Aznap reggel nem tudtam elhagyni egyedül a kis házat. Miután Kai kilépett az ajtón, térdre rogytam, ordítottam és zokogtam. Vége volt... Mindennek vége volt, kisétált az életemből, én pedig nem próbáltam visszahozni. Pedig megtehettem volna, mégis megint másokra gondoltam. Arra, hogy mennyire nem akartam megbántani Theo – t, arra, hogy mit szólna Kaden, ha tudná, hogy mindig a testvérét szerettem. Fájt a mellkasom, alig kaptam levegőt. Olyan volt, mintha lelassult és elhalkult volna minden. Csak éreztem, hogy valaki magához ölelt és nyugtatni próbált. Tudtam, hogy Emily az, mert megismertem az illatát. Nem emlékszem, meddig tartott úgy, csak arra, hogy mire enyhült a fájdalom, már ébren maradni sem volt erőm.

Olyan mélyen aludtam, hogy csak akkor ébredtem fel, amikor apa leparkolt a házunk előtt immár Bostonban.
- Hogy vagy, csipkerózsika? – vigyorgott rám apa a visszapillantóból.
- Mint aki átaludta az egész napot. És ne mondj semmit, tudom, hogy azt tettem.
A szüleim felnevettek, mellettem Emily úgyszintén. Emily már velünk jött New Yorkba, hogy lassan berendezkedjen. Annyi külön töltött idő után a legjobb barátnőm, aki szinte a testvérem volt, velem fog lakni. Alig vártam ezt és azt is, hogy főiskolára menjünk. Abban reménykedtem, hogy az majd eltereli egy kicsit a figyelmem. Megint kezdődhetett minden elölről. Theo előtt tettetni, hogy minden rendben van, a szüleim előtt szintén, hogy ne aggódjanak értem. Aztán egyedül bámulni a plafont könnyekkel a szemeimben és fájdalommal a lelkemben. Annyival volt könnyebb, hogy Emily már ott volt. Ő volt az egyetlen, aki mindent tudott Kadenről és Kai – ról, aki állandóan tanácsokkal látott el, melyekre néha hallgattam, néha nem. Soha nem tanultam meg, hogy Emilynek mindig mindenben igaza van. Ebben jó voltam. Tettetni, hogy minden rendben van. Akkor is, ha belül széttépett valami.

Éjjel természetesen egy szemhunyásnyit sem aludtam. Csak bámultam a plafont könnyekkel a szememben és azt mondogattam magamnak, hogy minden rendben lesz. Még mindig éreztem magamon az ajkait, az ujjai finom érintését a bőrömön, a meleg ajkát az ajkamon, a forró testét és a karjait, ahogy beterített és ölelt. Úgy, ahogy soha senki más. Ez ringatott álomba a hajnali órákban.
Arra ébredtem, hogy valaki csókot nyom az arcomra. Már ki akartam mondani Kai nevét, amikor megéreztem Theo citrus illatát.
- Jó reggelt, kicsim.
- Mhm. Jó reggelt, Theo – ásítottam, majd még csukott szemmel a nyakába kapaszkodtam és lehúztam magamhoz az ágyra, mire felnevetett és magához ölelt.
Jól esett az ölelése és hallani a nevetését. Nem tudtam őt úgy szeretni, mint Kai – t, nem tudtam neki adni a szívem. Mégis valahányszor mellettem volt, attól megnyugodtam.
- Apukád szerint átaludtad az egész utat. És még mindig ágyban vagy. Hogy vagy képes erre?
Úgy, hogy ha valami kibírhatatlanul fáj, jobban szeretek aludni, hogy ne érezzem annyira.
- Alig aludtam a héten.
Theo felült az ágyamon, nekidőlt a háttámlának, én pedig felültem mellette és rá mosolyogtam.
- Akkor bizonyára jól érezted magad. A telefonban nem sokat beszéltél.
- Ne haragudj.
- Megértem. Azért mentél oda, hogy jól érezd magad a családoddal és az ottani barátaiddal. Történt valami izgalmas?
Hogyne. Ott volt életem legnagyobb szerelme is és adtunk magunknak egy napot, amikor felhőtlenül boldogok lehettünk, aztán megint darabokra tört a szívem.
- Nem, semmi.
Theo magához húzott, aztán lehajolt hozzám és megcsókolt. Bűntudat égette a lelkem, amiért ezt tettem vele. Bűntudatom volt, mert egy kicsit igazán boldog akartam lenni.
- Mi a baj, kicsim?
