Már tudtam, hogy valami rettenetes dolog történt, amikor anya reggel hazaért munkából és könnyes szemekkel magához ölelt. Összetörtem. Chloe meghalt és anyának ezt egy szóval sem kellett mondania. Anya hozzá is járt be ügyeletes főnővérként, így tudta, ha valami történik. Aznap reggel képtelen voltam otthon lenni. Anya próbált megnyugtatni, de nem ment. Csak elindultam és azt vettem észre, hogy Kai – ék háza előtt állok. Talán a szívem vitt oda. Szüksége volt rá. Nekem szükségem volt rá, mert egész életemben ő volt az egyetlen, aki mellett megnyugodtam. Minden kevésbé fájt, ha ő ott volt mellettem. Talán hiba volt odamennem, de amikor szorosan magához ölelt, megnyugodott a lelkem. Ő is szomorú volt, hisz kedvelte a kislányt. De akkor ott voltunk egymásnak. És amikor megcsókolt... Akkor tényleg mindenről megfeledkeztem. Nem lett volna szabad ezt tennünk, de minél tovább voltam mellette, annál nehezebb volt ellenállnom neki. Úgy hittem, igaza volt, amikor azt mondta, valójában szabad, csak túl gyávák vagyunk. Ráébredtem, hogy ez mindig is így volt. Soha senki nem mondta, hogy nem szabad, mindössze mi hittük azt. Mert féltünk, hogy bemocskoljuk Kaden emlékét. Még mindig ettől féltünk, de azt hiszem, amióta újra találkoztunk, ez a félelem kezdett lassan alábbhagyni. Vagy csak önzőbbek lettünk, nem tudom. De lassan azt hiszem kezdtem átadni magam az érzésnek, miszerint nem teszünk semmi rosszat, ha boldogok leszünk együtt.
Megfogtam Kai kezét, amikor leparkolt a házunk előtt és rám nézett.
- Tényleg sajnálom, hogy zavartalak, én csak...
- Emma – szorította meg a kezem – Tudod, hogy te sohasem zavarsz. És örülök, hogy hozzám jöttél.  Holnap eljövök érted, rendben?
- Rendben – mosolyogtam rá – És köszönöm.
Megremegtem, amikor odahajolt hozzám és nyomott egy puszit az arcomra.
- Csak ne igyál megint túl sok kávét – vigyorgott, én pedig halkan felnevettem – Ha nem tudnál aludni vagy megint rémálmod lenne, hívj fel. Akár az éjszaka közepén is.
Hálásan rá mosolyogtam, amit viszonzott, aztán nehéz szívvel, de kiszálltam. Miért volt egyre nehezebb és nehezebb elmenni tőle? Mármint. Mindig nehéz volt és belesajdult a lelkem is, amikor egy érintés, egy csók vagy egy ölelés után el kellett engednem. De miért éreztem úgy, hogy már nem érdekel, ha mellette vagyok? Hogy nem érdekel, ki mit gondol erről és nem érdekel, ha néha önző vagyok. Felmentem a szobámba, az ágyra feküdtem, magamhoz öleltem Kai maciját és csak bámultam a képeket a falamon. Kai járt a fejemben, persze ez nem meglepő. Még mindig éreztem az ajkát az enyémen, a testét az enyém fölött. Annyira szerettem volna átadni magamat neki. Az érzéseknek, a boldogságnak, melyek körbefontak mellette. De nem voltam elég bátor, hogy megtegyem. És már valamiért nem azt bántam, hogy egyáltalán megcsókoltam vagy közel kerültem hozzá. Hanem, hogy nem kerültem hozzá még közelebb. Azt hiszem, kezdtem a szívemre hallgatni, vagy mi.

Másnap reggel egy csepp kedvem sem volt kimászni az ágyból, mert tudtam, mi vár. Felvettem egy fekete egybe ruhát és egy cipőt, majd csatlakoztam anyához, aki szintén talpig feketében várt a nappaliban.
- Jól vagy, kicsim? – simogatta meg a vállam.
- Igen.
