Tudtam, hogy hibát követtünk el. Óriási nagy hibát, ugyanúgy, mint akkor, amikor először szeretkeztünk három éve. Viszont egy pillanatát sem bántam, egyetlen érintést sem. Nem azért vittem őt a kis házunkba, hogy lefektessem, csak gondoltam, boldoggá tenné, ha látja, hogy az a ház, ahol annyi időt töltöttünk, ahol átéltük életünk legszebb éjszakáját, és amely annyi emléket rejtett magában, még mindig egy darabban van. Ám amikor beléptünk, azonnal elleptek annak az éjszakának az emlékei. Amikor úgy értünk egymáshoz, ahogy addig senki más és ezt újra érezni akartam. Eldöntöttük, hogy adunk magunknak egy napot, amikor boldogok leszünk együtt semmi másra nem gondolva. Akkor is,ha tudtuk, hogy leírhatatlanul fog fájni, és hogy soha többé nem látjuk egymást. Fogalmam sem volt, hogyan fogok ezen továbblépni, de abban a pillanatban, amikor gyönyörű szemeivel felnézett rám és láttam a szemeiben a szerelmet, amit mindig, amikor rám nézett, nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam, ne érintsem, és ne érezzem úgy, mint akkor. Volt egy napunk és egy csodás éjszakánk. Csak reméltem, hogy az emléke, majd életben tart.
Emma reggel nem akarta megnézni a napfelkeltét és én sem. Szar egy dolog egy új nap, ha azt vesszük, hogy valaminek a végét jelenti. Megcsókoltam Emmát és nehéz szívvel mondtam neki a következőt:
- Mennem kell pakolni.
- Tudom.
Nehezen kimásztam mellőle és felöltöztem, ő pedig ugyanezt tette. Lassan, kézen fogva sétáltunk vissza a nyaralóhoz. Minden egyes lépésnél úgy éreztem, hogy letörik a szívemből egy darab. A szülők a konyhában ültek, kávéztak. Szó nélkül az emeletre mentünk, ki – ki a saját szobájához. Mielőtt bement volna, halványan rám mosolygott azzal a csodás mosollyal, amitől mindig különlegesnek éreztem magam. Mert úgy mindig csak rám mosolygott. Viszonoztam a mosolyát, majd bementem a szobámba. Kifújtam egy nagy adag levegőt és próbáltam nem a sajgó lelkemre koncentrálni, miközben pakolni kezdtem. Amikor végeztem, levittem a bőröndömet a nappaliba, ahol anya Bentől és Lena – tól búcsúzkodott.
- Kész vagy? – kérdezte anya.
- Igen. Hol van Emma?
- Azt hittem, már elbúcsúztatok. Tőlem elköszönt, aztán elment.
Hát persze, hogy elment. Sokkal könnyebb lett volna csak beszállni az autóba és hazahajtani köszönés nélkül. Úgy, ahogy két éve tettem. Akkor reggel mégsem akartam szó nélkül elmenni és szerencsére azt is tudtam, hol találom Emmát. Letettem a bőröndömet és azonnal rohantam a kis házunkhoz. Teljesen kifulladva nyitottam ki az ajtót, de más miatt nem kaptam levegőt, amikor megláttam Emma – t az ágyon ülve zokogni. Azonnal felállt és letörölgette a könnyeit, de azokat újak váltották fel és elmosolyodott, mintha semmi nem történt volna. Ismertem ezt a hamis mosolyt.
- Anyától elköszönsz, tőlem meg nem? – kérdeztem nyersebben, mint szerettem volna.
Megadóan leeresztette a vállát, a hangja remegett, amikor megszólalt.
- Képtelen vagyok elbúcsúzni tőled. Kadentől elköszöntem és itt hagyott. Ha tőled is elbúcsúzom, az csak biztosíték arra, hogy nem látlak többé.
- Akkor sem volt könnyebb, amikor mindketten elhúztuk a csíkot a városból.
- Nem tudok tőled elbúcsúzni, Kai – zokogott – Nem tudok és nem is elég rá ez a pár perc.
- Nekem sem könnyebb – léptem oda hozzá, majd szép arcára csúsztattam a kezem, hogy letörölhessem a könnyeit. Gyűlöltem, amikor sírt – Akkor ne búcsúzkodjunk. Csak mondjuk azt, hogy szia.
Halkan felnevetett, de szemeiből újabb könnyek csordultak ki. Akármennyire is próbáltam nyugodt maradni, az én szemeimet is ellepték.
- Attól nem lesz könnyebb.
Tudtam, hogy nem. Úgy éreztem, mintha minden másodpercben újabb és újabb kő zuhant volna a mellkasomra.
- Tudom – mondtam neki halkan. Ott maradhattam volna vele, elmondhattam volna neki mindent, amit iránta érzek, mondhattam volna, hogy hagyjunk mindent a fenébe és legyünk együtt. De túlságosan gyáva voltam – Emma...
- Igen?
- Szeretnélek megcsókolni. Csak még egyszer.
