Nem tudom elmondani, milyen csodás érzés volt Chloé és az apukája arcán olyan mosolyt látni, mintha nem várná őket semmi rossz. Úgy tűnt, egy pillanatra sem gondoltak arra, hogy Chloe beteg és örültem, hogy boldoggá tehettük őket. Magunkra emlékeztetett. Amikor Kaden még otthon volt, vagy később a kórházban, minden egyes nap találtunk okot arra, hogy nevessünk. Nem hazudnak, amikor azt mondják, hogy ha tudod, hogy valaminek nemsokára vége, jobban kiélvezel minden pillanatot. Próbáltunk nem arra gondolni, hogy Kaden nemsokára elmegy, inkább csak élveztük egymás társaságát. Akkor is, ha valahányszor a testvéremre pillantottam, fájdalom hasított a mellkasomba, mert tudtam, hogy nemsokára nem lesz velünk. Nappal mind színészkedtünk, de éjjel hallottam néha Emmát, anyát és Emma szüleit sírni. És én is sírtam, amikor senki nem látott. Vagyis ha Emmán kívül senki nem látott. Ő volt az egyetlen, aki mellett kiadhattam magamból mindent, ami fájt.
A saját születésnapomat nem szerettem, amióta Kaden meghalt. Hisz ikrek voltunk és már nem volt kivel ünnepelnem. A barátaim mindig mellettem voltak, de akkor sem pótolták a testvéremet. Csak azért tartottam azóta is, mert Kaden megérdemelte, hogy akkor is megünnepeljék, ha ő már nincs többé. Mark persze mindig mindent elrendezett előre. Meghívta az embereket, vett piát, elrendezte a zenét meg hasonlók. Talán jobban élvezte, mint én. Péntek éjjelre szabadot kértem emiatt és nem lepődtem meg, hogy amikor este hazaértem Markkal a konditeremből, egy csapat ember köszöntött a házamban. Olyan emberek is voltak ott, akiket nem ismertem vagy csak éppen akkor ismertem meg, a főiskolán. Mindenki felköszöntött, aztán mentek bulizni. Örültem, hogy mindenki jól érezte magát. Miután az utolsó emberrel is lekezeltem, a tömegben megláttam Emmát. És teljesen elakadt a lélegzetem. Basszus, gyönyörű volt. Mármint... Ő mindig gyönyörű volt, de akkor este valami bámulatos. Egy a combjáig érő fehér ruha volt rajta, amely szűken ragadt a csípőjére és a melleire. A dereka alatt viszont szétnyílott, mint egy virág. A haja göndör volt és egy cseppnyi smink sem volt rajta. Természetes csoda. Rám mosolygott, aztán felém indult, én pedig odaléptem hozzá.
- Reméltem, hogy itt leszel.
- Az utóbbi két évben kihagytam. Többé nem akarom. És hoztam neked valamit.
- Tényleg? Nem kellett volna.
- Remélem, örülni fogsz neki – mosolygott félve, aztán átnyújtott nekem egy közepes méretű kék dobozt.
Kinyitottam és... Nem, az nem lehet. A kibaszott macim volt benne, amit még öt évesen vesztettem el. Anyáék nekem és Kadennek egyformát vettek és mindkettőnké eltűnt. De hogy a fenébe jutott hozzá?
- Ezt ötéves korom óta kerestem. És Kaden is. Hogyan?
Emma halványan elpirult és szégyenlősen mosolygott, toporogni kezdett.
- Nos. Elloptam tőletek.
- Tessék?
- Elloptam tőletek – felelte kiskutya szemekkel – Úgy gondoltam, eldugom, hátha rájössztök, hol van, és akkor visszaadom. Vagy majd egy idő után. De ti nem jöttetek rá, nekem pedig volt valamim a többi mindenen kívül, ami a tiétek. Ne haragudj.
- Most viccelsz? Dehogy haragszom – mosolyogtam rá – Ravasz egy nő vagy te, Emma Reed.
- Tudom – vigyorgott, de aztán komoly lett mind az arca, mind a hangvétele – Ez itt a Kadené. Nem akartam tőle megszabadulni, de a testvéred volt és ez téged illet.
Hogy lehetett ilyen szerencsém? Hogy pont olyan lány szíve volt az enyém, aki ennyire jószívű? A kezembe fogtam Kaden maciját és nem szégyelltem, hogy könnyek szöktek a szemembe.
- És mi van az enyémmel?
- Ó, azt megtartom. Azóta azzal alszom.
Nagyot dobbant a szívem attól, amit mondott. Az én kibaszott macimmal aludt már tizennégy éve.
- Fogalmad sincs, mennyire boldoggá tettél ezzel – emeltem meg a macit.
- Örülök. Boldog születésnapot, Kai – állt lábujjhegyre és adott egy puszit az arcomra, aztán édesen elmosolyodott és elment.
