mikor beszélt róla. Ismerted őt, ugye?
- Igen, ismertem. Azóta ismerem őket, hogy megszülettem. És nagyon szeretem őket.
- Irigyellek, tudod?
- Miért?
- Hogy van... Volt két fiú, akik a lelki társaid voltak. És az egyik még mindig az. Ő is szeret téged – mosolygott – Láttam, ahogy rád nézett. És azt is, ahogy te néztél rá.
- Te nagyon jó megfigyelő vagy, ugye?
- Tudod, ha valaki haldoklik, jobban odafigyel mindenre. Minden apró részletre minden egyes pillanatban.
- Azt is észrevetted, hogy elpirult, amikor azt mondtad, hogy dögös? – kérdeztem, mire jókedvűen felnevetett.
- Láttam. Póló nélkül még dögösebb ,ugye?
- Honnan szeded, hogy láttam már póló nélkül?
- Ugyan már, Emma. Egy hatalmas nagy tűz van köztetek, amikor egymás mellett vagytok. Tudom, hogy van vagy volt köztetek valami, akkor is, ha ma láttalak titeket először.
Hihetetlen volt ez a kislány. Tizennégy éves létére úgy beszélt és gondolkodott, mint egy felnőtt.
- Hihetetlen vagy.
- Tudom – vonta meg a vállát vigyorogva – Attól, hogy kicsi vagyok, még tudom, mit csinálnak a felnőttek – kacsintott – Szóval...
- Igen, nagyon dögös póló nélkül is – vigyorogtam.
Fogalmam sincs, meddig beszélgettem még vele, de jól esett. Látni, hogy van, aki nem adja fel és tud nevetni még akkor is, ha belülről felemésztette ez a rémes betegség. Kaden is sokat nevetett. Ő sem akart a betegségre gondolni és azt sem akarta, hogy mi arra gondoljunk. Néha el is feledkeztem róla. De soha nem tudtam úgy rá nézni, hogy ne szoruljon össze a mellasom. Aztán Mia kicserélte a gyógyszerét, amitől a lány elálmosodott, ezért elbúcsúztam tőle és magára hagytam. Kifelé menet viszont egy kemény mellkasba ütköztem. Levegőért kaptam, amikor felnéztem Kai mosolygós szemeibe.
- Szia – mosolygott.
- Szia. Te... Te mit keresel itt?
- Én is meg akartam látogatni Chloe – t. Hihetetlen a kislány.
- Igen, az – mosolyogtam – És mióta állsz itt?
- Elég ideje ahhoz, hogy tudjam, dögösnek találsz póló nélkül is – vigyorgott, én pedig úgy éreztem, tüzel az arcom – Már megint elpirultál.
Annyira szerettem volna a nyakába ugrani és addig csókolni, amíg van bennem levegő, hogy szinte fájt. De nem mutathattam. Nem volt szabad. Hátráltam egy lépést és elfordítottam a fejem, mert a szemei fogva tartották az enyémeket és ettől megremegett a lelkem. Mint minden alkalommal, amikor rám nézett.
- Hol a barátod?
- Hazaküldtem, mert nem tudtam, meddig maradok. Hát a barátnőd?
- Hazaküldtem, mert... Csak hazaküldtem. És most hazaviszlek.
- Nem kell, Kai. Nem lakom túl messze.
- Nem kérdés volt – jelentette ki, mire felnéztem rá.
Csöndben bólintottam és követtem őt az autójához. Csöndben voltunk, amíg elvezetett nálunk, csak a rádióból szólt halkan a zene. Megbeszéltük, hogy barátok leszünk a valós érzéseink ellenére is, de nem tudtam, menni fog – e. Úgy döntöttem, megpróbálom, de nehéz volt elnyomni az érzéseimet. Főleg amikor olyan közel volt hozzám és csak ketten voltunk. Mások előtt tudtam tettetni, hogy minden rendben van, hogy nem érzek iránta semmit. De magamat és őt soha nem tudtam becsapni.
Amikor megállt a házunk előtt, rápillantottam és hálásan mosolyogtam.
- Köszönöm, Kai. Hogy hazahoztál.
