Egy kicsit még fájt a hátam, de már ki lehetett bírni. Bár mondjuk megérte leégni. Emma előző nap végig a hátamat simogatta és nevetett rajtam. Imádtam, hogy már ilyen könnyen értünk egymáshoz és imádtam a nevetését. Már nem éreztünk bűntudatot semmi miatt. Talán soha nem is kellett volna.
Valamin éppen nevettünk, amikor beértünk a szülővárosunkba, viszont amikor megálltunk a temető előtt, elszorult a mellkasom. Nem jártam ott Kaden temetése óta. Nem volt messze New York – tól, mégis képtelen voltam rá, hogy bármikor is elmenjek oda és bámuljam a sírkövet, amin az ikertestvérem neve áll. Elég volt egyszer és az óta sem tudtam felfogni. Talán szörnyű ember voltam, amiért soha nem látogattam meg, de egyedül nem ment. Tudtam, hogy őt magát sohasem láthatom, csak azt a rohadt követ. És ez kibaszottul fájt. Viszont Emmának nem hazudtam, amikor azt mondtam, mellette kevésbé fájt minden. Ha nem lett volna mellettem, még mindig képtelen lettem volna elmenni Kadenhez. Végig egymás kezét szorongattunk, amíg elsétáltunk hozzá. Hűvös volt és úgy tűnt, esni fog. Még az időjárás is arra a napra emlékeztetett.
Kaden sírköve előtt állva könnyek szöktek a szemembe, de egy csöppet sem szégyelltem. Emma hozzám bújt és szipogott, éreztem, ahogy a zokogás a testét rázza.
- Szia, tesó – szólaltam meg nehezen egy jó mély levegővétel után - Tudom, hogy rég voltam itt, de képtelen voltam rá. Én… - mégis mit mondhatnék neki?  -  Egy seggfej vagy, tudod? Itt hagytál minket és… És rohadtul hiányzol. De van egy jó hírünk.
- Bár szerintem már tudod – mondta Emma jókedvűen, bár a sírástól remegett a hangja.
Lenéztem a gyönyörű arcára, ő pedig felpillantott rám és édesen elmosolyodott. Úgy éreztem, hogy az egész világon nem lehetett embert jobban szeretni annál, mint ahogy én szerettem őt.
- Emmával végre a szívünkre hallgattunk. Remélem, örülsz nekünk.
- Szerintem ő örül nektek a legjobban – hallottam meg egy olyan ember hangját, akit még nem voltam kész újra látni.
Emma megszorította a kezem, nekem pedig minden izmom megfeszült, miközben megfordultam és belenéztem apám sötétzöld szemeibe.
- Szervusz, fiam.
- Szia – mondtam keményen, miközben ő lassan felénk lépkedett.
- Szia, Emma – mosolygott a lányra.
- Szia, George.
- Hát ti? Szünidő van?
- Ja. Voltunk a nyaralóban és úgy gondoltuk, visszafelé megállunk itt.
Könnyebb volt beszélnem vele, mint gondoltam. Talán a pár hónap alatt valamennyire lecsillapodott az iránta érzett gyűlöletem, csak nem vettem észre, mert nem találkoztam vele.
- Én minden nap kijövök hozzá. És milyen a főiskola?
- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne.
Oké, Kai. Ez keményebbre sikerült, mint tervezted.
- Igazad van - biggyesztette le a száját - Nem jelentkeztem, mert tudom, hogy szörnyű dolgot tettem és hogy nem akarsz látni.
Most erre mit mondjak? Igen, szörnyű dolgot tett és összetörte anya szívét. Szétrombolta a családunkat, de mégiscsak az apám volt.
- Nem… Nem szeretnétek egy kávét vagy egy teát? Mindjárt esni fog.
- Lassan mennünk kellene.
- Kai – szólított meg Emma, én pedig rá néztem - Tudom, hogy nagyon dühös vagy és rossz dolog, amit tett. Nem kell megbocsátanod neki, csak beszélgessetek. Hiányzol neki.
Ő is hiányzott nekem.
- Jól van. Azt hiszem, jól esne egy kávé.

