Valójában nem enyelegtek, csak beszéltek valamiről. De amióta ráébredtem, hogy már nem érdekel, kinek a szívét töröm össze, minden csak még jobban feldühített. Még az is, ha Theo csak ránézett. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy valójában szabad együtt lennünk. Talán valahol ezt mindig is tudtam, csak nem akartam elfogadni, hogy ha vele vagyok, akkor megbántom a testvéremet vagy az emlékét. Nem csak Kaden boldogsága volt a legfontosabb. Mi hárman mindig a másikat tartottuk szem előtt. És amikor ketten egyet akartunk, de a harmadik valami mást, mi döntöttünk úgy, hogy őt válasszuk, mint a szerelmünket. Minden egyes kibaszott lélegzet nehéz volt Emma nélkül és a főiskola kezdete óta csak rosszabb lett. Sokkal többet voltunk együtt, mégsem voltunk együtt igazán. Olyanok voltunk, mint azelőtt, hogy szerelmet vallottunk a másiknak. Játszottunk, nevettünk, megöleltük és megcsókoltuk a másikat. Mellette voltunk, hogy éjjel ne legyenek rémálmai. Viszont ezúttal minden más volt. Azóta az éjszaka óta minden megváltozott. Már tudtuk, mit érez a másik, mégis mindenben ellenséget láttunk. Azt mondják, ha az ember igazán szerelmes, a végsőkig harcol vagy elengedi. Én pedig már nem tudtam, mit tegyek.
Miután hazamentem, bekapcsoltam a TV – t és csak ültem előtte, de leszartam, mi ment benne. Tehetetlennek éreztem magam. Kopogást hallottam, morogva felálltam és kinyitottam az ajtót. Abban reménykedtem, hogy megint Emma fog ott állni, de Aria mosolygott fel rám.
- Szia.
- Szia. Gyere be.
Belépett a házba, majd mindketten leültünk a kanapéra.
- Szóval, Reynolds. Úgy elviharzottál a suliból, hogy szinte észre sem vettem. Szóval hallgatlak.
- Nem. Nem fogok többet nyafogni neked, mint egy gyerek.
- Nem nyafogás, ha elmondod a barátodnak, hogy mi bántja a szíved. Habár... Én tudom, hogy mi bántja a szíved.
- Tehetetlennek érzem magam, Aria. Már nem tudom, hogy mit tegyek. Úgy érzem, hogy újra és újra elveszítem.
- Szóval már nem gondolod úgy, hogy nem szabad együtt lennetek?
- Rájöttem, hogy mindig is szabad volt és hülye voltam. Hülyék voltunk.  Állandóan csak elengedtem, bárhogy is fájt. Azt hittem, ez a helyes.
- Az a helyes, amit érzel. Mindig az a helyes. És tudom, hogy mostanáig tényleg úgy érezted, hogy az a helyes, ha elengeded, hogy más valakit boldoggá tehessetek. De nem lehet ez így örökké. Még a vak is látja, hogy egymásnak vagytok teremtve. Ne engedd, hogy bárki vagy bármi közétek álljon többé.
- Nem fogom – döntöttem el.
Aria a kezére nézett, ujjai egymással játszottak. Nem volt zavarban, hanem valami bántotta.
- Aria, mi a baj?
- Mi... Mi nem találkozhatunk többé.
Mi van?!
- Tessék? Miért?
- Én... – kezdett bele szipogva, úgy tűnt nehezére esik elmondani, amit akar.
Megfogtam a kezét, szabad kezemet az állára csúsztattam és magam felé fordítottam a fejét. Könnyek lepték el a szemét.
- Aria. Mondd el, mi a baj. Bármi is az, nekem elmondhatod.
- Érezni kezdtem irántad valamit, Kai.
Csak azt ne.
- Aria...
- Én... Tudtam, hogy ez az egész csak játék és tényleg tisztelem benned, hogy soha nem hazudtál nekem. Az elején... Nem éreztem semmit, én is csak játéknak gondoltam. Aztán nem tudom, mi történt. Csak rám törtek ezek az érzések és nem tudok ennek parancsolni.
- Sajnálom. Csodás lány vagy, remélem, ezt tudod. De...
- De te mindig őt fogod szeretni.  Ezt megértem. Ezért nem kellene, hogy találkozzunk többé.
- Ne, ezt ne. Fogalmad sincs róla, mennyire kedvellek. Nem bírnám ki, ha többé nem láthatnálak.
- Abba én is. De nem tudom, hogyan fog menni.
- Figyelj, Aria. Nem akarlak elveszíteni. De neked adom a döntést. Tudom, hogy nehéz és nem lehetek önző veled sem.
- Te egyáltalán nem tudsz az lenni – kuncogott – Pedig kellene.
- Tudom.