Csak bámultam utána a kezemben a macimmal. Akkor kaptam észbe, amikor Mark a vállamra csapott és elhívott bulizni végre. Először felvittem a macit a szobámba, hogy senki el ne vegye, aztán lementem a többiekhez. Láthatóan ők sokkal jobban élvezték, mint én. Mindig ez volt. Jól éreztem magam, de két ember soha nem volt mellettem. Pedig őket akartam a legjobban. Bár az éven Emma ott volt, ezzel feldobva a kedvemet, de Kaden akkor is hiányzott. Aztán amikor szerencsére már senki nem figyelt rám, eltűntem. Nem tudtam, hová tartok, csak kimentem a házból és sétáltam a lámpákkal megvilágított utakon. Egy idő után azon kaptam magam, hogy már nem rendesek az utak, egy ösvényhez értem. Ahogy mentem az ösvényen keresztül, egyre több fa vett körül, míg végül egy kicsi kis tisztásra értem. Nem volt ott semmi más, csak a fák, a Hold fénye és én a gondolataimmal. Eszembe jutott, amit Chloe mondott pár napja arról, hogy talán beszélnem kellene vele, akkor is, ha nem válaszol. Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Egyszerűen csak felnéztem az égre, a csillagokra és könnyek szöktek a szemembe, amikor megszólaltam.
- Szia, öcsi. Boldog szülinapot. Fasza a buli, de jobb lenne, ha te is itt lennél. Remélem azért te is megünnepled rendesen.
Nem válaszolt. Tényleg nem válaszolt és a tudattól, hogy soha többé nem is fog, megfájdult a mellkasom.
- Kai – hallottam meg Emma halk, szomorú hangját és felé fordultam. Könnyek voltak a szemében és fájdalom – Jól vagy?
- Igen, csak... Csak rohadtul hiányzik. Miért kellett itt hagynia minket, Em? – zokogtam – Miért hagyott itt minket?
Térdre rogytam a lelkemet szorongató fájdalomtól, ő pedig követett. Szorosan magához ölelt, miközben zokogtam, mint egy kisgyerek és magamhoz szorítottam. Gyenge voltam, tudom. De olyan sokáig, olyan sokszor mutattam, hogy minden rendben van. Emma megértett, mert tudtam, neki is mennyire fáj és én csak mellette tudtam önmagam lenni és megnyugodni. A mellkasára hajtottam a fejem és hallgattam, ahogy kalapál a szíve. Mindig ezt csináltuk, ha valami bántott és megnyugvásra vágytunk. Én csak mellette tudtam megnyugodni, ő pedig mellettem. És ez így volt jó.
Végre sikerült megnyugodnom és akkor felnéztem Emmára. Ő halványan elmosolyodott, majd letörölte az arcomról a könnyeket, én pedig az övéről. Tudtam, hogy talán soha nem lesz az enyém, de akkor este még nem voltam kész elengedni őt.
- Emma. Velem... Velem maradsz ma éjjel?
- Persze, hogy veled maradok.
Felálltam és neki is segítettem, majd leültem az egyik vastagabb szárú fához, nekidőltem, ő pedig leült mellém.
- Hogyan találtál meg?
- Mark bemérte a telefonodat, miután észrevettük, hogy eltűntél. Elhozott, de egyedül akartam idejönni.
- Chloe azt mondta, beszéljek hozzá, akkor is, ha nem válaszol. De nem akarom többé kipróbálni. Mert fáj, hogy tényleg nem válaszol.
Emma megfogta a kezem és lágyan megszorította. Szerettem fogni a kezét. Olyan kicsi volt és törékeny az enyémben. Mégis úgy tűnt, mintha csak az ő keze illene pontosan az enyémbe.
- Én sem próbáltam beszélni vele soha. Mármint... Jó lenne néha úgy tenni, mintha itt lenne és elmondani neki mindent, ami történik. De nincs itt – szipogott.
Nem ültem hozzá túl közel, de így is éreztem, hogy megremegett.
- Fázol?
- Egy kicsit.
Levettem a dzsekimet és ráadtam, ő pedig hálásan rám mosolygott.
- Köszönöm. De te nem fogsz így fázni?
- Nem, ha közelebb jössz hozzám – mondtam ki, mielőtt gondolkodhattam volna.
Bár már nem bántam, hogy kimondtam, amikor az ölembe ült és hátát a mellkasomnak támasztotta. Belélegeztem a finom kókuszillatot és ő a vállamra hajtotta a fejét. Annyira hiányzott, hogy így ölelhessem magamhoz. Beszélgetni kezdtünk. Mindenről, ami csak felhozódott, míg az éjszaka elszállt felettünk. És aztán együtt néztük, ahogy a Nap első sugarai bevilágítják a sötét égboltot.