Azt hittem, már soha nem fogok belépni a régi házunkba, ezért nem gondolkodtam, milyen érzés lenne. De akkor megtudtam. Mintha valaki teljes erőből gyomron vágott volna. Apa sok mindent kicserélt, de az emlékek ott maradtak. A csigalépcső, amiről egyszer legurultam. Kaden kinevetett, de azonnal rohant segítségért, amint meglátta a törött karomat. A nappalitól egy fél fallal elválasztott konyha, ahol hárman próbáltunk vacsorát készíteni anyának a születésnapjára. Nem volt a legjobb és még takaríthattunk is, de anya nagyon boldog volt.
Észre sem vettem, hogy könnyezem, csak amikor Emma gyengéden megsimogatta az arcom. Kibaszott gyenge voltam.
- Jól vagy?
- Igen – mosolyogtam rá – Csak eszembe jutott pár dolog.
- Kitalálom. Amikor vacsorát főztünk anyukátoknak és minden tiszta szósz volt.
- Igen – nevettem fel, mire ugyanezt tette.
- Pedig Betty nagyon örült neki - lépett ki a konyhából apa három csésze kávéval egy tálcán. Letette a dohányzóasztalra és leült a fotelbe, mi pedig a kanapén foglaltunk helyet - A rumli ellenére is. Egész finom volt ahhoz képest, hogy három kilenc éves főzte.
- Kössz - vigyorogtam.
- Szóval… Milyen is az az orvosi?
- Rohadt nehéz. Rengeteg kell tanulni, de megéri. Csak néha fájdalmas.
- Fájdalmas?
- Igen. Még csak pár hónapja vagyunk ott, de… - nem akartam megemlíteni Chloe – t, mert tudtam, Emma mennyire szerette azt a kislányt. Én is nagyon bírtam, de Emma közelebb állt hozzá – Szóval nem él túl mindenki mindent.
- Nem. Sajnos nem.
Órákig beszélgettünk. Mindenről, ami csak szóba jött. És jókat nevettünk is. Könnyebb volt újra találkozni vele, mint gondoltam. Azt hittem, majd újra behúzok neki egyet, mint akkor, amikor megtudtam, hogy mit tett anyával. Azt hiszem, akkor eltörtem az orrát.
- Egyébként van itt valami, ami a tiéd, Kai – pattant fel hirtelen és a garázs felé indult, mi pedig követtük – Valójában kettőtöknek vettem. Kadennek és neked, a tizennyolcadik születésnapotokra. De addigra mindketten elmentetek.
Mintegy végszóra, beértünk a garázsba, ahol valószínűleg egy motor bújt meg a szürke lepel alatt.
- Sajnos már csak te élvezheted, de remélem, örülsz neki.
Odaléptem a járműhöz és amikor lerántottam róla a leplet, csak kerek szemekkel bámultam az előttem álló Harley kibaszott Davidson – t. Kadennel ilyen motorra vágytunk, amióta csak az eszünket tudtuk. A nagyapának is ilyen volt, viszont egy régebbi modell.
- Azt a rohadt. Ez az…
- Igen. A tiéd.
- Én… Én nem tudom, mit mondjak. Köszönöm.
- Szívesen.
Felültem a motorra és felmordultam a kényelmétől.
- Ó, igen – vigyorogtam, majd komoly arccal apára néztem -  Remélem tudod, hogy egy motorral nem teszed jóvá, amit anyával tettél.
- Igen, tudom. De ha kapok egy lehetőséget – persze nem a motor miatt – szeretném legalább az egyik fiamat visszakapni.
- Még meggondolom – vigyorogtam rá, mire felnevetett, majd Emma felé nyújtottam a kezem – Miss Reed. Megtisztelne azzal, hogy kipróbálja velem ezt a szépséget?
- Azt hittem, én vagyok a szépséged – vigyorgott, miközben megfogta a kezem.
Ráadtam egy sisakot és én is felvettem egyet.
- Te mindig a legszebb leszel a számomra, Em.
- Ez esetben… Ezer örömmel – ült fel mögém.
- Óvatosan, oké? – intett apa.
- Oké.
