Hideg volt az ágyam. A melegség, ami körbeölelt, amikor elaludtam, eltűnt. Kai elment. Az éjjeli szekrényemen egy kis levél volt a szedett - vedett kézírásával.
„Jó reggelt, Emma. Sajnálom, hogy így itt hagytalak. Leírhatatlan volt újra érezni téged, de talán hibát követtünk el.”
Ott hagyott. Abban a pillanatban, hogy ezt sikerült felfognom, akarva akaratlanul is ellepték a szemem a könnyek. Már nem bírtam ezt az egészet. Vele akartam lenni, minden este úgy elaludni, ahogy előző éjszaka. Ordítani akartam. Csak ordítani addig, amíg nem lehetek mellette. Letöröltem a könnyeimet, amikor kopogást hallottam az ajtómon.
- Kicsim – szólt be anya – Theo van itt.
- Rendben. Gyere be.
Lassan kinyílott az ajtó, Theo pedig kissé szégyenkező arccal lépett be rajta, majd leült velem szemben az ágyamra. Előző éjjel a Kai – al való táncom után a haverjaival volt és hát kicsit berúgott. Pedig nem volt miért szégyenkeznie.
- Szia.
- Szia. Emma, figyelj. Én nagyon sajnálom a tegnap estét. Szar alak voltam és...
- Nincs miért bocsánatot kérned – fogtam meg a kezét – Táncoltunk, jól éreztük magunkat, aztán a haverjaiddal voltál. Jó ez így.
- Azt hiszem, soha nem fogom felfogni, hogy mennyire jó vagy.
Fenéket vagyok jó.
- Valójában nem vagyok jó, Theo.
- Történt valami? Sírtál.
A gyengéd érintése az arcomon csak még jobban szorította a mellkasomat. Nem akartam összetörni a szívét, soha nem akartam. Pedig már kétszer is megtettem. Úgy, hogy ő nem is tudott róla. Mindig azt hittem, hogy helyesen cselekszem. De a legszörnyűbb ember voltam a világon. Theo felsóhajtott és picit megszorította a kezem.
- Emma, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Az a fiú, akibe szerelmes vagy. Kai az, ugye?
Honnan a fenéből tudta?
- Honnan...
- Láttam. Látom, ahogy rád néz, és ahogy te nézel rá. Rám sohasem néztél úgy. Nem volt nehéz kiszúrni. Csak túlságosan önző voltam ahhoz, hogy elengedjelek. Tudod... Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer sikerül elfelejtened és tényleg az enyém leszel. Szörnyű ember vagyok, igaz?
- Nem. Nem, Theo, ilyet ne is gondolj. Te vagy a legcsodásabb ember, akit valaha ismertem. Én vagyok a szörnyű. Úgy érzem, hogy kihasználtalak. És fogalmad sincs, mennyire sajnálom.
- Nem használtál ki, édesem. Mindvégig tudtam, hogy mit érzel. Más lányok azt mondták volna, hogy szeretnek, közben meg nem. És ez rohadtul fájna. Nem mondom, hogy az nem, hogy valaki másé a szíved, de... De mint már ezerszer elmondtam, az érzéseinknek nem parancsolhatunk.
- Soha nem akartam összetörni a szíved – zokogtam, ő pedig szorosan magához ölelt.
- Css. Semmi baj, kicsim. Semmi baj. Miért nem voltatok soha együtt? – kérdezte és picit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- A testvére miatt. Mert boldoggá akartuk tenni, aztán azért, mert nem akartuk bemocskolni az emlékét. És mert nem akartam összetörni a szíved.
- Ugye tudod, hogy nagyon hülyék vagytok?
- Hallottam már párszor.
- Azzal, hogy együtt vagytok, senkit nem bántotok meg. Csakis egymást. Hisz nem ő számodra a legfontosabb ember a világon?
- De. Viszont nem helyes.
- De igen, kicsim. Helyes. Az ember nem hallgathat mindig az eszére – mosolygott és egyik ujjával a mellkasomra mutatott – Az ilyen döntésekben a szív tudja a helyes választ.
És miért kellett összetörnöm az ő szívét ahhoz, hogy erre rájöjjek? Már biztos voltam benne, hogy mit akarok. Vagyis... Abban mindig is biztos voltam, viszont már a szívemre hallgattam. Évekbe telt, de rájöttem, hogy senkit nem bántok meg azzal, ha boldog leszek. És végre igazán az akartam lenni.
Bár mire rájöttem, Kai otthagyott egy csodás éjszaka után és azt mondta, talán hiba volt. És ezért leírhatatlanul dühös voltam rá.
Miután Theo elment, főztem magamnak egy kávét. Éppen belekortyoltam, amikor anya lépett be a konyhába, így neki is készítettem egyet.