- Egy ideje úgy érzem, az éjszaka szebb, mint a nappal – mondta halkan – Végtelennek tűnik.
- Köszönöm, hogy velem voltál a végtelennek tűnő sötétségben.
Lágyan simogatni kezdte a tetoválást az alkaromon. Meleg borzongás futott végig rajtam.
- Fázol?
- Nem. Csak még mindig megborzongok, amikor hozzám érsz.
Felém fordult és így ajka túl közel került az enyémhez. A szemembe nézett, csillogtak rám az övéi. Barátja volt, akiről tudtam, hogy nem szereti igazán és tudtam, hogy nem helyes, valahányszor is közel kerülünk egymáshoz. De képtelen voltam ellenállni neki és az érzésnek, ami mellette elfogott. Olyan gyönyörű volt, nekem pedig olyan erősen vert a szívem. Érezni akartam őt, ha csak egy pillanatra is. Ajkam lágyan az övéhez érintettem, és amikor megcsókoltam, a szívem egy darabja a helyére került. Ő visszacsókolt. Csak egy pillanat volt az egész, mégis boldog voltam, amikor elengedtem. Édesen rám mosolygott, aztán visszahajtotta a fejét a vállamra és együtt néztük a napfelkeltét. Pár perccel később arra lettem figyelmes, hogy Emma teste elernyedt, lassabban, mélyebbeket lélegzett. Felhívtam Markot, hogy értünk tudna – e jönni és azt válaszolta, hogy egész éjjel az erdő előtt parkolt Emily – vel. Vigyorogtam a gondolatra, hogy egy autóban voltak egész éjjel. Óvatosan felvettem Emmát az ölembe, elsétáltam vele az autóhoz és beültem vele hátra. Nem sokkal később a házuk előtt parkoltunk le, Emily kinyitotta az ajtót és beléptünk. Felvittem a szobájába, lefektettem az ágyára, majd miután megszabadítottam a cipőjétől, betakartam és nyomtam egy csókot a homlokára.
Nehéz szívvel, de elfordultam és elindultam az ajtója felé. Viszont megtorpantam, amikor halkan megszólalt álmában.
- Szeretlek, Kai.
- Én is szeretlek, édesem – mondtam neki, bár tudtam, úgysem hallja.
Aztán hazamentünk és azzal a tudattal merültem álomba, hogy érezhettem őt. Bűntudatom volt, de nem bántam, ami fura volt. Azt hiszem, kezdtem a szívemre hallgatni, vagy mi.

A következő két napban csak a kórházban találkoztam vele. Egyikünk sem hozta fel a csókot, de boldognak tűnt. És ez engem is boldoggá tett.
Szerdán reggel viszont minden megváltozott. Még halvány sötétség uralkodott kint, amikor kopogást hallottam odalentről. Azonnal kimásztam az ágyból, mert Mark biztos nem hallotta. Félálomban nyitottam ki az ajtót, de felébredtem, amikor megláttam Emmát. Aggodalom lett úrrá rajtam. Ő zokogott és a szemei vörösek voltak a sírástól.
- Emma. Emma, mi történt?
- Meghalt – zokogott – Meghalt.
- Ki halt meg, kicsim? – fogtam meg a kezét, de nem válaszolt. A sírástól alig bírt beszélni – Emma, kérlek, nyugodj meg. Beszélj hozzám. Ki halt meg?
- Chloe – nem. Nem, az nem lehet – Rohama volt és nem... Nem élte túl.
- Istenem.
Jézusom, az a kislány. Pár napja még boldogan nevetett velünk és... Nem tudtam felfogni, hogy elment. Magamhoz öleltem Emmát és szorosan tartottam. Reméltem, hogy kicsit megnyugszik, alig kapott levegőt. Hirtelen viszont elhúzódott tőlem és letörölgette a könnyeit.
- Sajnálom, én... Nem kellett volna idejönnöm.
- Miért nem?
- Mert korán van és...
- Emma – fogtam meg újra a kezét – Soha nem volt túl korán vagy túl későn ahhoz, hogy melletted legyek. Most gyere be és pihenj, oké? Biztosan megint egész éjjel fent voltál. Én majd vigyázok rád.
Összekulcsoltam ujjaimat az övéivel, majd bevezettem a házba. Ott lefektettem a kanapéra, én pedig mellé feküdtem. Hozzám bújt, úgy, ahogy régen. Fejét a mellkasomra hajtotta, a kezemet szorosan tartotta és a hasamra fektette őket. Betakartam magunkat és a haját simogattam. Megint mart a bűntudat, de azt hiszem, az önzőségem kezdett erősebb lenni, amióta újra találkoztam vele. És nem tudom, hogy bántam – e még, hogy újra és újra közel kerültem hozzá. Akkor csak mellette akartam lenni, megvigasztalni és vigyázni rá. Ez már nem tűnt helytelennek. Éreztem, hogy a légzése megnyugszik, édes szuszogását hallgatva pedig engem is magába zárt az álom.