- Szívesen, Emma. Öhm, a barátod meghívott hétvégén is egy buliba, amit a bátyja szervez. Nem gond, ha...
- Remélem, most csak viccelsz. Ugyan miért lenne gond? Barátok vagyunk, nem?
Rossz érzéssel töltött el kimondani magunkat barátnak. Mi soha nem voltunk csak barátok.
- De. Barátok vagyunk – válaszolta csalódottan.
- Akkor... Holnap találkozunk.
- Igen. Szia, Emma.
- Szia.
A másnap már nem volt olyan nyugodt, mint az előző. Mivel minden héten csak két nap volt a gyakorlat, a terv szerint hétfőnként a betegekkel voltunk és az onkológián gyakorlatoztunk, kedden pedig a sürgősségin. Úgy tizenegyig még jól is ment a dolog. Apróbb balesetek és influenza. Viszont ebéd előtt megtudtam, milyen is valójában a sürgősségin dolgozni. Csak a kiabálást hallottam, aztán a mentősök betoltak egy fiatal srácot, akinek támasz volt a nyakán, az arca véres, a szürke trikója a hasánál úgyszintén. Túl sok volt a vér. Túl sok és féltem, hogy nem fogja túlélni. A torkomba ugrott a szívem, amikor az egyik orvos odakiáltott nekem.
- Miss Reed, jöjjön ide.
Bár rettenetesen féltem, tudtam, nem várathatom meg. Soha nem láttam még ilyet és rettegtem, hogy nem tudok segíteni, de azonnal odarohantam hozzájuk.
- Mit tegyek?
- Vágja le a pólóját. Ott az olló – mutatott a kis segédasztalra.
Remegve elvettem az ollót és elvágtam a pólóját.
- Istenem – gyűltek könnyek a szemembe, amikor megláttam, hogy az egész felső testét zúzódások borították, a hasából ömlött a vér.
- Ezt szorítsd rá kérlek. Erősen – nyomott a srác sebére egy kendőt, amit átvettem és erősen rányomtam, hogy lassítsam a vérzést.
Az orvos megvizsgálta és felsóhajtott.
- Nekem kell előkészítenem a műtőt, nincs szabad emberünk. Maga nyomja erősen a sebre a kendőt, vigyázzon rá és próbálja megnyugtatni. Még magánál van, ez jó jel – a srác arcára pillantottam. Mivel szemeimet fogva tartották a zúzódásai és a szúrt sebe, észre sem vettem, hogy fájdalmas, átható kék szemeivel az arcomat fürkészi – Mr. Reynolds! – kiáltott oda Kai – nak, aki azonnal odarohant – Figyelje a pulzusát és a légzését. Adjon neki maszkot, ha nem kapna levegőt.
- Rendben – fogta meg Kai a srác csuklóját és az ütőerére nyomta az ujját.
Az orvos eltűnt, mielőtt egy szót is szólhattunk volna, a srác még mindig engem nézett. Túl gyorsan lélegzett.
- Kapsz rendesen levegőt? – kérdeztem tőle, mire bólintott – Nem fáj a mellkasod? Nem érzel nyomást?
Fogalmam sem volt, tényleg ezeket kell – e kérdezni. Mivel anya orvos volt és párszor bejártam hozzá a kórházba, csak próbáltam visszaemlékezni, ő miket tett, mondott vagy kérdezett.
- Egy... Egy kicsit – válaszolta nehezen.
- Próbálj meg lassan lélegezni. Egy kicsit nehéz lesz, de próbáld meg – utasítottam finoman, ő pedig próbálkozott. Pár pillanattal később a légzése lassult, de még mindig felületes volt és egyenetlen.
- Túl gyors a pulzusa, Em.
A kendőt már teljesen átitatta a vére, ezért elvettem még egyet és azt is rászorítottam.
- Olyan... Olyan szép vagy – dadogta, én pedig rá mosolyogtam.
- Te pedig túl sok vért veszítettél és félrebeszélsz – mondtam neki kedvesen, mire halványan elmosolyodott.
- Tu... Tudom mit... Mit beszélek.
- Alkut ajánlok neked...
