Képtelen voltam gyűlölni őt még azok után is, amit mondott. Újra és újra összetört a szívem. Akkor is, amikor bántottuk egymást és akkor is, amikor közel kerültünk egymáshoz. Mert tudtam, hogy egy pillanat és vége, aztán megint úgy fogunk egymással viselkedni, mint a barátok. Reggel, amikor majdnem megcsókolt, én... Tudtam, hogy nem helyes, de hagytam volna. Hagytam volna, mert a csókja volt a legfelemelőbb érzés a világon. És néha nem tudtam megállni, hogy azt tegyem, amit nem szabad. Mint a nyaralóban. Egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak, amikor mellette voltam. Az, amit este mondott a kórházban, az fájt. Leírhatatlanul fájt. De nem hibáztathattam érte. Bár nem játszottam Theo – val, néha megfordult a fejemben, miért van még mellettem. És amikor reggel megállt velem a házunk előtt, úgy döntöttem, kiderítem.
- Theo. Bejössz egy kicsit?
- Persze, édesem.
Mindketten kiszálltunk, majd becsukta az autót. Felmentünk a szobámba, ahol mindketten leültünk az ágyamra, Theo velem szemben.
- Kicsim, mi a baj?
- Szeretnék kérdezni tőled valamit.
- Hallgatlak.
- Miért vagy velem?
- Ez mégis milyen kérdés, Emma? Miért kérdezel ilyen butaságot?
- Mert tudod, hogy...
- Igen, tudom. Tudom, hogy valaki másé a szíved már kicsi korod óta és tudom, hogy talán örökké az övé lesz. De tudod, miért akartam még mindig... Miért akarok még mindig veled lenni azok után, amit akkor elmondtál? – kérdezte, mire nemet intettem a fejemmel, a szemembe könnyek szöktek, amikor megfogta a kezem – Pont azért, mert elmondtad. Mert nem akartál kihasználni, őszinte voltál. Soha nem találkoztam még olyan lánnyal, mint te. És rohadtul önző vagyok, mert mindennek ellenére örülök, hogy mellettem vagy. Örülök, hogy boldoggá tehetlek, akkor is, ha annyira nem, mint ő tudna. Szeretek melletted lenni és szeretem, hogy te is boldoggá teszel. Ha egyszer megtalálod őt és kiderül, hogy még ő is szeret, nem akarom, hogy eldobd az igazi boldogságot miattam. De addig is, sőt azután is... Basszus, csak nem akarlak elveszíteni, érted? Valahogy el tudom majd talán fogadni, hogy valaki mással vagy. De ha nem lehetnék többé melletted, abba belepusztulnák.
- Abba... Abba én is belepusztulnák – sírtam – Nagyon fontos vagy nekem, Theo. És sajnálom, hogy nem tudom neked megadni azt, amit érdemelsz. Itt ülsz mellettem, miközben valahol ott van az a lány, aki tényleg neked tudja majd adni a szívét. Őt kellene keresned.
- Arra még van idő – vigyorgott – Most itt akarok lenni. Magamhoz ölelni téged és pihenni veled. Egész éjjel fent voltunk. Szóval most gyere ide – feküdt le az ágyára és magához húzott, majd betakart minket – És aludjunk. Majd minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
Belebújtam az ölelésébe és belélegeztem az illatát. Fáradt voltam, nagyon fáradt. Theo a hajamat simogatta, engem pedig lassan magába zárt az álom.
Amikor felébredtem, Theo nem volt mellettem. Attól féltem, csak nyugtatásképp mondta, amit mondott és szó nélkül elhagyott. Kimásztam az ágyból és lementem a konyhába, hogy kávét főzzek magamnak. A konyhapultnál viszont ő állt és két bögre kávét tartott a kezében. Elmosolyodtam az örömtől, hogy nem ment sehová. Mert nem hazudtam neki. Fontos volt a számomra és beleőrültem volna, ha elveszítem.
- Jó reggelt. Én...
Odamentem hozzá és megcsókoltam, mire elakadt a lélegzete, aztán rám mosolygott.
- Ezt miért kaptam?
- Azt hittem, elmentél.