Valamit még mondani akartam. Még kellett volna, mert majd megszakadt a szívem érte. Nem tudom, mi volt a rosszabb. Ha két ember szereti egymást és nem lehetnek együtt, vagy ha valaki olyat szeretünk, aki nem szeret viszont. Soha nem akartam őt megbántani, mert tényleg igazán kedveltem őt. És sajnáltam, hogy nem tudok neki ennél többet adni.
- Nagyon sajnálom, hogy nem tudok neked többet adni. Te igazi szerelmet érdemelsz, Aria. És szeretném, ha boldog lennél.
- Én is ezt kívánom neked. Szóval húzd ki végre a fejed a seggedből, menj el a bálba és szerezd meg őt. Ne félj többé, oké?
- Oké. De ígérj meg nekem valamit.
- Mit? – mosolygott rám.
- Csak ne menj el innen. Ne menj el az iskolából. Vagyis... Basszus, látod, most bezzeg tudok önző lenni, a picsába! – sóhajtottam fel, ő viszont csak felkuncogott és megfogta a kezem, amely az arcán nyugodott.
- Nem megyek el innen. Csak jobb lenne, ha nem találkoznánk olyan sokszor. Én sem akarlak elveszíteni, Kai. Barátok maradunk, rendben?
- Biztos, hogy ezt szeretnéd?
- Igen – mosolyodott el, aztán nyomott egy puszit az arcomra.
Megígérte, hogy este találkozunk, aztán elment. Szörnyen éreztem magam, de arra képtelen lettem volna, hogy kihasználjam. A nap további részét azzal töltöttem, hogy Markkal elmentünk szmokingot venni, közben hallgattam, hogy Emily milyen jó az ágyban. Nem mintha tudni akartam volna, de a legjobb barátaim évekig tartó veszekedések és piszkálódások után végre összejöttek. Arra viszont nem számítottam, ami este várt a bálon. Sok diák már táncolt és legalább a negyede szerintem még előtte berúgott, mire odaértem. Mark Emily – vel ment. Engem is magukkal hívtak, de nem akartam zavarni őket. Mellesleg meg nem a gimiben voltunk. Már nem volt íratlan szabály, hogy párban kell érkezni. Bár fogalmam sem volt, mit fogok ott csinálni egyedül. Aztán megláttam őt Theo – val táncolni. Le sem szartam, hogy az a kis köcsög ott volt mellette. Csak Emmát láttam ezer ember között. Piros ruha volt rajta, csipkés és szűk, az alsó része pedig hátul hosszabb, elől rövidebb. A haja göndör volt és az arcán boldog mosoly ült. Csodálatos volt. Úgy éreztem, valahányszor rá nézek, a gyönyörű mosolyára, újra és újra belészeretek. Hagynom kellett volna, olyan boldognak tűnt és ez megmelengette a szívem. Önző voltam. Végre önző voltam. Mert azt akartam, hogy velem legyen boldog. Azt mondta, igazán boldog csak velem lenne. És én végre eléggé önző voltam, hogy tegyek érte. A DJ – hez mentem és kikértem tőle Emma kedvenc lassú számát, aztán átvágtam a tömegen és hevesen dobogó szívvel haladtam feléjük. A gyors zene leállt és felcsendült James Arthur „Say you wont’t let go” című száma. Emma abban a pillanatban nézett rám és láthatóan levegőért kapott. Szemeiben boldogság csillogott.
- Elkérhetem a barátnődet? – kérdeztem Theo – tól, aki bólintott.
- Persze.
Theo távozott, én pedig Emma felé nyújtottam a kezem.
- Szabad?
Széles mosoly jelent meg az arcán, kis kezét az enyémbe csúsztatta. Hozzám bújt, szabad kezét a mellkasomra tette és csillogó szemekkel nézett fel rám, miközben lassan mozogni kezdtünk a zene ütemére. Teljesen elvesztem a szemeiben, mindig olyan volt, mintha csak akkor csillognának, amikor rám nézett. Képtelen voltam elképzelni nélküle az életemet. Képtelen voltam elképzelni, milyen lett volna, ha soha nem ismerem. Ha soha nem ismerem meg, nem tudtam volna, hogy mi, de valami hiányzott volna az életemből.
- Minden rendben?
- Igen – mosolyogtam rá – Csak elgondolkodtam valamin.
- Micsodán? – mosolygott ő is.
- Hogy mennyire más lenne az életem, ha soha nem ismertelek volna meg – oké, nem így kellett volna kifejeznem magam. Meg is szeppent emiatt, ezért megfogtam a kezét, amely a mellkasomon feküdt és megszorítottam – Ne, ne érts félre, kicsim. Rosszul fejeztem ki magam. Úgy értettem, hogy hiányoznál. Akkor is, ha nem tudnék rólad.
- Te is hiányoznál nekem – mondta halkan, ajkai csöppet megnyíltak.