- Köszönöm, kicsim.
- Miért nem alszol? Egész éjjel fent voltál.
- Nem tudok aludni. Ha sokat éjszakázol, megszokod és egy idő után már nem is vágysz arra, hogy reggel az ágyadba zuhanhass. De kicsim... Mondd, miért sírtál? Theo az oka?
- Nem teljesen ő. Egy ideje már... Már készült ez, szóval... Csak nem akartam bántani.
- Azzal bántottad volna, ha hazudsz neki. És te soha nem hazudtál neki. De valami más is bánt, igaz?
- Kai hazahozott este és... És közel kerültünk egymáshoz, de reggel itt hagyott és... – kezdtem bele zokogva, de az ajtó kopogása megszakított.
- Majd én kinyitom – mosolygott rám anya.
Kiment a konyhából, én pedig nekidőltem a pultnak. Pár másodperccel később a szívverésem az egekbe ugrott, amikor Kai bűnbánó arccal belépett a konyhába.
- Emma.
- Mi a fenét keresel itt?
- Én... Én sajnálom, hogy itt hagytalak. Hidd el, megbántam és...
- Te! Te mondtad azt, hogy hülyék vagyunk és hogy Kadennek, mindenkinek igaza volt – böktem a mellkasára – És tudod mit? Neked is igazad volt. De mire rájöttem, te kurvára meggondoltad magad.
- Én nem...
- Akkor miért hagytál itt?! – ordítottam zokogva – Miért mondtad azt, hogy hiba volt? Gyűlölöm ezt, Kai! Gyűlölöm, hogy soha nem hallgattunk a szívünkre. Gyűlölöm, hogy Kaden elment. Gyűlölöm, hogy csak lopott csókok és ölelések voltak közöttünk és hogy igazán soha nem lehettem a tiéd. És téged is gyűlöllek! – boxoltam a mellkasába, mire megtántorodott. Újabb és újabb ütéseket mértem rá – Gyűlöllek! Gyűlöllek!
Akkor viszont lefogta a kezem és szorosan magához húzott. Az ölelése megnyugtatott, de azon nem változtatott semmit, hogy mennyire dühös voltam rá.
- Sajnálom, kicsim. Annyira nagyon sajnálom. Én csak...
- Engedj el, Kai – próbáltam kihúzni magam az öleléséből – Engedj el, kérlek.
- Nem akarlak, Em – a szorítása erősebb lett, éreztem, hogy sírás rázza a testét, a hangja remegett – Többé nem akarlak elengedni.
Én sem akartam őt. Ennek ellenére, ha nehezen is, de kihúztam magam az öleléséből és könnyes szemeibe néztem.
- Menj el innen, Kai.
- Emma.
- Csak menj el innen. Kérlek.
Pár pillanatig csak nézett rám, aztán felsóhajtott, letörölte a könnyeit és elment. A szívem utána húzott, de mégsem mentem. A dühöm akkor erősebb volt, mint az, amit szeretnék. Felrohantam a szobámba és amint az ágyra feküdtem, kiadtam magamból mindent, ami fájt.
- Hé, hé – hallottam meg anya aggodalmas hangját, aki a vállamat simogatta – Nyugodj meg, kicsikém. Nyugodj meg.
- Annyira fáj, anya. Nagyon fáj.
- Tudom, édesem. Tudom.
Anya átült a másik oldalamra, lefeküdt velem szemben és megfogta a kezem.
- Tudom, hogy mindig mennyire fájt. Tudom, hogy boldoggá akartátok tenni Kadent és ezzel eldobtátok a saját boldogságotokat. Ezt tisztelem bennetek. De nem nézhettek mindig másokat. Csak egy életünk van, Emma. Azzal kell leélned, akivel szeretnéd. És még a vak is látja, hogy egymással szeretnétek. Tudom, hogy fáj, de Kaden nincs többé. És biztos vagyok benne, hogy ha még itt lenne, ő is azt akarná, hogy boldogok legyetek. És tudom, az is fáj, amit Kai tett.
- Én is fájdalmat okoztam neki.
- Néha azokat bántjuk a legtöbbször, akiket a legjobban szeretünk. De tudom, hogy erősek vagytok és legyőzitek ezt az akadályt is. Ha apáddal az első veszekedésnél feladtuk volna, te nem lennél, hidd el – mosolygott, mire felnevettem – Ne engedd el, csak mert valami közétek állt. Ő nagyon bánja és tudom, hogy te is. Legyetek végre boldogok, kislányom.
Anya addig simogatta az arcom, amíg el nem aludtam. A legutolsó dolog, amit a sötétség előtt láttam, Kai arca volt. És eldöntöttem, mit fogok tenni.