Nem akartam neki egy újabb fájdalmas ütést adni azzal, hogy elmondom. Azt hittem Lena – ék elmondták neki, azt hittem, tudja. Nekem anya pár hónapja mondta el és szétvertem a szobámat. Nem értettem, a testvérem miért tette ezt. Még ki tudja meddig élhetett volna. Talán csak napokig, de azok is napok. Amikor az ember tudja, mikor lesz valaminek vége, minden perc számít. Minden egyes kibaszott perc. Akkor még párnap hogy a fenébe ne számított volna? Nem akartam elhinni. Csak azt a magyarázatot tudtam adni az egészre, hogy már nem bírta. Hogy már túlságosan is fájt neki. De nem tudta, hogy nekünk mennyire fáj. Neki így már könnyebb volt és őszintén örültem annak, hogy végre nem fájt neki semmi. De azt kívántam, bár emellett ne veszítettem volna el.
És Emma. Bassza meg, barátja van. Oké, nekem is barátnőm, de nem érzek iránta semmit. Szerettem volna belelátni Emma fejébe, hogy megtudjam, szereti – e a fiút. Azt mondta, nem úgy, ahogy kellene. Akkor felvillant bennem a remény kis szikrája, hogy talán még mindig szeret engem. Úgy, ahogy én szeretem őt. És tudom, hogy ez hihetetlen, de amikor a szemébe néztem, láttam. Láttam, hogy ugyanúgy hozzám akar érni, ahogy én hozzá. Hogy ugyanúgy szeretné, ha csak egyszer is megcsókolhatnám. Hogy szeretné, ha magamhoz ölelném és soha többé nem engedném el. Bár megtehettem volna. De Kaden még mindig fontosabb volt a saját boldogságomnál. Pedig basszus, mennyire szerettem volna végre úgy ölelni, hogy tudom, teljesen az enyém. Hogy tudom, soha többé nem veszítem el.
Megint alig aludtam valamit. Amikor gondolataim tömegében valahogy végre elaludtam, később arra keltem, hogy zuhog az eső. Akkor már világosodott és tudtam, nem fogok visszaaludni. Ezért rendbe raktam az arcom, felkaptam egy nadrágot meg egy pólót, majd csöndben lementem a konyhába. Még csak öt óra volt, senkit nem akartam felébreszteni. Legnagyobb meglepetésemre viszont Emma már a pultnál állt és kávét főzött. Csak egy kis rövidnadrág és egy pántos trikó volt rajta, mint mindig. Mielőtt ide jöttünk és tudtam, hogy újra látni fogom, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha minél több távolságot tartok tőle, bármennyire is nehéz. De képtelen voltam rá. Közelebb léptem hozzá, ő pedig halkan megszólalt.
- Kérsz te is?
- Igen.
- Leveszed a bögréket? – miért nem nézett rám?
Teljesen közel álltam hozzá, hogy háta a mellkasomhoz ért. Levettem két bögrét és elé raktam, a karom az övéhez simult. Ember, miért remegtem meg még mindig, amikor hozzá értem? Emma leöntötte a két kávét, aztán lassan felém fordult. Mellkasa az enyémhez ért, amikor próbált mély levegőt venni és felnézett rám gyönyörű szemeivel.
- Jól vagy?
Szomorúnak tűnt.
- Igen. Csak nem szeretem, ha rossz idő van. És a bulit is lemondhatjuk így.
- Majd kitalálunk valami másat – mosolyogtam rá, amit viszonzott.
Leültem a pulthoz az egyik bárszékre, hogy nyugodtan elfogyaszthassam a kávém. Em is helyet foglalt mellettem és csüggedten bámult maga elé. Valamivel fel akartam vidítani, rossz volt ilyennek látni őt. Aztán eszembe jutott a megoldás.
- Van egy ötletem – pillantottam rá.
- És mi az?
- Nem emlékszel, mit csináltunk mindig, amikor rossz idő volt? – vigyorogtam rá, ő pedig elmosolyodott. Végre.
- Pizzát és muffint sütöttünk. Aztán főztünk forró csokit és olvastunk. Este pedig horrorfilmeket néztünk temérdek nasi mellett. Széthúztuk a kanapét és ott aludtunk el – mosolygott, láttam a szemein, hogy boldog volt, amikor visszagondolt ezekre a dolgokra.
- Akkor mire várunk még?
Felugrott a székről és a szekrényhez lépett, miközben boldogan mosolygott. Előszedett egy csomó hozzávalót, amelyekből később pizzát és muffint sütöttünk. Sokat hülyéskedtem vele és egyszerűen csak ismét felszabadultak voltunk egymással. Már rég nem voltunk ilyenek. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik ez az érzés. Hogy mindenen nevessünk, hogy piszkáljuk egymást. A pizza és a muffin isteni lett, a szülők imádták. Emma ettől boldog lett, egész nap az volt. És ez engem is boldoggá tett. Azt kívántam, bár többször láthatnám a mosolyát. Attól mindig félreütött a szívem. A legcsodásabb dolog a világon az volt. Emma mosolya.