- Biztos, hogy ne vigyelek el titeket? – lépett ki apa a konyhából.
- Nem kell, apa. Kai máris itt lesz értünk.
Akkor mintegy végszóként autó dudálását hallottam. Apa nyomott egy puszit a homlokomra, majd megcsókolta anyát. Ahogy kinyitottam az ajtót, azonnal megdobbant a szívem. Egyenesen Kai szomorú szemeibe néztem.
Tíz perccel később pedig már a temetőben álltunk a koporsó felett. Olyan igazságtalan volt az egész. A rák az egyik leggonoszabb dolog a világon. Nem válogat abban, kire akaszkodjon rá és okozzon neki szenvedést, hogy aztán fájó szívű embereket hagyjon maga után. Chloe még a fél életét sem élte le. Sőt mi több. Lényegében nem is élt. Hisz mire kezdett volna felnőni, megtámadta a betegség és két évre szinte az ágyhoz kötötte. A betegség egy jégszívű jelenség. Mindig azokat ragadja el, akik a legkevésbé érdemelnék meg. Nem mintha bárkit is bírálni akarnék és esküszöm, egy embernek sem kívánom, hogy beteg legyen. Csak nem értem, miért mindig a fiatalokat és a tiszta lelkű embereket veszik el. Azokat, akiknek teljes és boldog életet kellene élniük. Chloe, Franco, Kaden és még vagy millió ember, akik nem ártottak a légynek sem. Mégis elmennek olyan fiatalon. És itt hagynak minket. lyukat égetve ezzel a lelkünkbe, amely soha nem múlik el. Mindig ott fog tátongani. Örökké velünk lesz, mint egy új, fájdalmas sejt.
A temetés után Kai a vállamat simogatta. Még mindig nem engedte el a kezem, amivel az elején megfogtam az övét. Egész végig azt szorongattam, érezni akartam, hogy tényleg ott van mellettem. Már épp indulni készültünk, amikor megláttam, hogy Mr. Montgomery felénk tart. Megtört volt, a szeméből sütött a fájdalom és a veszteség. Szörnyű volt így látni őt.
- Köszönöm, hogy eljöttetek. Ha Chloe lát, biztos nagyon boldog.
- Biztosan boldog – mosolyogtam rá – Mindvégig az volt.
- Neki köszönhetően néha még én is megfeledkeztem arról, ami történik – mosolyodott el boldogan a lánya emlékére.
- Mr. Montgomery, ha bármiben segíthetünk... Kérem, szóljon – ajánlotta fel kedvesen Kai.
- Köszönöm – fogtak kezet – Mindent köszönök.
Elköszöntünk tőle, aztán lassan az autó felé ballagtunk. Szédülni kezdtem, bár nem értettem, mitől. Talán csak a szervezetem sem bírta a temetéseket. A Kadenét sem bírta. Kai segített beszállni anyának, aztán nekem is kinyitotta az ajtót. Miután ő is beült, hazafelé indult velünk. Esni kezdett. Megint. Úgy folytak le a cseppek az ablakon, mint a könnyek az emberek arcán, akik elmentek elbúcsúzni a kislánytól. Mint az enyémről és anyáéról. Kai nem zokogott, de neki is fájt, ezt láttam.
- Kai. Bejössz ebédelni? Már megkértem Emily – t, hogy terítsen neked is – ajánlotta fel anya, amikor Kai leparkolt előttünk.
- Igen, szívesen.
Újra megszédültem, ahogy kiszálltam az autóból és Kai bizonyára észrevette, mert azonnal közelebb lépett hozzám.
- Hé, jól vagy?
- Igen, persze. Csak nem bírom a temetéseket.
Behajlította a karját, én pedig belékapaszkodtam. Amint beléptünk a házba, szürkeség lepett el mindent. Aztán magába zárt a sötétség.