- Ethan.
- Ethan. Ha ezt túléled, meglátogatlak, ha rendbe jössz.
- Ez... Ez kihagy...hatatlannak tű... Tűnik.
- Akkor nyugodj meg, kérlek szépen. Tudom, hogy rettenetesen fáj, de ha most elvérzel, nem találkozunk többé.
- Em – szólt nekem Kai, mire rá néztem – Lassult a pulzusa.
Akkor visszatért az orvos és két nővérrel tolni kezdték a műtő felé. Csak bámultam a vért az ágyán, miközben remegtem és próbáltam felfogni, ami történt.
- Emma – szólított meg halkan Kai.
- Azt hiszem... Azt hiszem, rossz szakmát választottam.
- Mégis miért gondolod ezt?
- Gyengének érzem magam hozzá. Félek, hogy valamikor emiatt fogok hibázni és...
Kai az államra csúsztatta az ujjait és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.
- Ide hallgass, Em. Te nem vagy gyenge. Törődsz az emberekkel és ez nem gyengeség. Félted őket, azokat is, akiket nem ismersz. Csodálatos vagy Emma és ahhoz, hogy tudj segíteni az embereken, ahhoz erő kell. Te segíteni akarsz. Pont ezért lesz belőled jó orvos. Nem mondom, hogy soha nem fogsz szomorkodni valaki miatt, az emberek meghalnak, ezt te is tudod. Nem menthetünk meg mindenkit, de tudom, hogy te mindig azon leszel, hogy megpróbáld.
- Te is csodás orvos leszel, Kai. Tudom. És köszönöm.
- Gyere ide.
Hozzá bújtam és azonnal úrrá lett rajtam a megnyugvás, amint megéreztem magam körül erős karjait. A mellkasába fúrtam az arcom és mélyen belélegeztem az illatát. Egy kicsit fertőtlenítős volt a kórház miatt, de még így is éreztem a csokoládét.
- Annyira féltem, Kai. Még mindig félek.
- Nem lesz baja, Em. Rendbe fog jönni, megnyugtattad, emiatt enyhült a vérzése. Mindig tudtam, hogy minden fiú szívét meg tudod dobogtatni.
- Hülye – nevettem fel, majd felnéztem rá – De valójában csak egy fiúét akarom.
- Azt sikerült. Hidd el, azóta is csak miattad dobog – válaszolta halkan, tekintete az ajkamra siklott.
Az a hangnem. Basszus, megremegtem tőle és attól, ahogy rám nézett. Ezt nem volt szabad. Nem engedhettük meg magunknak az ilyen mély és őszinte pillanatokat. Barátok voltunk. Csak barátok. Talán látta az arcomon, hogy összezavarodtam vagy rájött, hogy ezt nem kellett volna, mert elhúzódott tőlem és az órájára pillantott.
- Lassan mennünk kell ebédelni.
- Igen, mennünk kellene.
Csöndben, szó nélkül sétáltunk el az étkezőbe, ahol a barátaink már egy nagyobb asztalnál ebédeltek. Elővettük az ebédjeinket és helyet foglaltunk mellettük. Theo lágyan megcsókolt és rám mosolygott.
- Szia, kicsim. Milyen volt az első napod a sürgősségin?
- Őszintén? Kai – nak úgy kellett belém tuszkolnia, hogy jó orvos lesz belőlem, mert behoztak egy sérült fiút, egyedül hagytak vele mindkettőnket, és ha nem tudtam volna megnyugtatni, elvérzik a kezeimben. Hát neked?
- Jézusom, Em. És jól vagy? Miért dobtak titeket azonnal a mély vízbe?
- Mert azon a részen nem volt szabad orvos vagy nővér, az ügyeletesnek pedig el kellett mennie, előkészíteni a műtőt.
- De Emma szép szemei megmentették – vigyorgott Kai, mire nevetve hozzávágtam egy szalvétát.
- Na, már komolyan fejezd be.
Jó volt őt nevetni látni. Akkor is, ha pár perce még úgy tűnt, mindennél jobban szeretne megcsókolni. És én ugyanazt akartam. Életem minden pillanatában. De a nevetése segített megnyugodni.