Arra ébredtem, hogy Emma mocorog és nyöszörög, de még aludt. Megint rémálma volt. Óvatosan megmozgattam a vállát, mire kipattantak a szemei, melyekbe újra könnyek gyűltek.
- Hé, semmi baj – simogattam meg az arcát, miközben felemelte a fejét és rám nézett – Csak rossz álom. Csak álom volt.
A kezét még mindig a mellkasomon tartotta, így biztos érezte, ahogy kalapál a szívem. Ajkai picit megnyíltak, az enyémek úgyszintén az övét kívánva. Egy picit közelebb hajolt hozzám, tudtam, hogy ugyanúgy vágyik rá, ahogy én. És már nem akartam többé gyenge lenni. Képtelen lettem volna arra, hogy megkérjem, hagyja ott a barátját és legyen velem, mert ez rohadt nagy önzőség lett volna. Pedig ezt kellett volna tennem. Már az elején ezt kellett volna. Szarni mindenre és együtt lenni. Vele. Ehelyett csak várakoztam, amíg még közelebb hajolt hozzám, és amikor ott, ahol senki nem látott ajka lágyan az enyémhez ért, úgy éreztem minden egyes lépésünk csak újabb és újabb fájdalmat hoz. Abban a pillanatban, amikor megcsókolt, a világ legboldogabb embere voltam. Viszont tudtam, hogy ez csak pillanatokig tart. Mégis képtelen voltam ellenállni neki. Ő hirtelen elhúzódott tőlem és könnyes szemekkel nézett az enyémekbe.
- Sa... Sajnálom, én... Nem akarom, hogy azt hidd, hogy csak azért tettem ezt, mert…
Akkor magamhoz húztam az arcát és megcsókoltam. Ugyanolyan lágyan és szerelmesen, ahogy ő engem. Tudtam, hogy nem azért tette, mert szomorú. Hisz ő senkit nem tudott volna kihasználni. És engem nem tudott átverni, ismertem minden porcikáját, mindig tudtam belőle olvasni. Ismertem a mozdulatait, a legkisebb rezdüléseit is bizonyos dolgok reakciójaképp.
- Tudom, hogy nem azért tetted – suttogtam neki, amikor elengedtem – Tudom, hogy nem tennéd ezt, ha nem akarnád. És ismerlek, Em. Látom, amikor meg akarsz csókolni.
- Tényleg?
- Igen. Olyankor másképp nézel rám és megnyílnak az ajkaid. Csak épp egy kicsit, de észreveszem.
- Te is mindig ezt csinálod, amikor meg akarsz csókolni.
Visszahajolt hozzám és én újra megcsókoltam. Elvesztem benne, elmélyült a csókunk. Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy nem szabad. A derekára csúsztatva a kezem a hátára fordítottam és fölé magasodtam. Úgy csókoltam, hogy érezze, mennyire hiányzik, hogy mennyire szeretem. És ő úgy csókolt, hogy én ugyanezt éreztem. Meg akartam érinteni, érezni akartam a bőrét. Lassan benyúltam a pólója alá és finoman simogatni kezdtem a hasát, majd feljebb utaztam, a bordái felé. Akkor viszont a mellkasomnál fogva eltolt magától, lihegve, remegő hangon szólalt meg.
- Kai. Nem... Nem szabad.
- Ezt soha többé ne mondd, kérlek. Te is tudod, hogy szabad, csak túl gyávák és önzetlenek vagyunk ahhoz, hogy megtegyük.
Nyomtam egy csókot a homlokára, majd felültem, ő pedig követett. Legnagyobb meglepetésemre hozzám bújt, a mellkasomra hajtotta a fejét. Magamhoz öleltem és lehunytam a szemem. Magamba akartam inni a légzését, az illatát.
- Holnap lesz a temetés. Mr. Montgomery nem akar idegeneket ott látni, csak a családot és a barátokat. Minket is szeretne ott látni.
- Akkor majd elmegyek érted.
- Rendben.
Akkor elhúzódott tőlem és rám nézett.
- Azt hiszem, ideje mennem.
Azt akartam, hogy ott maradjon velem, minimum az örökkévalóságig. De nem kérhettem tőle ilyesmit. Vagyis de... Kérhettem volna, mégsem tettem meg. Már felfogtam, hogy valójában tényleg szabad hozzá érnem és megcsókolnom őt. De még mindig túl gyáva voltam ahhoz, hogy megkérjem, maradjon mellettem.
- Hazaviszlek. És ne ellenkezz – szóltam rá azonnal, mert szóra nyitotta a száját – Nem akarom, hogy bajod essen. Csak felveszek egy pólót.
- Rendben.