Újra a temetőben voltam, de nem Chloe temetésén. Annak a napnak minden pillanatára emlékszem. Már hajnaltól zuhogott az eső és az ég szürke volt. Fekete ruhás, zokogó emberek álltak körbe egy fehér koporsót. Az ikrek szülei egymásra borulva zokogtam, akárcsak az én szüleim. Újra éreztem azt az égető fájdalmat, amit azon a napon. Akkor, ott állva tudatosult bennem, hogy már tényleg nem látom többé, hogy tényleg elment és soha nem jön vissza. Ha valaki azt mondja, elmegy, az ember reménykedik, hogy egyszer visszajön. De ha valaki meghal, a remény is odalesz. Minden odalesz. Kai kezét fogtam, akkor csöndben sírt. Azt hiszem, az ő tekintete volt a legszomorúbb. A mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig szorosan magához ölelt. Összekulcsolt kezeinket is a mellkasára húzta és úgy szorította a kezem, hogy az belesajdult. Bár nem bántam egy csöppet sem. Lassan vert a szíve, mintha nem akart volna dobogni. Egy pillanatra lehunytam a szemem, de mire újra kinyitottam, már nem éreztem a karjait magam körül. Mindenki eltűnt.
- Emma – levegőért kapva néztem fel, amikor meghallottam Kaden hangját.
Egyenesen a boldog, zöld szemeibe néztem és nem hittem el, hogy ott van.
- Kaden – sírtam fel, ő pedig pár lépéssel előttem termett és szorosan magához ölelt.
Annyira hiányzott, hogy így öleljen meg. Hogy érezzem az illatát, a légzését, a szívverését az ujjaim alatt.
- Css. Ne sírj, kicsim. Ne sírj.
- Annyira hiányzol – zokogtam.
- Te is hiányzol nekem. Nem is tudod, mennyire – simogatta meg a hátam, aztán picit elhúzódott tőlem és balra nézett. Kai állt ott a sírja fölött és zokogott. Ő valószínűleg nem látott minket. Pedig mennyire meg szerettem volna vigasztalni – Ő is leírhatatlanul hiányzik – gyűltek könnyek a szemébe – Megmondanád ezt neki?
- Persze, hogy megmondom – szorítottam meg a kezét – De miért mentél el?
- Hidd el, nem én akartam így. Veletek akartam lenni, mindig. Mindent jól elcsesztetek miattam.
- Ezt hogy érted?
- Nem hallgatsz a szívedre, Em. És ő sem. Pedig kellene.
- Ha a szívemre hallgatok, megbántok másokat.
- Így pedig egymást bántjátok. Mindhármunknak a másik boldogsága volt a legfontosabb. És ezzel nincs semmi baj. Ettől tudom, hogy igazán számítottunk a másiknak. De most már csak ketten vagytok. A másik boldogsága egyben a sajátotoké. Talán nem fogtok azonnal egymásba borulni, de hidd el, egyszer a szívedre fogsz hallgatni. És akkor majd minden rendbe jön – mosolygott.
Aztán odahajolt hozzám és nyomott egy csókot a homlokomra.
- Szeretlek titeket. Nagyon szeretlek. De most ébredj fel.
- Kaden... – nyúltam utána, mert a teste kezdett homályossá válni.
- Majd még találkozunk – mosolygott – Most térj magadhoz.
- Emma, kérlek, ébredj már fel.
Kai mély, mégis dédelgető hangja visszahúzott a valóságba. Belenéztem aggódó aranybarna szemeibe és csak sírtam. Vissza akartam menni, hogy még egy kicsit mellette legyek és Kai – t is magammal akartam vinni, mert tudtam, mennyire szeretnék újra látni egymást. A lehetetlent akartuk. Kadent soha többé nem kaphattuk vissza.
- Mi a baj, Em?
- Láttam őt, Kai – zokogtam. A szerelmem szemei elkerekedtek, ellepték a könnyek és a fájdalom. Tudta, hogy kiről beszélek – Láttam Kadent.