Ő is meg akart csókolni, akárcsak én őt. Mélyebb levegővételekkel próbáltam legyűrni a késztetést, de nem jártam sikerrel. Nem tudtam többé távol maradni tőle. Homlokomat az övének döntöttem és még jobban megszorítottam a kezét.
- Bárcsak megcsókolhatnálak. Itt, mindenki előtt.
- Azt én is nagyon szeretném. De van valami más, ami most boldoggá tesz.
- Mi?
- Hogy érezhetlek – markolta meg az ingem – Hogy itt vagy mellettem és ilyen közel hozzám. Azt kívánom, bár soha ne érne véget ez a szám. Minden veled töltött pillanatban azt kívánom, bár soha ne érne véget.
- Én is mindig ezt kívánom.
A vállamra hajtotta a fejét, én pedig az enyémet a feje búbjára. A zene lassú volt és az összes többi összebújt pár hirtelen mintha eltűnt volna körülöttünk. Csak Emma volt a karjaim között. Az illata átjárt. Kókusz. Gyorsan vert a szívem, hozzá húzott. Én is azt kívántam, hogy annak a számnak soha ne legyen vége. De egyszer mindennek vége van. Csak a fájdalomnak nem, amit akkor éreztem, amikor el kellett őt engednem.
Annyi volt a jó az egészben, hogy az éjszakának még nem volt vége. A táncunk után csak lézengtem és már semmi kedvem nem volt ott lenni. Beszívtam egy nagy adag friss levegőt, amikor kiléptem a főterem ajtaján a fülledt éjszakába. A kocsimhoz akartam indulni, de az egyik lócán megláttam ülni valakit. Tudtam, hogy Emma az, még olyan távolról is megismertem a teste körvonalait. Odasétáltam hozzá és ő rám mosolygott, amikor leültem mellé.
- Szia.
- Szia. Miért ülsz itt egyedül?
- Haza akartam menni, de aztán valamiért leültem ide. Talán... Talán azt vártam, hogy te is haza akarsz menni és meg találsz.
- Hát, megvagy – fogtam meg a kezét, az ő mosolya szélesebb lett – Emma én... Én sajnálom, hogy reggel úgy ott hagytalak. És azt is, ami az iskolában történt.
- Semmi baj, igazad volt. Kadennek is igaza volt. De ő soha nem tudta, milyen ez. Elnyomni valamit, ami ilyen erősen a felszínre akar törni. Nem tudta, milyen nehéz önzőnek lenni. Ő mindig a szívére hallgatott, mi viszont soha.
Ebben teljesen igaza volt. Kaden mindig a szíve szerint élt. És akkor este megpróbáltam én is ezt tenni. Közelebb hajoltam hozzá és a fülébe suttogtam.
- Engedd meg, hogy hazavigyelek. És hogy ott aludjak a kanapétokon.
Kurvára nem a kanapéjukon akartam aludni, hanem mellette. Úgy akartam elaludni, hogy a karjaimban fekszik és a bőre az enyémhez simul.
- Rendben – suttogta.
Felállítottam és a kocsimhoz vezettem, majd beültettem. Miután én is beültem, elindultam hozzájuk. Csöndben voltunk egész úton. Még akkor is, amikor bementünk a házukba, ő pedig szótlanul egy párnát és pokrócot tett a kanapéra.
- Kérdezhetek valamit? – nézett rám, miután végzett.
- Persze.
- Miért akarsz a kanapén aludni?
- Hát mert tudtommal nincs itthon senki és szeretnék a közeledben lenni. Legalább ennyire.
Lábujjhegyre állt és nyomott egy puszit az arcomra, majd rám mosolygott.
- Jó éjszakát, Kai.
- Jó éjt, Emma.
Felment a szobájába, én pedig levettem a zakómat, a nyakkendőmet. Már kigomboltam az ingem felső két gombját, amikor morgolódást hallottam Emma szobájából.
- A francba.
Azonnal felálltam és a szobájába mentem. A cipzárjával bajlódott.
- Minden rendben van?
- Beragadt.
- Fordulj meg. Segítek.
Hátat fordított nekem, én pedig odaléptem hozzá. Éreztem, ahogy megremegett, amikor a haját elhúztam, mert ujjaim végigsimítottak a nyakán. Lehúztam a cipzárját, így feltárult előttem a meztelen háta. Sajogtak az ujjaim, a finom bőre hívogatta őket. Képtelen voltam ellenállni neki. Lágyan végigsimítottam a gerince mentén. Nem láttam az arcát, de azt éreztem, hogy szaporábban vette a levegőt.
- Kai – sóhajtott fel.
Nem, nem tehettem ezt. Talán nem akarta. Talán ezt tényleg nem volt szabad.
- Sajnálom, én...