- Ettől nem kell félned, Em. Nem megyek én sehová. Öt perce keltem, úgy gondoltam, főzök neked is kávét – nyújtotta át nekem az egyik bögrét – Biztos akarsz menni este a buliba?
- Igen, nagyon szeretnék. Múltkor is jól éreztem magam és ránk is fér, nem igaz?
- De, az biztos.
- Akkor én megyek is lezuhanyozni és hajat mosni, hogy időben kész legyek.
Theo újra rám mosolygott, aztán nyomott egy csókot a homlokomra. Együtt megittuk a kávét, aztán elmentem készülődni. Így is délután négyig aludtunk. Viszont a jókedvem, amit a reggeli beszélgetésünk okozott Theo – val, hamar odalett.
Emily – vel álltam a buliban az egyik falnál, amikor valamiért jobbra pillantottam. Mintha arra húzott volna a szívem. Bár abban a pillanatban meg is bántam. Kai szorosan tartotta Aria – t a karjaiban és csókolóztak. És végig a szemembe nézett. A tekintete, miközben azt a lányt csókolta, a lelkemet szorongatta. Mintha csak direkt csinálta volna. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe és nem akartam, hogy bárki lássa. Mivel éppen senki nem figyelt, kirohantam a házból és a hátsó kertbe mentem, ahol nem volt senki. Viszont amint bezártam magam mögött az ajtót, az újra kis is nyílott és bár homályosan, de Kai – t láttam meg, ahogy odalépett hozzám és szemeiben szégyen, megbánás csillogott.
- Emma.
- Mi a fene ütött beléd, Kai?! – ordítottam kikelve magamból, miközben a mellkasánál fogva a falnak löktem – Miért csináltad ezt?!
- Mégis mit?
Mintha nem tudná.
- Miért néztél végig a szemembe, miközben csókoltad?
- Csak te enyeleghetsz a pasiddal, vagy mi?
- De én nem azért csinálom, hogy neked fájjon – zokogtam – Én nem azért...
Nem akartam vele beszélni, nem akartam látni őt. Senkit nem akartam látni. Elfordultam tőle és elindultam.... Már magam sem tudom, merre, csak el akartam tűnni onnan. Ő viszont elkapta a csuklómat és maradásra kényszerített.
- Mi van?! – ordítottam, mikor felé fordultam.
- Emma, kérlek, bocsáss meg nekem. Fogalmam sincs, mi ütött belém én... Tegnap reggel óta dühös vagyok. Magamra, mert a világon mindennél jobban vágyom arra, hogy megcsókolhassalak, de túl gyáva vagyok ahhoz, hogy önző legyek. Próbálok rájönni, hogyan felejthetnélek el vagy léphetnék tovább, de az a helyzet, hogy nem is akarok. Nem akarok semmi mást, csak melletted lenni, Em – csuklott el a hangja, enyhült a kezemen a szorítása, ujjaival finoman simogatni kezdte a bőrömet – Kérlek, ne gyűlölj engem. Tudom, hogy megérdemelném, de ne gyűlölj. Abba belepusztulok – folyt végig lassan egy kósza könnycsepp az arcán, lassan magához húzott, én pedig nem ellenkeztem. Hozzábújtam, mire szorosan megölelt és a hajamat simogatta.
Remegtem, akárcsak ő. Haragudtam rá, de képtelen arra, hogy gyűlöljem. Mert megértettem. Megértettem, mert ugyanazt éreztem, amit ő. Dühöt, tehetetlenséget és gyengeséget. Gyenge voltam ahhoz, hogy önző legyek. Gyenge voltam ahhoz, hogy a sajátomat állítsam mások boldogsága elé. És ha a világ legnagyobb hibáját követte volna el velem szemben, akkor sem tudtam volna gyűlölni.
- Kérlek, ne gyűlölj – suttogta – Kérlek.
Még szorosabban bújtam hozzá, a szívverését hallgattam és magamba ittam az illatát.
- Mondtam már, hogy nem tudnálak gyűlölni, Kai. Rosszul esett, amit tegnap mondtál, de tudom, hogy ha dühös vagy, teljesen kifordulsz magadból – mondtam halkan, majd kicsit elhúzódtam tőle és felnéztem barna szemeibe – Én is dühös vagyok magamra, amiért gyenge vagyok.