Akkor Kai a nyakamba fúrta az arcát és már nem tudom, hogy azért sírtam, mert még mindig leírhatatlanul hiányzott, vagy mert szörnyű volt Kai – t így látni. Szorosan fogta közre a derekamat, én a hátát. Szabad kezeink a mellkasomon feküdtek összekulcsolódott ujjainkkal. Éreztem, hogy az egész teste remegett, a könnyei a nyakamra csöppentek, de nem zavart. Nem emlékszem, mennyi idő telt el, amíg megnyugodtunk, de amikor sikerült, Kai csak annyira húzódott el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Olyan valóságos volt, Kai. Éreztem őt. Azt kérte, mondjam meg neked, hogy nagyon hiányzol neki. És hogy nagyon szeret.
Akkor újabb könnyek csordultak ki a szeméből, de boldogan felnevetett. Már nem volt olyan szomorú, mint az előbb. Boldogság társult hozzá.
- Hoztam vizes kendőt, hátha attól... – hallottam meg anya hangját, majd lassan felültem, ő pedig megkönnyebbülve elmosolyodott – Hát felébredtél. Jól vagy, kicsim?
- Igen, csak egy kicsit fáj a fejem.
- Kész az ebéd. Biztosan jobb lesz, ha eszel egy kicsit.
- Talán igen.
Lassan felálltam, Kai végig a kezemen fogta.
- Már nem fogok elájulni, Kai – mosolyogtam rá.
- Csak a biztonság kedvéért.
Átvezetett a konyhába, ahol remek illat terjengett, de úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon. Csak piszkáltam az ételt.
- Emma, enned kell valamit – szólt rám apa.
- De nem vagyok éhes.
- Hagyd, Ben. Én is szeretném, ha enne, de tudod, hogy a temetések után nem tud. Másnap viszont felfalja a fél konyhát.
- Igaz. Már majdnem három éve.
Igen, Kaden temetése óta voltam ilyen. Akkor napokig nem ettem... Vagyis nem sokat, csak annyit, hogy ne haljak bele.
- Kai, itt maradsz vacsorára is? Én főzök – kérdezte Emily.
- Hát én...
- Nem szeretnél? – néztem rá félve. Én is szerettem volna, ha velünk marad.
- De, csak azt hittem... Nem akarok zavarni.
- Hiszen nem zavarsz – mosolygott rá anya – Én és Ben éjszakások vagyunk. Áthívhatnátok Markot is. Olyan jó titeket így együtt látni. Tudom, hogy most szomorúak vagytok, de mindig segít, ha a barátainkkal vagyunk.
Úgy tűnt, Emilynek nem nagyon tetszett az ötlet, hogy Mark is jöjjön át, de belement, Kai szintén. Fura, de nem volt bűntudatom amiatt, hogy ennyire örültem neki. Meg amúgy is. Egy újabb barátest, mint a múltkor. Csak azt nem értettem, hogy miért nem gondoltam Theo – ra, amikor kellett volna. Összezavarodtam.
Apa ebéd után elindult bevásárolni, Kai pedig felajánlotta, hogy vele megy, útközben pedig felveszik Markot, hogy ne járjanak száz autóval. Én és Emily mosogattunk, anya pedig ledőlt, hisz előző éjjel is dolgozott.
- Emily. Ezt az egészet Markkal... Meg kellene beszélnetek.
- Nincs miről beszélnem vele.
- Szerintem meg igen. Talán csak azért csókolta meg azt a lányt, hogy féltékennyé tegyen. Nem emlékszel, amikor egyik nyáron te is ezt tetted? Direkt előtte csókoltad meg Davidet, Mark meg őrjöngött. Olyan önfejűek vagytok mindketten. Nektek együtt kellene lennetek, csak idióták vagytok.
- Jól van, beszélek vele. Egy feltétellel.
- Hallgatlak.
- Igyekezz megfogadni a saját tanácsodat és ti se legyetek idióták.