Kihajtottam a garázsból és a hosszú, egyenes út felé vettem az irányt, ahol a nagyapa motorját is kipróbáltuk. Kaden nem merte, mert nem sokkal azelőtt, hogy papa ideadta volna, volt egy kisebb autóbalesetünk és nem igazán mert vezetni. Szerencsére nem esett az eső, így nyugodtan hajthattam gyorsabban. Imádtam azt az érzést, az adrenalint. És persze Emma karjait is a derekam körül és a nevetését, amit a szél ellenére is hallottam. Velem volt akkor is, amikor a nagyapáét próbáltam ki. Akkor találtam egy földutat, ami egy tisztásra vezetett és motorral simán át lehetett vágni rajta. Aznap este sokáig beszélgettünk a motoron ülve. Akkor volt először elég bátorságom ahhoz, hogy megcsókoljam. És több adrenalinnal töltött el, mint a motor vezetése. Azelőtt nem is sejtettem, hogy lehet ilyet érezni egy csóktól. De azt hittem, a szívem kiugrik a mellkasomból.
Újra a tisztás felé vettem az irányt és ugyanazon a helyen álltam meg, ahol akkor este. Leállítottam a motort és megfordultam, hogy Emmával szemben lehessek. Levettem a sisakomat, majd neki is segítettem. Látva a boldog, gyönyörű mosolyát elakadt a lélegzetem.
- Hogy tetszett?
- Hihetetlen volt, Kai – örvendezett – És nagyon jól áll neked. Dögös vagy rajta – kacsintott rám.
- Igen? Te is nagyon dögös vagy rajta. Nem mintha amúgy nem lennél.
Vörös pír jelent meg az arcán, amire nyomtam egy csókot, majd megfogtam a kezét.
- Nem voltam Kaden sírjánál, amióta meghalt – vallottam be neki - Úgy éreztem, nem menne, pedig… Szörnyű ember vagyok, igaz?
- Nem, Kai. Nem vagy az. Én csak egyszer voltam itt és amiatt, amit akkor éreztem, nem jöttem vissza többé. Szerettem volna néha azt hinni, hogy az egész csak egy rémálom. De amikor eljöttem és láttam ott a nevét… Rájöttem, hogy nincs több remény. Hogy ez nem csak álom.
- Pedig milyen szép is lenne.
- Igen – mosolygott szomorúan.
Nem akartam, hogy szomorú legyen. Basszus, de hülye vagyok. Olyan boldog volt a motorozás miatt, de elrontottam mindent. Talán ha felhozok egy vicces emléket…
- Kaden úgyis összetörte volna magát ezen a motoron – mondtam, mire felnevetett.
Ez jobban tetszett.
- Az biztos. Vezetni sem mert, miután nekimentetek annak az oszlopnak.
- És amikor megkérdezted, mikor fog újra kormány mögé ülni, azt mondta: „Soha a kibaszott életben. Itt van nekem a tesókám, ő majd lesz a személyi sofőröm.”
- Mindenhová te vitted, de cserébe mindig fizette a turmixodat és a sajtburgeredet. Így visszagondolva nekem is megérte volna megcsinálni az engedélyt.
- Ja – nevettem, ő pedig ugyanezt tette.
Miért volt néha még mindig olyan hihetetlen, hogy ott volt mellettem? Az arcára csúsztattam a kezem és gyengéden megcsókoltam. Amikor ajkam elengedte az övét, édesen elmosolyodott, én pedig csak néztem őt. Úgy nézett rám, mint akkor este. Bár akkor meglepődött, csillogott a szeme és ugyanúgy mosolygott.
- Mi az?
- Emlékszel arra, mikor először megcsókoltalak?
- Mégis hogyan felejthetném el? Azt mondják, az első csókot senki sem attól kapja, aki az igaz szerelme. De mi kivételesek vagyunk. Olyan érzés volt, amiről soha nem is álmodtam. Még most is olyan.
- Bevallom, előtte már ezerszer meg akartalak csókolni, de féltem, hogy te nem akarod. De igazad van. Olyan érzés volt, ahogy te leírtad. Még mindig olyan. Még mindig ugyanúgy zakatol a szívem, ha megcsókollak, mint akkor.
Ajkai megnyíltak és érezhetően levegőért kapott. Újra megcsókoltam, ezúttal mélyebben. Akkor viszont eleredt az eső és Emma felsikított. Gyorsan felkaptuk a sisakokat és beindítottam a kicsikét.
- Húzzunk innen, mielőtt megint megfázol.