Felém döntötte a fejét, ugyanúgy, mint reggel. És éreztem, hogy ezúttal nem fog visszakozni. Nem akartam gyenge lenni. Abban a pillanatban nem, csak érezni akartam az ajkát az enyémen. Már éreztem a sajátomon az elakadó lélegzetét.
- Emma – nyílott újra az ajtó, Emily hangját hallottam meg.
Elhúzódtunk egymástól, csalódott voltam. Már csak egy kibaszott hajszál választott el tőle, attól a pillanattól, amikor nem vagyunk gyengék. Kai csalódottan rám mosolygott, aztán visszament a házba. Leültem az egyik kis lócára és a könnyeimet törölgettem, miközben Emily leült mellém.
- Sajnálom, Em. Nem tudtam, hogy...
- Semmi baj. Talán jobb is így.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz.
- De. Igaz.
Semmi kedvem nem volt aznap este visszamenni a buliba, ezért szóltam Theo – nak, hogy hazamegyek Emily – vel. Mark vitt minket haza, de Kai nem tartott vele. Igen, jobb volt ez így. Viszont jött valami más is, ami nem hagyott nyugodni. Mark és Emily az állandó piszkálódás ellenére túl távolságtartóak voltak egymással. Ez nem tetszett nekem. És az csak megerősítette a rossz érzésemet, hogy Emily hátra akart ülni és nem Mark mellé. Amikor hazaértünk, Emily a szobájába készült, de mentem utána. Leült az ágyára, én pedig mellé. Kész voltam bárkit kinyírni, aki bántotta a testvéremet.
- Mi történt, Em?
- Mark... Ma a buliban megcsókolt egy lányt. Láttam az után, hogy te láttad Kai – t Aria – val.
- Basszus, Emily. Miért nem mondtad el?
- Mert annyira összetört voltál és...
- Jézusom. Barátok vagyunk, Emily. A legjobb barátnőm vagy, ha bánt valami, el kell mondanod. Tudom, hogy mindig volt köztetek valami, amit hülye módon soha nem vallottatok be egymásnak. Miért nem mondod el neki, hogy mit érzel?
- Mert ez így volt jó, Emma. Tetszik, hogy állandóan piszkáljuk egymást, de amikor kettesben vagyunk olyan... Olyan szédítő az egész. Mintha csak ketten lennénk a világon. Tudod, hogy ezt soha nem akartam elveszíteni. De nem merem neki elmondani, mert mi van, ha ő nem így érez?
- Szerintem nagyon is így érez. Hisz még a vak is látja, milyen szerelmesen néz rád.
- Miért vagyunk mind ilyen szerencsétlenek és gyávák? – nevetett fel, de közben sírt, én pedig megöleltem őt.
- Nem tudom. Talán egyszer mind boldogok leszünk.
- Remélem – suttogta, aztán rám nézett – Itt maradsz velem, Emma?
- Persze – mosolyogtam rá, majd mindketten lefeküdtünk a hatalmas ágyára.
Azért nem voltunk mind teljesen szerencsétlenek. Itt voltunk egymásnak mind a négyen. Akkor is, ha nem lehetett a miénk, akit akartunk, a barátaink mindig ott voltak mellettünk. Kadent kivéve. Azóta sem telt el úgy nap, hogy ne vágytam volna arra, hogy vele is beszélhessek. Hogy őt is megölelhessem, hogy velünk legyen a főiskolán. Csak hogy életben legyen. Az emléke ringatott álomba.

