Hogy a francba lehetett ez egyáltalán.... Lehetséges, basszus. Ott volt. Kibaszottul ott volt a főiskolán és képtelen voltam felfogni, hogy ezen túl minden nap látni fogom. Eldöntöttem a nyaralás után, hogy nem fogom tönkretenni az életét. Tudtam, hogy fájni fog, ha egyszer látom őt a pasija mellett állni, de az, amit reggel éreztem, az... Olyan volt, mintha újra kitépték volna a szívemet. Amit amúgy már vagy ezerszer megtettek.
- Hát, erre nem számítottam – mondta Mark, miközben kifelé tartottunk a könyvtárból.
- Nekem mondod? Nem hiszem el, hogy valahányszor eldöntöm, hogy elfelejtem, akkor újra találkozunk valahol.
- Haver – állított meg a vállamnál fogva, mielőtt beszálltunk a kocsijába – Soha nem döntötted el, hogy elfelejted.
- Ez igaz.
Beszálltunk a kocsiba, Mark pedig elindult hazafelé.
- Ez a sors haver. Állandóan ott csap le, ahol a legkevésbé várod és próbára tesz.
Hát persze, hogy a sors egy fasz.
Este kilencre értünk a címre, amit küldtek. Rohadt nagy volt az a ház, nagyobb, mint Emily – éké. Már az autóba hallottuk a bömbölő zenét, pedig a kocsiban is szólt. Mark még füttyentett is, amikor kiszálltunk és megálltunk a hatalmas villa előtt.
- Azt a kurva.
- Ja.
Átmentünk a kikövezett ösvényen és beléptünk az ajtón. Ez a srác tudta, hogy kell bulizni, az egyszer szent. Az egész ház lüktetett a hangos zenétől, mindenhol emberek táncoltak és egymáshoz simultak. Némelyik párok szinte a falnál sexeltek. Egy srác sörrel a kezében odajött hozzánk és nevetve lekezelt velünk. Hasonlított Theo – ra, gondolom ő volt a bátyja.
- Steve Graham. Kiket köszönthetek?
- Én Kai vagyok, ő meg Mark. Theo hívott minket.
- Az öcsém barátai az én barátaim is – vigyorgott – Legyetek üdvözölve. A sör hátul van, Theo és a barátnője, Emma a pincében vannak a nyugodtabb helyen. Ha nem találnátok, csak szóljatok.
- Kössz, haver.
Elindultunk hátrafelé, átnyomulva a tömegen. Hamar megtaláltuk a pincébe való lejáratot.
- Előbb hozok sört – vágtam hátba Markot, majd eltűntem balra.
A sört már nehezebb volt megtalálnom, de végül sikerült. Kivettem kettőt, majd indultam volna vissza, de aznap már másodszor borítottam fel majdnem valakit. Elkaptam a lány kezét és felhúztam, el ne essen. Szép lány volt, sőt nagyon szép. Piszkosszőke, hosszú haja egyenes tincsekben omlott szét a vállán, zöld szemeiben visszaverődtek a fények.
- Szia.
- Szia – mosolyodott el – Ne haragudj, nagyon bamba vagyok, és néha nem figyelek oda arra, merre lépek.
- Ismerős. Te vagy ma a második.
- Ejha. Jobb vagy, mint én – mondta elismerően, én pedig felnevettem – Aria vagyok.
- Én meg Kai.
- Szintén elsős?
- Igen.
- És hogy megy a beilleszkedés?
- Egész jól, hát neked?
- Nagyon rosszul. Mindig ez van, érted? Milliószor váltottam iskolát apa munkája miatt és még mindig nem tudom, hogyan illeszkedjek be emberek közé.
Akkor elkövettem életem egyik legnagyobb seggfejségét. Az volt az egyik bajom, hogy hirtelen döntéseket hoztam és nem gondoltam át rendesen a dolgokat.
- Alkut ajánlok neked, Aria.
- Miféle alkut?
- Mit szólnál hozzá, ha eljátszanánk, hogy együtt vagyunk? Tudom, ez kissé gyerekes, de...
- De van egy lány, akit féltékennyé akarsz tenni, te pedig segítenél nekem beilleszkedni.
- Kedvellek – vigyorogtam, mire felnevetett – Nem féltékennyé akarom tenni, csak... Szeretném kideríteni, hogyan tudnám elfelejteni.
- Én szeretek játszani. És jó lenne egyszer végre beilleszkedni. És én is kedvellek.