El akartam húzni a kezem, de ő felém fordult és megfogta azt.
- Ne. Az érintésed. Annyira hiányzik, hogy majd belepusztulok.
Lehajoltam hozzá annyira, hogy ajkamon éreztem a meleg leheletét. A kezem újra a bőrére helyeztem, ezúttal a vállára.
- Nekem is, Em – suttogtam.
Ajkam az övéhez ért. Csak egy pillanat volt, a szívem mégis hevesebben kezdett verni. Újra megcsókoltam. És ezúttal már nem engedtem el. A mellkasomhoz nyúlt és lassan elkezdte kigombolni az ingemet, én pedig lehúztam mindkét válláról a pántot. Egyre lejjebb és lejjebb csúsztattam a ruháját, a szabaddá vált bőrét úgy simogattam, hogy érezze, mennyire imádom. Mire kigombolta az ingemet, a ruhája már a földön volt. Ő kilépett belőle, majd levette rólam az inget, ami a földre hullott. Kellemes borzongás futott végig rajtam, ahogy kis kezével végigsimított a mellkasomon és a hasamon. Onnan a nadrágomhoz nyúlt és kigombolta, miközben csak csókoltam és ujjaimmal a testén utaztam. Csak annyira engedtem el, amíg levettem a nadrágomat a boxeremmel együtt, aztán az ágyára fektettem és fölé magasodtam. Úgy kényeztettem, ahogy csak tudtam. Tudom, hogy puhapöcsűnek tűnök, de rajta kívül soha egy lánnyal sem feküdtem le. Én csak az övé voltam és biztos voltam benne, hogy mindig az övé leszek. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert kurvára nem volt az. De valahányszor közel kerültem egy másik lányhoz, akkor is csak az ő arca lebegett előttem. Az ő illatát éreztem és csak őt akartam. Már csak a francia bugyija választott el minket egymástól, így attól is megszabadítottam. Már olyan közel voltam hozzá. Viszont mielőtt újra benne lettem volna, valamit tudnom kellett.
- Emma, biztos vagy ebben?
- Igen – lihegte – Hát te?
Válaszként megcsókoltam és egymás szájába nyögtünk, amikor megéreztem őt magam körül. Egyik kezemmel megfogtam az övét és a feje mellett ujjaimat összekulcsoltam az övéivel. Lassan mozogtam benne és közben bejártam szabad kezemmel a teste minden pontját. Boldog voltam és kurvára nagyon reméltem, hogy ő is. Elképesztő volt az érzés, ami akkor körbefont. Amikor olyan közel volt hozzám, hogy szinte egymásba olvadtunk és minden egyes lélegzetvételét éreztem a mellkasomon. Az sem érdekelt volna, ha összedől körülöttünk a világ. Amíg mellettem volt, semmi nem érdekelt. Ahogy közeledtünk a robbanás felé, Emma a hajamba túrt. Erősebben és gyorsabban mozogtam benne, mígnem egy morgás hagyta el a torkom, ő pedig hangosan felnyögött, amikor tényleg egymásba olvadtunk. A mellkasára hanyatlott a fejem és próbáltam mélyeket lélegezni, de nem ment. Mellette nem. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Csak simogattam az oldalát és a melegség, amit eddig éreztem csak még erősebb lett, ahogy hallottam a szapora, erős szívverését. Olyan volt, mintha az enyém teljesen az övé ütemét játszotta volna. Bármeddig tudtam volna hallgatni, olyankor olyan nyugalom telepedett rám, amit nem gyakran éreztem. Mégis felemeltem a fejem és csillogó, tűzzel teli szemeibe néztem.
Lágyan megcsókoltam, ő pedig elmosolyodott, amikor lassan simogatni kezdtem az arcát.
- Nagyon gyorsan ver a szíved.
- Neked is.
Csak néztem a kipirult arcát, a gyönyörű szemeit és felduzzadt, vörös ajkait. És biztos voltam benne, hogy ezt a lányt ezer év múlva is úgy fogom szeretni, mint akkor.
- Szeretlek – suttogtam neki.
- Szeretlek.
Lefeküdtem mellé és szorosan magamhoz húztam. A mellkasomhoz bújt és kis karját átvetette a derekamon. Megcsókoltam a homlokát, ő pedig elmosolyodott. Ezért újra megcsókoltam. És újra és újra. Lehunyta a szemeit és lassan mélyebbeket lélegzett. Néztem a gyönyörű, nyugodt arcát és szerettem volna, ha úgy ébredhetek, hogy a karjaimban van. Azt hiszem, még mindig nem voltam elég önző. Képtelen voltam ellenállni neki, de marni kezdett a bűntudat. Hisz még mindig együtt volt a barátjával. Utáltam, hogy valahányszor közel kerültem hozzá, aztán valami miatt mégis el kellett hagynom.