Ebéd után le kellett tusolnunk – persze külön – mert ott is lisztes voltam, ahol nem kellene, hogy az legyek. Amikor kész lettem, elővettem egy könyvet a bőröndömből, leültem a kanapéra és vártam őt. Pár perccel később meg is érkezett és mosolyogva helyet foglalt mellettem.
- Kezdheted.
Én pedig hangosan olvasni kezdtem. Ez volt a következő pontja a borús napok menetének. Délelőtt a sütögetés, ebéd után mindig kiválasztottunk egy könyvet, amit valaki hangosan olvasott, a többiek pedig hallgatták. Alig vártam, hogy beesteledjen és sor kerüljön a harmadik pontra. Mondjuk nem tudtam, Emma is úgy várja – e, mint én. Apropó Emma. Az első pár oldalt nyugodtan végigülte az asztalra rakott lábaival, de aztán mocorogni kezdett, nem találta a helyét.
- Minden rendben?
- Nem tudok elhelyezkedni. Mindenhogy kényelmetlen.
Akkor hamarabb beszéltem, mint gondolkodtam.
- Ülj az ölembe.
Emma szemei egy pillanatra elkerekedtek, mintha levegőért is kapott volna. Viszont mielőtt mentegetőzni kezdtem volna, halvány mosoly jelent meg az arcán. Befészkelte magát az ölembe, fejét a vállamra hajtotta. Nem tudtam elhinni, hogy újra ott van. Az ölemben, olyan közel hozzám, hogy nem éreztem másat, csak a finom kókuszillatot. Nehezebb volt levegőt vennem, de tovább olvastam. Éppen fordítani akartam egy oldalt, amikor halkan megszólalt.
- Hiányzott a hangod.
- Nekem is a tiéd.
- Nem ugorhatnánk még a harmadik pontra? – nézett fel rám gyönyörű szemeivel, én pedig rá mosolyogtam.
- Persze. Milyen maraton legyen?
- Hm – sütötte le a szemeit, miközben gondolkodott, aztán újra rám pillantott – Transformers.
- Rendben – nevettem fel – Beállítom. Hozol nasit?
- Persze – ugrott fel azonnal és a konyhába sietett.
Felmentem a laptopomért, amit összekapcsoltam a TV – vel és beállítottam az első részt. Széthúztam a kanapét, leterítettem egy takaróval, egy másikat odakészítettem, mert tudtam, hogy a nélkül nem tud aludni. Párnákat is készítettem, hogy kényelmesebb legyen, majd leültem és vártam. Pár perccel később Emma nevetve egy csomó zacskó nasival meg fagyival leült mellém. Közel bújt hozzám és kibontott egy zacskó csipszet, majd közénk rakta. Csöndben néztük a filmeket, lassan ránk is sötétedett. Tarthattak volna örökké a filmek. Hogy mindig érezhessem magam mellett akkor is, ha másat nem csináltunk. Csak kényelmesen ültünk egymás mellett és élveztem, ahogy karja az enyémhez ér.
Már nem tudom, hogyan és mikor aludtam el a párnákon fekve, de arra ébredtem, hogy sötét van és Emma teste az enyémhez préselődik. Vagy ezerre ugrott a pulzusom, amikor megéreztem, ahogy a lábai összefonódtak az enyémekkel, feje a vállamon nyugodott, a keze pedig a mellkasomon. Félálomban felé fordultam és megsimogattam az arcát. Tudnom kellett, hogy nem álmodom, vagy ha mégis, soha nem akartam felébredni. De ott volt, olyan közel, hogy érezte szinte minden porcikáját, a légzését, és ahogy a szíve nyugodtan dobogott az enyém mellett.
- Emma – suttogtam.
Mocorogni kezdett.
- Ne, ne haragudj. Én... – motyogta félálomban és el akart húzódni, de a hátára csúsztattam a karom, hogy ne mozdulhasson.
- Ne. Maradj. Maradj, kérlek.
Tudtam, hogy nem lett volna szabad, hogy nem volt jó ötlet. De nem akartam elengedni. Képtelen voltam rá. Emma újra szorosan hozzám bújt, én pedig magamhoz öleltem. Három év után akkor végre úgy aludtam, mintha semmi rossz nem ért volna soha életemben.