- Akkor gyere velem – fogtam meg a kezét, majd elindultam vele a pince felé.
Nem is tudom, mit vártam, de basszus a pincéjük luxusosabb volt, mint a nappalink. A szívem már azelőtt jelezte, hogy Emma ott van, mielőtt megláttam volna a hatalmas kanapén ülni Theo, Emily és Mark társaságában. Tudtam, hogy ő is megérezte a jelenlétemet, mert felém pillantott. Akkor már biztosan tudtam, hogy seggfej vagyok. Emma szemei csalódottak voltak és kissé dühösek is. Miért volt dühös, hisz a hülye pasija kezét fogta.
- Sziasztok – ültünk le Aria – val a másik kanapéra.
Emma csak kerek szemekkel bámult, Theo bemutatkozott Aria – nak, Emily pedig majd megölt a tekintetével, Mark pedig valószínűleg nem értette, mi a fene történik.
- Azt hittem, csak sörért mentél – nevetett Mark és elvette az egyiket.
- Igen, de őt is találtam.
- A bátyám bulijai összehozzák az embereket – nevetett Theo – Egyébként Emma mesélte, hogy kiskorotoktól ismeritek egymást ti négyen. Jó lehet egy ilyen barátság.
- Valójában én és Emma már csecsemőkorunktól ismerjük egymást, mivel a szüleink is amolyan legjobb barátok voltak – pillantottam a lányra, aki halványan elmosolyodott az emlékre.
Hülyeség volt azt hinni bármikor is, hogy kiverhetem azt a csodás mosolyt a fejemből, de meg kellett próbálnom. Viszont azt is megígértem, hogy nem fogom tönkretenni az életét. Az érzéseimet ennek ellenére nem tudtam elnyomni.
- Kiskorunkban magasabb voltam Kai – nál és Kadennél – nevetett fel, én pedig elképzeltem, amikor kiskorunkban Emma mindig azzal dicsekedett, hogy ő nagyobb nálunk.
- Pár évvel később viszont olyan maradtál, amilyen, mi pedig túlnőttünk rajtad.
- Azóta Kai Törpillának hív.
- És hol van a testvéred? – kérdezte Aria, bennem pedig megállt a levegő. Akárcsak Emmában.
- Ő... Ő meghalt, két éve. Rákos volt.
- Ó. Sajnálom, én...
- Semmi baj. Régen volt.
Annak ellenére, hogy Kaden felhozódott, az este nagyon jól telt. Rájöttem, hogy Theo nem is olyan rossz és valójában azért hálás voltam neki, amiért boldoggá tette Emmát. Már ha én nem tudtam.
Éjjel egy óra körül Aria megfogta a kezem és rám nézett.
- Lassan megyek.
- Hazakísérlek.
- Tíz perc alatt otthon vagyok.
- Attól még éjszaka van és tíz perc alatt tízen is megtámadhatnak. Hazakísérlek.
Hálásan rám mosolygott, majd felálltunk, elköszöntünk mindenkitől és újra átnyomakodva a tömegen, elhagytuk a házat. Aria balra fordult, én pedig követtem őt és sétáltunk a házak és koleszok között.
- Ő volt az, ugye? – kérdezte – Emma.
- Igen, ő az.
- Soha nem láttam még ilyen szerelmet két ember között, pedig egymáshoz sem értetek. Mióta...
- Amióta az eszemet tudom.
- Hiszen ő is szeret téged. Láttam, amikor rád nézett. Akkor miért nem vagytok együtt?
- Ez... Ez nagyon hosszú történet.
- Hát van még körülbelül hat percünk. Belefér a nagyja? Jó hallgatóság vagyok.
Magamban felnevettem. Tényleg kedveltem azt a lányt. Mire odaértünk a koleszhoz, elmeséltem neki hármunk történetét. Ugyanazt mondta, amit mindenki más. Hogy önzőbbnek kellene lennünk, ha a boldogságunkról van szó. De én nem tudtam önző lenni. Valamiért nem ment.
A kolesz előtt megálltunk és ő felnézett rám, édesen elmosolyodott.
- Köszönöm, hogy hazakísértél.
- Szívesen. Holnap érted jövök suli előtt.
- Nahát, Kai. Te nem viccelsz.
- Ha csinálok valamit, akkor jól csinálom.
- Azt látom. Örülök, hogy megismertelek.
- Én is örülök.