- Pedig igaz – folytatta Emily nevetve – Vigyázz magadra, Theo. Vagyis... Vigyázz a barátnődre.
- Ó, senki nem veheti el tőlem az én angyalomat – nyomott egy csókot a fejem búbjára, én pedig rá mosolyogtam.
Belülről viszont mart a bűntudat, akkor is, ha tudott mindenről. Mindent, kivéve a fiú nevét. Nem értettem, miért van még velem. Emily bizonyára látta, hogy elszontyolodtam, mert szófosása lett. Mindig ezt csinálta, amikor el akarta terelni a figyelmemet. Mesélt az ő napjukról a sürgősségin, arról, hogy a vezető orvosuk egy angyal és hogy Mark mennyire megy az agyára. Ebből persze újabb tüzes vita lett közöttük, amin mi csak nevettünk.
Viszont valamire figyelmes lettem, amikor elnéztem Mark válla felett. Vagy két asztallal arrébb pár srác ült, azt hiszem, a mi fősulinkról. Engem bámultak és nevetgéltek, miközben azt mutogatták, mit csinálnának velem az ágyban. Zavarban éreztem magam és kellemetlenül. Inkább el is fordultam tőlük, de Kai gyorsabb volt és észrevette, hogy elbambultam. Hátrafordult és egy pillanattal később már talpon is volt. Láttam, ahogy egész testében megfeszült és tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Kai mindig hirtelen haragú volt és már egész kicsi korom óta Kadennel még a csúnya tekintetektől is megvédtek. Azonnal felpattantam és mentem utána, de csak a srácok asztalánál értem mellé.
- Kai. Hagyd, kérlek.
Mintha meg sem hallotta volna, hogy szóltam neki. Az egyik srác megkerülve az asztalt egyenesen elé állt meg és az arcába vigyorgott.
- Valami baj van, haver? – kérdezte a srác.
- Szerintem inkább neked van bajod. Nem tudsz húst keríteni a farkad köré? – sziszegte Kai, az állában ugrálni kezdett az izom.
- Ugyan már. Csak vicceltem.
Akkor Kai elkapta a srácot a trikójánál fogva és teljesen közel húzta magához.
- Akkor viccelj olyannal, aki vevő erre.
Az asztalnak lökte a srácot és szó nélkül elindult vissza a saját asztalunkhoz. Valami azt súgta, hogy nézzek vissza. Mint egy megérzés. Amikor ezt megtettem, láttam, hogy az a seggfej Kai után lépett ütésre emelt kezével. Nem is gondolkodtam, csak Kai elé álltam, hogy ne őt találja el. A következő pillanatban a hideg csempét éreztem a térdem alatt. Fájdalom lüktetett az orromban és az arcom égett. Vér fémes ízét éreztem a számon. Kiabálást hallottam és homályos szemeimen keresztül azt, hogy Kai – t hárman fogták le. Két kezet éreztem a vállamon, melyek segítettek talpra állni. Még mindig alig láttam valamit, a falak és a színek összemosódtak előttem. Csak akkor tisztult ki a látásom, amikor a mosdóba értünk. Emily volt mellettem, egy kendővel finoman elkezdte letörölgetni az orrom alól a vért.
- Jól vagy?
- Igen.
- Hány ujjamat mutatom? – tartotta elém a kezét.
- Emily. Jól vagyok – sóhajtottam fel. Most komolyan. Nem kell ezt túlreagálni.
- Akkor válaszolj.
- Hármat.
- Helyes. Akkor most válaszolj még egy kérdésre. Mi a fene volt ez?
- Bántani akarta Kai – t.
Emily szóra nyitotta a száját, de akkor olyan erővel csapódott ki a mosdó ajtaja, hogy majdnem leszakadt a helyéről. Kai dühös és aggódó tekintettel lépett be rajta.
- Emma. Jól vagy?
- Igen, Kai. Semmi bajom.
- Hogy mondhatod, hogy semmi bajod?! – csattant fel.
- Kai. Ez szerinted a megfelelő alkalom erre? – kérdezte tőle Emily.
- Legalább beszélhetnék vele négyszemközt?