Egy pillanatra elkerekedtek a szemei, levegőért kapott. Aztán viszont megláttam szemeiben a csillogást és nem tétováztam tovább. Lehajtottam hozzá a fejem és lágyan, egyszerre követelőzően csókoltam meg. Azt kívántam, bár örökké tartana az a pillanat. Hogy bár megállíthatnám az időt vagy visszatekerhetném, hogy megváltoztassam a múltat. De az lehetetlen volt.
Amikor ajkam elengedte az övét, még éreztem a melegségét. Nyomtam egy csókot a homlokára, aztán elengedtem. Az ajtónál visszanéztem rá, egyenesen azokba a csodás szemeibe.
- Szia, Emma.
- Szia, Kai – mondta halkan, halványan mosolyogva.
Kiléptem az ajtón és az első lépésemnél összetört a szívem. Apró, kicsi darabokra és tudtam, örökre úgy is marad. Letöröltem a könnyeimet és visszamentem a szülőkhöz. Úgy tettem, mintha semmi baj nem lenne, amíg elköszöntem Emma szüleitől. Ebben jó voltam. Azt mutatni, hogy nem fáj semmi és minden a legnagyobb rendben van. Még anya előtt is remekül színészkedtem. Beültünk az autóba, beállítottam a zenét és elindultam. Lelassult a szívverésem, mintha nélküle nem akart volna dobogni. De tudtam, hogy ezt is túlélem. Már harmadszor veszítettem el őt és tudtam, az, hogy nem tudok továbblépni rajta, hogy nem tudok mást szeretni, nem azt jelenti, hogy nem élem túl. Mert a tudat, hogy Emma legyen bárhol, de engem szeret, az tényleg egy cseppnyi boldogság volt minden fájdalmas pillanatba.
Éjszaka volt, mire hazaértünk és egy zuhany után azonnal ágyba zuhantam, aludni viszont képtelen voltam. Csak bámultam a plafont és éreztem, hogy könnyek csípik a szemeimet. Éjjel az ember egyedül marad a gondolataival. És én csak őrá tudtam gondolni. Az elmúlt hétre, arra az éjszakára, a pillantására. Sőt, az egész életemre. Ez nem mehetett így tovább. A reggeli „sziával” mindennek vége lett. Lehetetlennek tűnt, de valahogy ki kellett verjem a fejemből. Kimásztam az ágyból és kinyitottam a szekrényemet, melyben volt egy doboz tele az Emma – val kapcsolatos emlékeimmel. Fényképekkel, kacatokkal, levelekkel, melyeket egymásnak írtunk. Kiszedtem belőle mindent és pár képet felvettem a kezembe. Szét akartam tépni. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, ez egy lépés afelé, hogy elfelejtsem. Mégis képtelen voltam rá. Képtelen voltam megrongálni bármilyen emléket és akkor tudatosult bennem, hogy nem az a baj, hogy nem tudom elfelejteni. Hanem az, hogy egyáltalán nem is akarom. Összetörtem. A földre ejtettem minden képet, aztán akkorát boxoltam a szekrénybe, hogy egy lyuk keletkezett rajta.
- A kurva életbe! – ordítottam, majd a földre rogytam és úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.
Annyira kibaszottul rémes volt az az érzés. Olyan volt, mint amikor a temetés után elhagytam. A tehetetlenség, a tudat, hogy nem lehet mellettem, a hiány, amit éreztem. Senkinek nem kívántam azt az érzést.
Hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon. Tudtam, hogy anya az, próbált lenyugtatni, miközben úgy zokogtam, hogy megfájdult a mellkasom.
- Kai. Hé, hé, fiam. Nyugodj meg. Css. Nyugodj meg.
Igyekeztem mélyebbeket lélegezni, de csak hosszú percek után voltam képes rá. Anya mindvégig mellettem ült és a vállamat simogatta.
- Sajnálom, hogy... Hogy fel... Ébresztettelek.
- Semmi baj, fiam. Semmi baj. Mi történt?
- Én...
- Emma, ugye? Tudtam, hogy rossz ötlet volt elmenni. Nem kellett volna... Sajnálom
- Nem, anya. Ez nem a te hibád. El kellett mennünk, csak...
- Kai – fogta meg anya a kezem – Szeretnéd elmondani, hogy mi történt? – kérdezte, mire megráztam fejem – Figyelj, Kai. Én mindig láttam, hogy mennyire odavagytok egymásért, mindenki látta. Miért nem voltatok soha együtt?
- Mert túlságosan önzetlenek vagyunk.
- Kaden miatt, ugye? – ezúttal bólintottam a kérdésre – Kai. Ha legközelebb találkoztok, már ne engedd el.
Anya nem mondott semmi többet és én sem akartam. Nem tudtam, mit mondhatnék és őszintén szólva nem is igazán bírtam már beszélni. Tudom, gyenge voltam, de ha az ember elveszíti az élete értelmét, az olyan, mintha minden ereje elhagyná. Anya elment, én pedig eldöntöttem, hogy ha a sors úgy dönt, hogy csak egyszer is az életben újra látom őt, többé már nem engedem el. Nem fogom tönkretenni az életét, nem fogok tönkretenni semmit. De ha egyszer lesz esélyem arra, hogy bátrabb legyek, mint eddig voltam, hát az leszek.