Felsóhajtottam, mire Emily kiskutyaszemekkel bámult rám. Szerettem volna, ha ezt tényleg megbeszéli Markkal, kibékülnek, és végre együtt lesznek. És igen, mellette szerettem volna megfogadni a saját tanácsomat is. Így belementem. Nem tudtam, sikerülni fog – e. Az ember nem döntheti el, hogy mit érezzen, hogy milyenné váljon. Viszont az érzések megváltozhatnak anélkül, hogy ésszel befolyásolnánk őket. És az enyémek nagyon kezdtek megváltozni. Mosogatás után Emily – vel letöltöttünk pár horrorfilmet, majd a kanapéra ültünk és vártuk a fiúkat. Amikor megérkeztek, apa a konyhába ment elpakolni. Mark láthatóan levegőért kapott, amikor meglátta Emily – t és csak egy halk „Sziasztok - ot” lökött oda nekünk, majd leült a lehető legtávolabb Emily – től. Izzott köztük a levegő a kimondatlan szavak és a szerelem, a düh, a szomorúság miatt. Kai mellém ült le, Emily átült a fotelba, közben meg vigyorgott. A kis szemét.
- Hoztam neked valamit.
- Mit? – kérdeztem lelkesen, Kai pedig elém tartott egy doboz fagyit.
- Tudom, hogy szeretsz fagyizni, amikor fáj a fejed.
Hát igen. Nem volt olyan ember a világon, aki jobban ismert volna nála.  Elvettem a fagyit és neki is álltam, miközben Mark elindította az első filmet. A lábaim Kai combján feküdtek és picit megremegtem, amikor gyengéden simogatni kezdte azt. Rá néztem. Ő a filmet bámulta, de mosolygott. Biztosan tudta, hogy őt nézem. Visszafordultam a TV felé. Aztán felsikoltottam és kapálózni kezdtem, amikor Kai csikizni kezdte a talpam. A szemét! Gyűlöltem, ha valaki a talpamhoz nyúlt, ő mégis megtette, sőt még boldogan nevetett is rajta. És a két barátunk társult hozzá.
- Hagyd abba, Kai – sikítottam nevetve – Hagyd abba, be fogok pisilni.
- Akkor folytatom.
És tényleg folytatta. Imádtam, hogy ilyen játékos volt. Még a legrosszabb napokon is képes volt megnevettetni. Viszont az ő nevetése elállt és szegény feljajdult, amikor a nagy kapálózásban véletlenül hasba rúgtam.
- Ó, Istenem – húzódtam közelebb hozzá – Jól vagy?
- Ja, asszem túlélem. Semmit sem nőttél, de azért erősebb vagy.
- Ne haragudj. Kérsz fagyit? – vigyorogtam rá kiskutyaszemekkel.
- Megkóstolom. Már csak azért is, mert megtiszteltetésnek érzem. Te senkinek nem adsz a nasidból.
- Ez nem igaz. Velem mindig megosztja a fagyiját – nevetett fel Emily, mire Kai hatalmas szemekkel nézett rám.
- Hogy mi van? Emily – nek csak úgy adsz a nasidból?
- Hé. A legjobb barátnője vagyok.
- Én meg a szerelme.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta, minden szem őrá szegeződött és a levegő megfagyott.
- Sa... Sajnálom, én... – kezdett mentegetőzni, viszont nem volt miért. Hisz igaza volt.
- Nincs miért mentegetőznöd – mosolyogtam rá – Igazad van. Te vagy a szerelmem – mondtam halkan, ő pedig édesen elmosolyodott.
Nagyot dobbant tőle a szívem. Megfogta a kezem, én pedig a vállára dőltem, szabad karjával átkarolt. Meleg volt és kellemes a karjában feküdni. Összefonódott kezeinket a hasára tettem. A légzésére koncentráltam és az ujjaira, melyek finoman simogatták a karomat. Lassan magába zárt az álom.
Arra ébredtem, hogy két kar ölel, majd az ágyamba fektet. Hozzábújtam Kai mellkasához és nem akartam elengedni. A karok eltűntek körülöttem, de amikor betakartak, álmosan kinyitottam a szemem és megfogtam a kezét. Ő letérdelt az ágyamhoz és megsimogatta az arcom.
- Átaludtam a vacsorát?
- Nem is volt vacsora. Emily is elaludt, aztán Mark felvitte a szobájába és az óta ott vannak.
- Ez jó jel.
- Igen, az.
- És anya nem kért meg esetleg, hogy maradj reggelire?