- Kai…
- Kérlek, Emily.
- Rendben – sóhajtott a barátnőm, aztán távozott a mosdóból.
- Mondd, mégis mi a fene volt ez? Miért másztál az öklébe? – dühös volt rám. Bár talán jogosan, nem akartam, hogy dühös legyen rám. Csak meg akartam védeni.
- Bántani akart téged – suttogtam könnyes szemekkel.
- Tudod, Emma, inkább elszenvedek ezer ütést, csakhogy neked egyet se kelljen. Mégis hogyan védhetnélek meg, ha ilyen makacs vagy és nem engeded?
- Kai, te is tudod, hogy bármit megtennék érted. És tudom, hogy te is bármit megtennél értem. Hülyeség azt kérni a másiktól, hogy ne védjük meg egymást a saját bőrünk árán is. Mert úgyis tudjuk, hogy inkább szenvedünk saját magunk, minthogy a másiknak kelljen. Ez mindig is így volt Kai. Szóval kérlek, ne szidj, csak...
Nem tudtam végigmondani. Képtelen voltam rá, a gombóc a torkomban egyre nagyobb lett. Kai arckifejezése megenyhült, aztán közelebb lépett hozzám és égető arcomra csúsztatta meleg tenyerét. Lehajolt hozzám és megremegtem, amikor finoman megcsókolta a fájó területet.
- Sajnálom, Emma. Sajnálom, hogy kiabáltam és sajnálom, hogy megsérültél miattam. Köszönöm, hogy megvédtél, de ígérem, ez soha többé nem fog megtörténni.
Elengedett, majd édesen rám mosolygott, amit boldogan viszonoztam. Már nem volt rám dühös, de azért a harag még ott ült a szemében. Elindult kifelé, de megállt, amikor utána szóltam.
- Kai.
- Igen? – fordult felém.
- Köszönöm. Hogy kiálltál mellettem és a gyógy puszit is.
- Szívesen – válaszolta széles mosollyal, aztán kilépett.
Szinte ugyanabban a pillanatban Emily visszatért hozzám és újra szemügyre vette az arcom.
- Minden rendben?
- Igen – válaszoltam még mindig boldogan az érzéstől, amit Kai adott az előbb.
- Mit mosolyogsz? – kérdezte jókedvűen – És jól látom, hogy kipirultál? Ó. Kaptál gyógy puszit?
- Igen. Kaptam – mondtam boldogan, Emily pedig nevetve magához ölelt.
Ebéd után még háromig voltunk a sürgősségin, de szerencsére olyan durva eset nem volt, mint Ethané. Még este is az járt a fejemben. Folyton láttam a rémült tekintetét, a vért, ami ellepte és ahogy remegett. Még álmaimban is ezt láttam. Aztán Kadent, ahogy köhögő rohamot kapott és levegőért esedezett.
- Nem! – tértem magamhoz ordítva, alig kaptam levegőt.
Tudtam, hogy már képtelen leszek visszaaludni. A képek után, melyek megjelentek álmomban, biztos, hogy nem. Elővettem a telefonom és az órára néztem. Hajnali három. Aznap vagy négy kávét megittam, hogy ne aludjak el az órákon, és hogy délután még tanulni is legyen erőm. Másnap éjjel viszont ugyanaz a rémálom gyötört, ezúttal hamarabb ébredtem. Az aznapi harmadik kávém után kezdtem egy kicsit furán érezni magam. Néha megszédültem és éreztem, hogy itt – ott meglódul a pulzusom. Basszus, talán mégsem kellett volna annyi kávét innom. Vagy többet aludni.
Ennek ellenére feldobódtam, amikor az utolsó órám után Mia felhívott, hogy Ethan magához tért. Beültem Theo autójába és rá mosolyogtam.
- Mehetünk, Em?
- Még nem megyek haza, Theo. Be szeretnék menni a kórházba. Mia felhívott, hogy Ethan magához tért. Megígértem neki, hogy ha túléli, akkor meglátogatom.
Theo úgy nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ott vagyok. Aztán két tenyere közé fogta az arcom és megcsókolt.