Hajnalban arra ébredtem, hogy Emma újra mocorog. Lassan kimászott mellőlem, majd néztem, ahogy csöndben kilépked a teraszra. Miért ment ki világosodás előtt a teraszra? Nehezen, de én is felkeltem, kidörzsöltem az álmot a szememből és követtem. Ő már odakint ült a hintaszékben és figyelte, ahogy a Nap első sugarai bevilágítják az eget. Gyönyörű volt, ahogy ott ült, az arcát lassan beragyogták a reggeli fények. Elállt tőle a lélegzetem.
- Szia – mondtam neki halkan.
Attól féltem, hogy ha hangosabban beszélek, meghallja, mit tett velem a látványa.
- Szia – mosolygott rám – Felébresztettelek?
- Semmi gond. Ezért megérte.
Leültem mellé, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét.
- Gyönyörű, igaz?
Nem annyira, mint te.
- Igen, az. Sokszor szoktad nézni?
- Minden reggel. Egyszer felkeltem hamar, a temetés után pár nappal és valamilyen fura érzés fogott el, amikor láttam a reggeli fényeket. Azóta minden reggel felkelek. Szeretem nézni, ahogy felkel a Nap, mert tudom, hogy véget ért valami és az új nap valami újat hoz. Abban reménykedem, hogy egyszer tényleg hoz valami igazán újat. Valamit, amitől ismét boldog leszek. De az még nem jött el – mondta csalódottan.
- Egyszer eljön az a nap, amikor újra boldog leszel. Hidd el nekem.
Tényleg azt akartam, hogy boldog legyen. Akkor is, ha én soha nem leszek az. Mert egész életemben, ha éreztem magam boldognak, akkor azt csakis akkor, amikor ő mellettem volt.
- Gondolod? – nézett a szemeimbe.
- Remélem, hogy az leszel. Nekem ennél nincs fontosabb.
- Én is csak azt szeretném, ha te boldog lennél.
Csak néztük egymást és a fejemben hallottam a kimondatlan szavakat, melyek ott lebegtek közöttünk. Számunkra mindig a másik boldogsága volt a legfontosabb. És Kadené. Ezért dobtuk suttba a sajátunkat és néztük azt, neki mi a legjobb. Azt akartuk, hogy a másik boldog legyen, ehhez viszont az kellett, hogy egymás mellett lehessünk. Az igazság pedig a szívemet mardosta. Mert mi nem lehettünk együtt. És akkor láttam a szemében, hogy tudja, mire gondolok. Bár megcsókolhattam volna. Bár azt mondhattam volna, hogy basszunk Kaden emlékére, a barátjára, hogy basszunk mindenre és legyünk végre mi is boldogok. És mégsem tettem.
Megkapartam a torkom és elhúzódtam tőle, bármennyire is nehéz volt.
- Megyek és főzök kávét.
- Rendben. Mindjárt megyek én is.

Egész nap az éjjel járt a fejemben. Mintha lélekben még mindig ott jártam volna. Igen, talán azért, mert ott is jártam. Még mindig éreztem magamon az érintését, a bőrét, a finom illatát. Úgy tettem, mintha rendben lennék, pedig mart az akarat, hogy újra hozzáérjek. Aznap este a sors próbára tette az akaraterőmet. És én elbuktam.

Zuhany után bekopogtattam Emmához, hogy kész van – e. Mivel már jó idő volt, Emily és Mark egész nap üzenetekkel bombáztak, hogy el ne késsünk az esti buliról. Emma mosolyogva, egy gyönyörű piros nyári ruhában nyitott ajtót. Emlékeztem arra a ruhára. A születésnapjára kapta Emily – től pár éve. Annyira tetszett neki, hogy azonnal bement az egyik szobába és felvette. Gyönyörű volt.
- Csodásan nézel ki – mosolyogtam rá, mire halvány vörös pír jelent meg az arcán.
Imádtam, hogy elpirult, valahányszor bókoltam neki.
- Négy éve semmit sem nőttem. Még mindig jó rám – vigyorgott.
- Mehetünk?
- Persze.
Mark házában volt a buli, mert nekik volt medencéjük. Mindig minden bulit ott tartottunk. Csak pár háznyira volt tőlünk, így sétáltunk. Már hallottam a zenét, amikor kiléptünk a nyaralónkból. Emma alig bírt magával és bevallom, én is. Mark néha meglátogatott és én is őt, de nem nagyon volt elég. Ő volt a legjobb haverom Kaden után, Emily pedig Emma legjobb barátnője. Szerencsére Mark is New York - ba akart menni főiskolára, így egyszerre iratkoztunk be. Legalább a legjobb haverom mellettem lesz.
Mire odaértünk a házhoz, Emma már nem fért a bőrébe és azonnal berohant. Magamban felnevettem rajta, majd lassan követtem. Belépve egy csomó ember fogadott, mind a barátaink vagy ismerősök. Mindenkivel lekezeltem, míg végül megláttam Markot, aki sörrel a kezében, vigyorogva jött felém.