- Semmi – mosolyogtam rá és megsimogattam az arcát – Semmi.

A következő egy hónapban Emily berendezkedett, mindhárman megvettük a szükséges könyveket meg hasonló dolgokat. Minél több időt töltöttem Emily – vel és Theo – val, annál inkább sikerült.... Nem, ez nem igaz. Kai minden percben eszembe jutott. Ez az ő hibája, mert kicsi korunktól befészkelte magát a gondolataimba és soha nem akart elhúzni belőlük.
Aztán eljött az első nap a suliban. Már nem lepett meg, mennyire hatalmas volt maga az épület a koleszokkal és a közösségi épületekkel. Csak a rengeteg könyv zavart, amit azonnal első nap kaptunk. Nem volt elég, hogy megvettem vagy tízet, az első nap fel kellett mennünk a könyvtárba és kaptunk még tízet. Kellett nekem az orvosi szakra menni. És a könyvek felére az volt írva, hogy bevezető. Hogy a fenébe lehet egy kétszáz oldalas könyv csak bevezető? És ez még csak az első év volt. Előre féltem, mi lesz később. És akkor még nem is számítottam arra, hogy a főiskola tényleg meg fogja változtatni az életemet. Emily – vel nevetve jöttünk kifelé a könyvtárból, az ajtó előtt felé fordultam, így hátrafelé lépkedtem. Néztem, ahogy bambáskodik, mert mindig azt csinálta és nevettem rajta, amikor hirtelen egy kemény hátba ütköztem. Természetesen a földön landoltam az összes könyvemmel együtt. Megfájdult a fenekem, de azonnal elkezdtem összeszedegetni a könyveimet.
- Nem tudsz... – megállt a kezem a könyvek fölött, a szívem viszont majd kiugrott a mellkasomból. Nem, az nem lehet – Vigyázni. Emma.
Ahogy kimondta a nevemet, könnyek szöktek a szemembe és elakadt a lélegzetem. Nem mertem felnézni, nem mertem rá nézni, mert attól féltem, csak álmodom. Gyorsan összeszedegettem a könyveimet és felállva elfordultam, mielőtt rá nézhettem volna. Ő viszont lágyan megfordított a könyökömnél fogva, mire jólesően megborzongtam és maga felé fordított. Belenéztem azokba a zöld szemekbe, amelyekből sütött a meglepettség, a boldogság és a fájdalom. Azt hittem, sosem látom többé azokat a szemeket. Hirtelen nem is hallottam a körülöttünk tolongó embereket, csak az ő hangját.
- Emma. Te is ide jársz?
- Én... Én...
Akkor hála Istennek megjelent mellettem Emily, Kai mellett pedig Mark.
- Szia, Kai.
- Helló, szöszi – mosolyogtak a fiúk Emily – re.
- Jézus, Mark – forgatta a szemét a barátnőm – Te is itt vagy?
- Ne tettesd, hogy nem örülsz nekem, bébi.
- Szeretnéd. Bébi.
Felnevettem rajtuk és ők is magukon, Kai tekintetétől és egyáltalán a jelenlététől viszont még mindig nem tudtam teljesen magamhoz térni. És aztán jött a hab a tortán. A másik oldalamon Theo állt meg és egy féloldalas ölelésbe vont, Kai szemei pedig hirtelen szikrát kezdtek szórni. Úgy tűnt, egyetlen mozdulattal ki tudná nyírni. És persze én is tudtam, hogy nyírhatnám ki magam abban a helyzetben egyetlen mozdulattal, de... De mindegy.
- Kerestelek, kicsim.
- Hát itt vagyok – mosolyogtam – Theo, ők itt Kai és Mark. Fiúk, ő Theo.
Kai legnagyobb meglepetésemre a kezét nyújtotta felé, amelyet Theo megfogott és kezet ráztak.
- Kai Reynolds – vigyorgott rá Kai.
Ismertem azt a vigyort, sajnos nagyon jól ismertem. Ez volt a „ki foglak nyírni, amikor nem számítasz rá” vigyor.
- Theo Graham. Nem is mondtad, hogy a barátaid is ide jönnek.
- Mert én sem tudtam – válaszoltam halkan.
- Nem gond. Figyeljetek, a bátyám harmadikos a kampuszon és minden hétvégén bulit tart. Ma is lesz egy az év kezdetére. Gyertek el, itt a cím.
Kai elvette a papírt Theo – tól és „haverosan” megköszönte a meghívást.