- Ami azt illeti, de. Viszont miután elmondta, hogy miért, magamtól is maradtam volna.
- Miért, mit mondott?
- Hogy a temetések után szörnyű rémálmaid vannak, és alig tudnak megnyugtatni. Nekem viszont kibaszott varázserőm van, szóval... A kanapén leszek.
- Azt hiszem hatásosabb lenne, ha nem a kanapén, hanem rögtön itt aludnál.
- A földön? – vigyorgott.
- Nem – kuncogtam – Hanem itt. Mellettem.
- Ezt ne mondd kétszer. Menj arrébb.
Boldogan arrébb húzódtam az ágyban, majd megemeltem a takarómat, ő pedig bebújt mellém. Nem volt túl közel hozzám, de ujjait összekulcsolta az enyémekkel és finoman megcsókolta a kézfejemet, majd a szemeimbe nézett.
- Tudod, Kaden mondott valami mást is.
- Mit?
- Azt, hogy idióták vagyunk és ideje lenne a szívünkre hallgatni.
- Talán igaza van.
Ennél többet nem is mondott, a kimondatlan szavak ott lebegtek közöttünk. Valójában nem is akartam erről beszélni. Csak mellette akartam lenni. Amit meg is tettem. Közelebb húzódtam hozzá, picit félve a reakciójától.
- Gyere ide – húzott magához.
A mellkasához bújtam és hallgattam a szívverését. Nyomott egy puszit a fejem búbjára, meleg lehelete a homlokomat cirógatta, amikor halkan megszólalt.
- Álmodj szépeket, Emma.
- Azt fogok. Neked is szép álmokat – motyogtam álmosan – Szeretlek.
- Én is szeretlek, kicsim.
Bűntudat nélkül és boldogan merültem álomba úgy, hogy semmi és senki másra nem gondoltam. Viszont a másnap már nem volt ennyire gondtalan. Reggel egyedül ébredtem, azt hittem, Kai elment. Persze meg is értettem volna. Akkor reggel marni kezdett a bűntudat, amiért gondtalanul feküdtem a karjaiban. A Nap fényei még nem látszódtak, így tudtam, hogy van időm kávét főzni, mielőtt megnézem. Viszont a nappaliba leérve a hátsó teraszon megláttam Kai – t az egyik kerti székben ülni. Elmosolyodtam. Mégsem hagyott ott. Csöndben kimentem hozzá és leültem a másik székbe, ő pedig a dohányzóasztalon elém tolt egy bögre kávét.
- Szia.
- Szia. Te is rászoktál a korán kelésre?
- Nem. Egy szemhunyásnyit sem aludtam – mondta halkan.
Úgy éreztem, baj van.
- Akkor mit csináltál?
- Néztem, ahogy alszol. És gondolkodtam.
- Min gondolkodtál?
- Tudom, hogy ez a tegnapi dolog Kadennel... Hogy sajnos csak egy álom volt. De azt hiszem, igaza volt.
- Ezt hogy érted?
- Csak nézz magunkra, Em – horkantott – Azóta szeretjük egymást, amióta csak az eszünket tudjuk. Mire elég bátorságunk volt ahhoz, hogy ezt bevalljuk egymásnak, addigra Kaden beteg lett és boldoggá akartuk tenni. Aztán nem voltunk együtt, mert nem akartuk bemocskolni az emlékét. És még mindig ezt tartjuk szem előtt. Itt van Theo és nem akarod összetörni a szívét, ezt megértem. De mi a faszt csinálunk? Soha senki nem tiltotta meg, hogy együtt legyünk, mi tiltottuk meg magunknak. És siránkozunk, amiért nem vagyunk boldogok. Kadennek igaza volt, mindenkinek igaza van. Hülyék vagyunk.
Igen, teljesen igaza volt. És nem tudtam, mit tegyek.
- Kai, én... – kezdtem bele zokogva.
- Tudom – állt fel – Nem akarod összetörni a szívét. Megértem.
Azzal fogta magát és elment. Az ő szívét törtem ezzel össze és a sajátomat. De főleg az fájt, hogy vele ezt tettem. Aznap reggel a párnámba borulva vártam, amíg felkel a Nap. Egyetlen fényét sem akartam látni.