- Hé, ember – kezelt le velem, majd baráti ölelésbe vont – Már ideje volt. Kellett még egy nagy buli a sok tanulás előtt, bazdki.
- Az biztos. Kár, hogy tegnap szar volt az idő.
- Ja, láttad volna Emily – t. Tudod, hogy kikészül, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja.
- Tudom – nevettem fel – Együtt vagytok már?
- Lószart. Azt sem tudom, mi lenne ennek a jövője, érted? – indultunk el a nagy nappali felé – Nem akarja elmondani, hová megy főiskolára, úgyhogy én sem mondtam el neki. Nem értem, mire jó ez. Annyit tudok, hogy Emmával egy helyre mennek. Apropó a lányok már az üvegezést tervezik.
Beléptünk a nappaliba, ahol pár barátunk Emmával és Emily – vel már körben ültek a földön. Ez is amolyan szokás volt. Páran, akik közelebb álltunk egymáshoz általában a nappaliban külön bulit tartottunk azoktól, akik inkább csak ismerősök és üvegeztünk, aztán táncoltunk, meg nevetgéltünk. Nem akartunk elszakadni a többiektől, egyszerűen csak nem voltunk azok a piálós típusok és így nyugodtabb volt. Emily azonnal felpattant, amikor meglátott és szorosan hozzám bújt.
- Kai. Annyira hiányoztál.
- Te is hiányoztál, szöszi – öleltem magamhoz.
Emily szép lány volt. Állandóan napbarnított volt a bőre, a haja hosszú, piszkosszőke és fűzöld szemei voltak. Olyan volt, mint a kishúgom.
- Nem maradsz ki a játékból, ugye?
- Lehet neked nemet mondani?
- Tudod, hogy nem.
Tényleg lehetetlen volt neki nemet mondani. Ha valaki mégis megtette, akkor bevetette hatalmas boci szemeit és annak már tényleg képtelenség volt ellenállni. Leültem a földre Mark mellé Emmával szemben. Ő rám pillantott, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem. Jó volt őt ilyen felszabadultnak látni.
- Szóval mi a mai üvegezés lényege? – kérdezte Mark.
- Hét perc a Mennyországban.
- Izgalmas – húzta meg a száját, mire Emily hozzá vágott egy üres poharat, én pedig felnevettem.
- Mehet? – tapsikolt ezután Emily.
A kör közepére tett egy üres üveget és megpörgette. Akkor kezdődött minden. Az üveg először nálam állt meg. Aztán Emmánál. Még hogy a sors nem irányítja az életünket. A francokat nem. Emma kerek szemekkel bámult rám és hirtelen minden elhalkult. Csak tompán hallottam, ahogy Emily noszogatta Emmát, Mark pedig engem. Akaratlanul is megmozdultam és követtem Emmát a gardróbba. Amint beléptünk, ránk csukták az ajtót. Túl kicsi volt a hely, túl közel álltunk egymáshoz.
- . Valaki biztos meghekkelte az üveget – morgolódott, mire felnevettem.
Aztán viszont megszűnt a külvilág zaja attól, ahogy rám nézett, miközben még közelebb húzódott hozzám. Mellkasa az enyémhez ért, éreztem egyre szaporább levegővételeit. Akkor valamiért már leszartam, hogy mi a helyes. Bátorkodtam gyönyörű arcára csúsztatni a kezem és a füle mögé tűrtem egy elszabadult hajtincset.
- Szerintem a sors döntött így – suttogtam – Hogy bezár minket hét percre egy szűk kis helyre. És most a mi kezünkben van a döntés, hogy kihasználjuk, vagy elszalasztjuk.
- Mit gondolsz, mit kellene tennünk? – kérdezte remegő hangon.
Én tudtam, mit akarok. Örökre ott maradni vele a gardróbban, hogy mindig ilyen közel érezhessem magamhoz és valamit, amit majd három éve nem éreztem, mégis mindig emlékeztem, milyen érzés volt akkor. Érezni akartam az ajkát az enyémen. Bár tudtam, nem szabad.
- Meg akarlak csókolni, Em – suttogtam közelebb hajolva hozzá.
Ajkaimra siklott a tekintete, aztán újra a szemeimbe nézett. Úgy éreztem, majd kiugrik a szívem. Annyira nagyon szerettem volna megtenni.
- Kai...
- Tudom, hogy te is akarod.
- Annyira szeretném, mint semmi másat. De nem szabad.
- Mindig azt szeretnénk a legjobban, amit nem szabad, nem igaz?
Akkor ajka lágyan az enyémhez ért. Egyetlen érintésétől elfelejtettem, mi az, amit nem szabad, így teljesen átadtam magam neki. Visszacsókolt. És akkor tényleg a Mennyben éreztem magam.