Hazafelé úton azon gondolkodtam, amit apa mondott. Hogy sajnálja, amit tett. Ő úgy gyászolt, hogy ivott napokig. És talán nem volt tudatában annak, hogy mit csinál. Nem tudtam, mikor leszek képes megbocsátani neki. De ha többé nem találkozunk és ellököm magamtól, soha nem tudom meg. Eléggé megáztunk, mire hazaértünk, ezért Emmát minél hamarabb bevezettem házba. Apa a konyhában tevékenykedett valamit, amikor meglátott azonnal felénk jött.
- Hozzak törölközőt?
- Csak Emmának. Épp hogy kimászott a megfázásból.
Elszaladt a fürdőbe és pár másodperccel később két nagy törölközővel tért vissza. Az egyiket Emma vállára terítette, a másikat odaadta nekem.
- Kössz.
- Köszönöm.
- Egyébként hogy tetszett?
- Nagyon király volt – vigyorogtam, Emma pedig lelkesen bólintott.
Apa elmosolyodott, de szomorúságot is láttam a szemében. Bánta a dolgot, láttam rajta. Mindig szerette anyát és minket is. Mindent, amit tudtam, tőle tanultam. Azt hittem, tényleg soha többé nem akarom majd látni. De látva a szenvedését és a megbánást, már csak vissza akartam kapni. Boldog család voltunk, de Kaden halálával minden romba dőlt. Viszont ha valami romokban van, elég kitartással újjá lehet építeni. Bármit újjá lehet építeni. Úgy éreztem, ezt akarja, én is ezt akartam. És reméltem, hogy anya is ezt akarja majd. Azt mondta, még mindig szereti apát, de féltem, hogy újra összetöröm a szívét, ha összehozok egy találkozót. Mégis úgy döntöttem, megpróbálom.
- Hé. Szerintem megpróbálhatnánk.
Apa szeme felcsillant.
- Té… Tényleg?
- Nézd, nagyon haragszom azért, amit anyával tettél. De az apám vagy, hiányzol és mindenki követ el hibákat. Soha nem bántottad a családodat és tudom, hogy nem is lennél rá képes.  Eléggé szétromboltál minket. De talán helyre tudjuk hozni.
Láttam, hogy könnyek szöktek a szemébe, aztán szorosan magához ölelt, amit boldogan viszonoztam. Bazdki, én is elgyengültem. Tényleg hiányzott az apám.
- Mit gondolsz, édesanyád mit szólna hozzá, ha ott keresnék munkát?
- Ő is haragszik rád, de még mindig szeret.
- Én is szeretem őt. Megmondanád ezt neki?
- Miért nem mondod meg neki te magad? Tudod, a kocsit és a motort nem tudom egyszerre vezetni – vontam fel a szemöldököm. Reméltem, hogy veszi az adást.
- Adtok pár percet, hogy összepakoljak?
- Persze.
Azzal el is tűnt, Emma pedig hozzám bújt és rám mosolygott.
- Büszke vagyok rád, Kai. Örülök, hogy kibékültél vele.
- Mégis úgy érzem, elég önző dolog ez. Félek, hogy anya szíve megint összetörik.
- Még mindig szereti apukádat. Úgy érzem, minden rendben lesz.
Neki elhittem. Boldogan megcsókoltam, aztán magamhoz öleltem.
Apa hamar kész lett, de meg kellett várnunk, amíg elállt az eső, így csak reggel indultunk vissza. Bevallom, rohadtul féltem anya reakciójától, de tényleg azt szerettem volna, ha a családunk megmaradt része együtt van. Őszintén szólva alig bírtam hozzászólni anyához, amikor hazaértünk. Boldogan magához ölelt mindkettőnket, amit viszonoztunk, aztán megkapartam a torkom.
- Öhm. Valamit el kell mondanom.
- Mi az? – kérdezte rémülten.
- Hazafelé megálltunk Kaden sírjánál és… És találkoztunk apával.
- Ó. Hogy van?
- Jól. Hiányzunk neki és nagyon bánja, amit tett.
- Te mindig nehezebben hittél az embereknek, mint én – mosolyodott el – Szóval ha te hiszel neki, akkor nekem sincs semmi okom kételkedni ebben. Ő is hiányzik.