Másnap a kórházban Kai – al nem beszéltünk arról, ami az előző két napban történt. Talán jobb is volt ez így. Bár képtelen voltam elfelejteni, ahogy magához szorított, a karjait még mindig éreztem magam körül. És valahányszor véletlenül hozzám ért, még mindig megremegtem. Biztosan érezte. Igyekeztem valamivel elterelni a figyelmemet és a munkára koncentráltam. Ebédidőben viszont eszembe jutott. Kai – nak és Kadennek egy hét múlva lesz a születésnapja. Bár fogalmam sem volt, ünnepelte – e az utóbbi két évben. Kaden az ikertestvére volt, tudtam, hogy mennyire fáj neki az elvesztése. És azt szintén nem tudtam, hogy mi a fenét vegyek neki. Amióta ismerjük egymást, az összes lehetséges ajándékot megadtuk a másiknak. Este az ágyamon feküdtem a mackómat ölelgetve, amit még hat évesen vettem el tőle. És akkor eszembe jutott, mit adok neki. Azért megkérdeztem Markot, szokta – e Kai még ünnepelni a születésnapját és aztán már szervezkedni is kezdtem. Hétfőn még mindig nem beszéltünk a dologról Kai – al, de eléggé felszabadultak voltunk együtt. Jól éreztem magam. Reggel egy új beteget látogattunk, akiért szintén megszakadt a szívem. Egy tíz éves kisfiú volt, akit az onkológián kezdtek kezelni.
- Ő itt Franco. És most próbára teszlek titeket. Sorolom a tüneteit és megmondjátok, mi a baja. Oké?
- Igen.
- Szóval. Franco egy ideje sokat hány, hányingere van, főleg reggel. Gyakran zsibbad a keze, egyensúlyzavarai vannak. Romlottak az érzékszervei és...
- És fáj a feje. Agydaganat – válaszoltam szomorúan.
A kisfiú ránk pillantott és halványan elmosolyodott.
- Szia, kishaver – lépett oda hozzá Kai és kezet fogott vele – Hogy érzed magad?
- Most nem fáj – válaszolta halkan, aztán rám pillantott, majd újra Kai – ra – Hallucinálhatok ettől a betegségtől?
- A gyógyszerektől felléphetnek ilyen zavarok, de miért kérded?
- Itt van egy angyal – pillantott újra rám.
Kai elmosolyodott és rám nézett.
- Igen, öcsi. Ő tényleg egy angyal. De igazi. Nem képzeled.
Nagyot dobbant a szívem a tekintetétől. Komolyan gondolta, amit mondott. Láttam a szemeiben.
Mia még elmagyarázta, milyen gyógyszereket kell kapnia, aztán mentünk Chloe – hoz. Mia megengedte, hogy mi írjuk fel az aktájába az állapotát. Szerettem volna ott maradni vele, de sajnos tovább kellett mennünk. Viszont amikor kiléptünk az ajtón, Kai megállított.
- Mi az?
- Tudod, mit láttam, amikor leírtam Chloe állapotát?
- Mit? – kérdeztem rémülten, ő viszont csak mosolygott.
- Nyugi, semmi rossz. Megnéztem a születési dátumát és képzeld, szerdán lesz a születésnapja.
- Tényleg?
- Igen. Úgy gondoltam, hogy talán...
- Ne is folytasd – örvendeztem – Tudom, mire gondolsz. Meg kell ünnepelnünk. Majd kitalálunk valamit.
- Igen – mosolygott – Megünnepeljük.
Szerdára ki is gondoltuk, hogyan fogunk ünnepelni. Nem volt nagy dolog, de reméltem, hogy örülni fog neki. Iskola után Kai – al bementünk a kórházba az ajándékainkkal. Az apukája is ott volt. Amikor Chloe meglátott minket, megszorította az apukája kezét.
- Nézd apa. Ők azok. Ők a barátaim.
Mr. Montgomery megfordult, majd felállt és ránk mosolygott. Kezet fogott velem is és Kai – al is.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket. Chloe a múlt hét óta folyton rólatok beszél. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok.
- Nagyon kedveljük a lányát. Elég szókimondó gyerek – vigyorgott Kai, mire Chloe rá kacsintott.
- Én is bírlak, Reynolds.
- Egyébként boldog szülinapot Montgomery -  mosolygott rá Kai, a lány pedig felállt és szorosan hozzá bújt, aztán engem is megölelt.
- Honnan tudtátok?
- Hozzáférünk az adataidhoz, elfelejtetted?
Átadtuk neki az ajándékot, aztán elvittük moziba és vacsorázni, az apukáját szintén. Egész nap nevetgéltünk és még képeket is csináltunk. Mind nagyon jól éreztük magunkat. Látni az őszinte mosolyt egy haldokló kislány és egy már – már gyászoló apuka arcán... Az valami leírhatatlan érzés volt.