Lábujjhegyre állt és adott egy puszit az arcomra, én pedig rá mosolyogtam. Nem éreztem semmit, de nem is kellett. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, mert mindig hülyeséget csináltam. Aria bement az épületbe, én pedig visszasétáltam Steve házához. Már épp az ösvényre léptem, amikor Emma, Emily és Mark jöttek ki a házból.
- Hát ti?
- Hazamegyünk. Tudod, hogy szeretünk sokat aludni és már így is késésben vagyunk – felelte Emily, Emma csak lehajtott fejjel ment mellette.
- Hol a barátod? – kérdeztem tőle nyersebben, mint terveztem, mire rám nézett.
- Ő még marad. Egyébként is itt lakik. Mark azt mondta, hazavisz, csak egy sört ivott.
- Ülök előre hozzá – ugrott be előre Emily az anyósülésre.
Szuper. Akkor hátra kell ülnöm Emmához. Beültem hátra Mark mögé, Emma pedig a másik oldalra olyan messze, ahogy csak tudott. Fájt, hogy gyűlölt és tudtam, hogy megérdemlem. Mégis fájt. Mégis mi a fenét tehettem volna? Neki barátja van, akit valószínűleg nem óhajtott elhagyni azért, hogy igazán boldogok lehessünk. Olyan boldogok, amilyenek mindig csak együtt lehettünk és lehettünk volna, ha másképp hozunk meg döntéseket. Örökkévalóságnak tűnt az út, amíg elértünk Emmáék házához. Amikor Mark leparkolt, azonnal kiszálltam, majd kinyitottam Emma oldalán az ajtót. Nem nézett rám, amikor kiszállt és gyűlöltem ezt az érzést. Emily – vel elindultak az ajtó felé, de én képtelen voltam úgy elengedni.
- Emma – fogtam meg a kezét és magam felé fordítottam – Tudnál maradni egy percre?
- Miért, Kai?
- Csak engedd, hogy megmagyarázzam.
- Nincs mit megmagyaráznod. Semmit sem követtél el. Ez így helyes, csak... Csak amikor megláttalak vele, rájöttem, hogy miért néztél úgy Theo – ra reggel – elcsuklott a hangja és könnyek szöktek a szemébe – Fájt. Fájt, mert én szerettem volna melletted lenni és tudom, hogy ha egyszer is a szívünkre hallgatnánk, akkor lehetnénk is. Három éve próbálom elfogadni ezt. Most egy iskolába járunk és minden nap találkozni fogunk. Valahogy majd... Majd megoldjuk, de ha gyűlölnénk egymást, azt nem bírnám ki – zokogott.
A tarkójára csúsztattam a kezem és a mellkasomra vontam remegő testét. Azóta arra vártam, hogy megérinthessem, amióta reggel újra felforgatta az életemet. Úgy éreztem, új életre kelt a szívem.
- Igazad van, Emma, megoldjuk valahogy. De ide hallgass – csúsztattam az arcára a kezem és megsimogattam – Soha, semmi miatt nem tudnálak gyűlölni. Elnyomhatjuk és eltitkolhatjuk, amit érzünk, de ez nem változtat semmin. Nem változtat azon, amit irántad érzek. Bármire képes vagyok, de gyűlölni téged... Arra soha.
Egy kicsit elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy felnézhessen rám.
- Én sem tudnálak gyűlölni, Kai. Soha.
Megsimogattam az arcát, letöröltem a könnyeit, ő pedig halványan elmosolyodott.
- Holnap találkozunk. Jó éjszakát, Emma.
- Jó éjt, Kai.
Még egyszer rám mosolygott, aztán követte Emily – t a házukba. Még egy percig bámultam a csukott ajtót. Nem is tudom, mit vártam. Azok után, hogy adtunk magunknak egy napot, mert azt hittük, soha többé nem találkozunk, mégis itt volt. És én nem igazán tehettem semmit, mert megígértem, hogy nem fogom felforgatni az életét. Mégsem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá, hogy ne vesszek el a gyönyörű szemeiben.
És a másnap újra bebizonyította, hogy a sors néha nagyon kiszámíthatatlan. Reggel nyolckor az egész osztályunk a kórházban várakozott. Aria mellettem állt, de nem ért hozzám, bár nem is bántam. Csak Emmát néztem, ahogy Emily – vel és Theo – val nevetgélt. Boldognak tűnt és fájt, hogy nem én teszem boldoggá. Még akkor is mosolygott, amikor egy orvos pár nővérrel odalépett hozzánk.