- És ha újra látnád, az összetörne?
- Nem hiszem. Talán inkább csak szeretném tudni, mi vitte rá erre. Mármint… Tudom, hogy mindenki másképp gyászol és elveszíteni egy gyereket az egyik legnagyobb fájdalom, ami csak létezik. Amikor megtudtam, annyira dühös voltam, hogy rá sem bírtam nézni. Viszont így, pár hónappal később inkább már csak meg szeretném érteni. De miért kérded.
Rá vigyorogtam anyura, majd a bejárati ajtóhoz léptem és kinyitottam. Apa épp csak annyi lépést tett, hogy beért a házba, aztán mindkettejüknek földbe gyökerezett a lába.
- George – szöktek könnyek anya szemébe.
- Betty. Annyira sajnálom, hogy…
Akkor anya odarohant hozzá és sírva a nyakába ugrott. El sem engedték egymást, én meg csak vigyorogtam, mint egy idióta. Odamentem Emmához, aki elérzékenyülve figyelte a történteket, majd megfogtam a kezét.
- Gyere. Hagyjuk őket magukra egy kicsit.
Felvezettem a szobámba, ahol lefeküdt az ágyamra, én pedig fölé magasodtam. A gyönyörű, kipirult arcát néztem és a szürkés szemeit. Sokszor gondolkodtam, hogy vajon inkább zöld vagy szürke, de soha nem tudtam megmondani. Viszont a két szín közötti átmenet csodálatos volt.
- Mit nézel így? – kérdezte mosolyogva, miközben megmarkolta a pólómat.
- Hát téged, te buta.
- És tetszik, amit látsz?
- Fogalmad sincs róla, mennyire – csókoltam meg.
Közelebb bújtam hozzá, elmélyítettem a csókot. Remegve érzékeltem, ahogy Emma kezei a pólóm alá csúsztak, minden izmom megfeszült. Még közelebb akartam érezni. Levettem a pólóját, majd ő is megszabadított az enyémtől. Ajkam elengedte az övét és csókokkal leptem be az egész felső testét. A nyakától indulva utaztam végig egészen a köldökéig. Minden egyes csókomnál elakadt a lélegzete, én pedig imádtam, hogy így érez. Miután ajkam visszatért az övéhez, már nem is emlékszem, mikor szabadultunk meg a többi ruhától. Csak arra emlékszem, hogy a kezem bejárta a bőre szinte minden pontját, akárcsak az övé az enyémet. És arra, hogy amikor a végén magával ragadott a gyönyör, a testem az övére esett és éreztem az enyém mellett az ő szívét dobogni. Még érezni akartam, de féltem, hogy összenyomom, ezért a hátamra fordultam és magamra húztam őt, mire halkan felkuncogott. Fáradt voltam utazástól, mégis annyira elevennek éreztem magam. Képtelen lettem volna arra, hogy aludjak.
Hirtelen kopogást hallottam az ajtómon, ezért azonnal felkapkodtuk a ruháinkat és lementünk a szülőkhöz. Egymás kezét fogva álltak a konyhapultnál és mosolyogtak. Boldognak tűntek, szóval reméltem, hogy sikerült megbeszélniük a dolgot.
- Nos, édesanyád és én beszélgettünk és én… Én kaptam még egy esélyt, szóval…
Annyira boldog voltam, hogy szorosan megöleltem mindkettejüket. Talán tényleg mégis helyre lehet hozni a dolgokat. Egy fal a családunkból mindig hiányozni fog. De úgy tűnt, az összes többi már a helyén van.
- Ne cseszd el megint – mutattam rá fenyegetően, amikor elengedtem.
- Nem fogom. Megígérem.
Még megvártuk az ebédet, így még több időnk volt együtt lenni. Viszont az isteni kaja után, amit anya és Emma hoztak össze, kibaszottul elálmosodtam, így hazamentünk. Markot és Emily – t a kanapén találtuk, egymáshoz bújva aludtak. Emma betakarta őket, amin elmosolyodtam, aztán egy zuhany után végre mi is ágyba kerültünk. Emma egy pillanat alatt elaludt, én pedig azzal a tudattal merültem álomba, hogy végre minden rendbe jött.
Éjjel szörnyű rémálmom volt.