- Hogy a fenébe fér ebbe a kicsi, de nagyon dögös testbe ennyi jóság? – kérdezte, én pedig rá mosolyogtam – Akkor elviszlek.
Még egyszer lágyan megcsókolt, aztán elindult a kórház felé. Egy picit még féltem, mert mi van, ha maradandó sérülései vannak? Bár azt reméltem, hogy ha tudom, biztos jól van, akkor abbamaradnak a rémálmok. Kadenről sokszor álmodtam, de az utóbbi két napban azok is ezerszer rosszabbak lettek.
Theo a földszinten akart megvárni, hogy nyugodtan beszélhessünk. Az információn kiadták a szobája számát, én pedig felmentem hozzá. Remegtek a lábaim, amikor beléptem hozzá. Ő az ágyán ült és egy könyvet olvasott. Az arca már nem volt véres, de csupa folt, bár ennek ellenére helyes volt. Amikor meglátott, elmosolyodott, a szemei vele mosolyogtak.
- Szia – tette le a könyvét – Hát tényleg eljöttél.
- Szia. Hisz megígértem, nem? Hogy érzed magad? – kérdeztem, majd leültem mellé a székre.
- Sokkal jobban. Csak amikor kezd kimenni a gyógyszer hatása, akkor rohadtul fáj.
- Nemsokára elmúlik. Rendbe fogsz jönni. Egyébként hogyan sikerült azt összehoznod?
- Motorbaleset.
- Tyűha. Szóval veszélyes életet élsz.
- Te viszont megmentetted a veszélyes életemet – mondta mosolyogva, mire halkan felnevettem – Fiatal vagy és gyönyörű. Mit keresel egyáltalán itt?
- Most kezdtem az orvosin. Pont jókor toppantál be. Az első napomon a sürgősségin.
- Sajnálom. De legalább túl vagy az első nehéz eseten. Rögtön az elején. Szívesen – mondta komolyságot színlelve, megnevettetett.
- Hát nem kellett volna, de köszönöm.
Újra megszédültem, egy pillanatra elhomályosodott előttem az arca.
- Hé, jól vagy?
- Igen. Igen, csak keveset aludtam. Én most... Tanulnom kell, de örülök, hogy tényleg jól vagy. De azért egy időre hagyd a motorozást. Vagy legalább vezess óvatosabban.
- Rendben...
- Emma.
- Emma. Köszönöm, hogy akkor megnyugtattál. Megmentetted vele az életemet. És azt is köszönöm, hogy meglátogattál. A legtöbb orvos nem tartja be az ilyen ígéreteket. És a legtöbb lány sem.
- Hát – vontam meg a vállam – Én nem vagyok olyan, mint mások.
- Az biztos.
Nyomtam egy puszit az arcára, aztán elköszöntem tőle és elmentem. Theo hazavitt és csak arra vágytam, hogy bezuhanhassak az ágyamba, de amikor beléptem a házba, nevetést hallottam. A nappaliba lépve Emily – t, Markot és Kai – t láttam meg a kanapén ülni.
- Szia – üdvözölt Emily – Hogy van a herceged?
- Nem a hercegem. De jól van. Aggódtam érte.
- Tudom. És az elmúlt két napban letörtnek tűntél. Ezért összehoztam magunknak egy baráti összejövetelt. Csak barátok. Pasik és csajok nélkül.
- Te, bébi – nézett Mark Emily – re – Ha mi egyszer együtt leszünk, hogyan fogjuk összehozni a pasi és csaj nélküli baráti összejöveteleket?
- Bébi – tette Emily a fiú arcára a kezét – Ezen ne gondolkodj. Mi soha nem leszünk együtt.
Kai – al felnevettünk rajtuk, majd leültem az egyik fotelba. Mark bekapcsolt egy horror filmet. Álmos voltam, de a sok kávé ébren tartott és egyre hülyébben éreztem magam. Nos, legalább tanultam belőle. Napi két kávénál többet nem képes elviselni a szervezetem. Szomjas lettem, ezért felálltam és a konyhába mentem. A pultnak dőlve próbáltam kifújni magam. Aztán azt hittem, tényleg végem.