És amikor iskolába mentem, az egész csak még rosszabb lett. Theo reggel értem jött, de amikor meg akart csókolni, elhúzódtam tőle.
- Minden rendben, kicsim?
- Igen, persze.
- Hazudsz. De ha most nem akarsz erről beszélni, megértem. De elmondod, ha készen állsz rá?
Csak csöndben bólintottam és letöröltem a könnyeket az arcomról. Az órákon nem igazán figyeltem, csak az járt a fejemben, amit Kai mondott. És ami az ebédlőben történt, az még jobban összezavart. Együtt ebédeltünk mind a hatan. Theo megfogta a kezem és aggodalmas szemekkel nézett rám.
- Egész nap olyan vagy, mintha nem is lennél itt. Nem akarod elmondani, hogy mi a baj?
- Össze vagyok zavarodva, Theo. Én... Már nincs reményem arra, hogy egyszer elfogom őt felejteni – mondtam halkan, hogy a többiek ne hallják.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha adok neked egy kis időt. Hogy átgondold, mit szeretnél tenni.
- Nem érdemellek meg téged.
- Ezt ne mondd többször, kérlek. Amit a múltkor mondtam, azt komolyan gondoltam. Melletted szeretnék lenni vagy így, vagy úgy.
Ezen nem volt mit gondolkodni. Kai – al akartam lenni és semmi mást. Viszont még mindig gyáva voltam.
- Azért a bálba eljössz velem?
- Igen – mosolyogtam rá.
Ő viszonozta, aztán nyomott egy csókot a homlokomra. Akkor viszont Kai úgy pattant fel az asztaltól, hogy azt majdnem felborította és egy szempillantás alatt eltűnt az étkezőből. Mindenki kerek szemekkel bámult utána. Fogalmam sem volt, mi lelte.
- Ennek meg mi baja? – kérdezte Theo.
- Nem tudom, de itt hagyta a táskáját – emelte meg Emily Kai táskáját és közben sokatmondóan rám pillantott.
- Majd én elviszem utána – vettem át a táskát, majd követtem Kai – t a folyosóra.
A bejárati ajtó előtt sikerült csak utolérnem, ami becsapódott, miután kiléptem rajta.
- Kai! – kiáltottam utána, mire megfordult.
Düh és fájdalom volt a tekintetében.
- Ott hagytad a táskád – nyújtottam ki a kezem, benne a táskával, amit kikapott a kezemből és halkan szólt hozzám.
- Kössz.
Mintha csak egy ismeretlen kis szemét lettem volna.
- Elmondod, hogy mi a baj?
- Miért érdekel? Inkább menj vissza a kis szerelmedhez – fröcsögte. Soha nem volt még rám ennyire dühös. És én sem magamra.
- Szóval ez az? Féltékeny vagy?
- Nem vagyok féltékeny. Egyszerűen csak képtelen vagyok nézni, ahogy enyelegsz vele. Soha a büdös életben nem fogom elfogadni, hogy nem vagy az enyém.
- De hiszen én mindig a tiéd voltam – suttogtam halkan, mert több hang nem jött volna ki a torkomon.
Ő abban a pillanatban a falhoz nyomott, egyik kezét a derekamra, másikat az arcomra csúsztatta és hevesen, szenvedélyesen csókolt. Dühösen és fájdalmasan, mégis elvesztem benne. Örökké csókolni akartam és akkor az sem érdekelt, lát – e valaki. Azt kívántam, soha ne engedjen el, ő másodpercekkel később mégis megtette. Homlokát az enyémnek döntve kapkodott levegőért, ahogy én. Aztán valami olyat mondott, ami teljes mértékben igaz volt, mégis fájt.
- Igazán soha nem voltál az enyém.
A meleg levegő ellenére hűvösséget éreztem, amikor két keze elengedett és ő a nélkül ment el, hogy egyáltalán rám nézett volna. Úgy éreztem, újra és újra csak elveszítem. És már nem akartam többé ezt érezni.