- Lassan mennünk kellene, hogy érkezzünk elkészülni – köszönöm, Emily.
- Igen. Nekünk mennünk kell.
- Oké, este találkozunk – vigyorgott Kai, aztán mélyen a szemeimbe nézett és megajándékozott azzal a halvány mosolyával, ami azt sugallta, örül, hogy lát, mégis fáj neki – Szia, Emma.
- Szia.
Még percekkel az után is nehéz volt levegőt vennem, hogy Kai és Mark elmentek. Képtelen voltam felfogni, hogy láttam őt, sőt mi több... Ugyanoda fog iskolába járni és minden nap látni fogom őt. Azt hittem, soha többé nem találkozunk, a sors mégis újra összehozott minket. És biztos voltam benne, hogy ez minden egyes nap egy cseppnyi boldogság és fájdalom lesz egyben. Legszívesebben ordítottam volna, de Theo előtt nem mutathattam, mennyire összezavart az előbbi találkozás.
- Hagyd, kicsim. Majd én segítek – vette el a könyveim több mint felét Theo, Emily pedig felmordult.
- Találnom kell egy pasit, hogy hordozkodjanak nekem is.
Theo felnevetett, Emily pedig sokatmondóan rám pillantott. Tudtam, hogy csak el akarta terelni a szót és kicsit feldobni ezt az egészet, amiért hálás voltam neki. Kimentünk a könyvtárból, bepakoltunk Theo kocsijába, majd beültünk és elindultunk hazafelé. A házunk előtt leparkolt, majd segített nekünk behordani a könyveket. Emily felment a szobájába, Theo pedig édesen rám mosolygott.
- Kicsit mintha összezavart volna, hogy láttad azt a két fiút.
- Csak nagyon meglepődtem. Tudod, kicsi korom óta ismerem őket, Kai – t azóta, hogy az eszemet tudom. Soha nem beszéltünk arról, hogy ki hová megy főiskolára és most itt vannak.
- Hát, sosem tudhatod, mit hoz a sors – kacsintott – De azért nem olyan rossz ő. A lelki társakat nem választja el örökre.
- Úgy tűnik, nem.
- Este értetek jövök, kicsim – hajolt le hozzám és lágyan megcsókolt – Nyolcra itt vagyok.
- Várni fogunk.
- Fogunk? – vigyorgott – Ez tetszik.
Felnevettem és visszacsókoltam, ő pedig vonakodva elment. Tudom, hogy szörnyű ember vagyok, amiért nem mondtam el neki mindent Kai – ról és mert pont ő miatta nem tudtam Theo – t úgy szeretni, ahogy megérdemelte. Szerettem mellette lenni, mert egy kicsit elfelejtettem mindent. A két testvért és a fájdalmat. Ezért mindig gyűlöltem magam, mégsem tudtam őt elengedni. Amint bezárta maga után az ajtót, a kanapéra seggeltem, aztán hallottam Emily – t lecsörtetni a lépcsőn. Leült mellém és magához ölelt, én pedig hozzá bújtam.
- Azt mondtad, soha többé nem találkozunk.
- Azt mondtam, hogy talán. Emma... Nektek... Olyan, mintha mindig egy lett volna a lelketek. Egy lelket nem lehet szétválasztani. Egy időre talán, de örökre nem.
- Mit tegyek most?
- Csak sodródj vele, bármi is történik.
- Nem akarom megbántani Theo – t.
- Jaj, Em. Mikor fogod már egyszer végre magadat helyezni mások elé? Csak egyszer.
- Hisz most is azt csinálom. Össze vagyok zavarodva és nem tudom, mit kellene tennem.
- Én nem mondhatom meg neked, mit tégy. Csak annyit, hogy engedj be egy kis boldogságot az életedbe. Nem taszíthatod el állandóan, csakhogy másokat boldoggá tehess.
- Szeretek másokat boldoggá tenni.
- De Kai – t nem?
Ott a pont. Emily mindig ezt csinálta, állandóan okot adott arra, hogy átgondoljam a dolgokat.
- Miért vagy ilyen?
- Milyen? – nevetett fel.
- Hát ilyen... Idegesítően őszinte.
Emily csak felnevetett én pedig vele nevettem. Az egész napot az órarendek és hasonló dolgok átnézésével töltöttük, aztán készülődni kezdtünk, amivel éppen végeztünk, mire Theo értünk jött. Akkor este megértettem, mit érzett Kai reggel, amikor Theo bátyjának buliján megláttam őt egy másik lánnyal.