- Jó reggelt, fiatalok. Üdvözöllek titeket a főiskolai gyakorlaton. Tudom, fura ez, mert a legtöbb főiskolán magolással kezdenek. Viszont New York - ban okos emberek vannak és tudják, hogy a gyakorlat teszi a mestert. Szóval hétfőn és kedden a kórházban gyakorlatoztok majd, a többi napon magolhattok. A mai napon kettes csoportokra osztunk titeket, kaptok magatokhoz egy nővért és a négy év alatt a társatokkal fogtok gyakorlatozni, szóval...
Elkezdte sorolni a csoportokat. Az első két ember után rájöttem, hogy a vezetéknevek kezdőbetűi szerint csinálják. Mark Emily – hez került, amin a haverom vigyorgott, Emily meg csak a szemét forgatta, bár le sem tudta volna tagadni, hogy titokban azért örült neki. A vicces, hogy Emma barátja és a kamu barátnőm is egy csoportba kerültek és tudtam, mi jön ezután.
- Emma Reed és Kai Reynolds.
Emma rám pillantott és megnyíltak az ajkai, majd halványon elmosolyodott, amit boldogan viszonoztam. Odalépett hozzánk egy alacsony, barna hajú nővér és mindkettőnkkel kezet fogott, miközben kedvesen mosolygott ránk.
- Üdvözöllek. Mia vagyok, én leszek az úgynevezett mentorotok, vagy nem tudom, hogy mi is vagyok most valójában. Most csinálok először ilyet, de már három éve itt dolgozom, szóval remélem, nem rontok majd el semmit.
Aranyos volt.
- Biztos vagyok benne, hogy menni fog.
- Köszi, hogy bíztok bennem – mosolygott.
Olyan energiabombának tűnt, de mellette jó fejnek. Örültem, hogy egy ilyen nővért kaptunk, nem pedig egy köcsögöt, vagy egy olyat, akit semmi és senki nem érdekel. Követtük Mia – t egy szobába, amelybe benyitott. Akkor összeszorult a szívem és láttam, hogy Emma szintén ledermedt. Az ágyon egy tizennégy év körüli kislány ült, kopasz volt és talpig feketében írt valamit egy füzetbe, miközben zenét hallgatott. Basszus, olyan fiatal volt.
- Ti mindketten az onkológiára jelentkeztetek, ugye? – nézett bele az aktájába.
- Igen – feleltük egyszerre.
Legalább ezt is megtudtam.
- Rendben. Segítek abban, hogy itt is tudjátok, mi a dolgotok, de a sürgősségin is sok időt fogunk tölteni, mert tudjátok, hogy megy ez. Ha nappal dolgoztok, onkológusok vagytok. De ha éjszaka vagytok itt, a sürgősségin kell lennetek. Ő itt Chloe – vette le a lány fejéről a fejhallgatót, aki ijedten ránk pillantott, viszont amikor rá mosolyogtunk, az ő arckifejezése is megenyhült.
- Helló. Chloe vagyok.
- Én Emma – lépett hozzá közelebb a lány, én pedig követtem.
- Én meg Kai.
- Te nagyon dögös vagy – vigyorgott rám, mire Emma felnevetett.
Ez most komoly? Ha egy tizennégy éves lány dögösnek talált, akkor biztos az voltam. Úgy tűnt, ő olyan fajta, akinek ami a szívén, az a száján. Nem félt, erősnek tűnt.
- Hát öhm... Kössz.
- Chloe tüdőrákkal küzd. Későn vették észre, de a kisasszony már két éve harcol. Nagyon erős.
- És szókimondó – mondtam, mire a három lány felnevetett.
- Tudják, a tüdőrák első jelei a...
- A megfázáshoz hasonlóak. Ezért gyakran nem veszik túl komolyan a jeleket. A köhögést, a véres köpetet, a mellkasi fájdalmat és a nehézlégzést.
- Helyes. Ön stréber? – kérdezte Mia vigyorogva.
- Nem. A bátyám ebbe a betegségbe halt bele – válaszoltam, mire lefagyott az arcáról a mosoly.
- Sajnálom. Nem tudtam. Én...
- Nem. Semmi baj – erőltettem mosolyt az arcomra, úgy, ahogy mindig, amikor Kadenről kellett beszélnem.
Mia még megmutatta, hogyan kell kicserélni Chloe infúzióját, hogy mikor és milyen gyógyszereket kell bevennie, valamint elmagyarázta, mit kell tenni, ha rohama van. Én pedig csak reménykedtem, hogy a kislány nem szenved sokat.