Ahogy megfordultam egy halovány alakot véltem felfedezni. A fentről áradó sejtelmes kék fény ragyogott a szemiben, az arcán viszont nem volt más. Kitárta csontos szárnyait és várt. Semmi -féle érzelmet nem tükrözött, ami egyben volt nyugtató és megrémítő.

- Tiszteletem Belphegor- nyújtott neki kezet Alastor.

- Jó látni újra barátom. Rég volt már szerencsénk találkozni. Minek köszönhetem a látogatásotokat? Elnézést, ha számítanom kellett volna a jöveteletekre, de tudod, ide nehezen jut el bármi információ. Magányos idelent- rázott kezet a rádió démonnal, akinek arca épp olyan átlagos volt magához képest, mint Belphegor-é.

- Egy pillanat... ha jól rémlik mikor elindultunk elhangzott, hogy az 5. és 6. szint nem szervesen a Pokol része. Ha az 5. szinten Abaddon őrizte egyedül a börtönt, akkor értem arra miért értetted, viszont mi ez a hely?- tettem fel egy kérdést a gondoltáradatomból.

- Ez itt kedvesem az emberiség létének legalja. Az emberek életük után a leglentebb. Nézz csak fel... azok a lelkek szinte az emberiséggel egyidősek. 6 szintre vannak osztva a 6 évezred szerint ugyan is a teremtés 4004-ben történt, nem tudom erről hallottál- e már. A 6. szint 6 része 6 -féle ember típust tartalmaz, itt is össze függ a sátánisták számával. A 6 féle emberi tulajdonság rengetegekben megtalálható, viszont ezekben itt mind egyszerre, csak van egy fő, ami dominál bennük. A hit hiánya, beletörődés, fantázia nélküli befásult élet, az önálló akarat hiánya, alkotás megtagadása magukkal szemben és az élet eldobása magadtól, mind ide vezet. Általában ezek egybe tartoznak- magyarázott Belphegor.

Az utolsó hallatán teljesen elhűltem. Az egész sokkoló volt, látni azt a rengeteg lelket, némán úszkálni és... aludni? Örök álom lenne? Inkább mint egy rémálom. Egyszer elrontottad és soha többet nem kerülsz ki innen. Ha Alastor nincs mellettem, hogy magához húzzon, valószínűleg össze estem volna.

- Mindenki... mindenki aki öngyilkos lesz... ebbe a rendszerbe kerül?!- kérdeztem meg vonakodva.

- Aligha nem... az emberek a legnagyobb bűnt követik el, mikor eldobják Isten legnagyobb ajándékát, az életet. Én mondom neked, idióták... a halálba kergetik egymást... bár azt se tudom megérteni, aki hagyja magát, azt hittem meg van bennük az élni akarás ösztöne, de sokan feladják. Persze van különbség köztük is. Akit a többi rángatott idáig itt megpihenhet, viszont azok, akik semmilyen okból követték el, akik saját magukkal tették ezt, számukra a pokol se tartogat semmi nyugalmat, őket örök rémálmok gyötrik. A saját elméjük foglyaivá váltak, újra élik a hibákat, a sok szenvedést, amit saját maguknak okoztak.

Ekkor gondoltam végig hány öngyilkosságról hall az ember minden egyes nap és hány halál teljesen értelmetlen volt. Most mind itt vannak előttem. A szintek egyre nagyobbak, ahogy telt az idő. Ahogy figyeltem a legfrissebbet kiszúrtam egy furcsaságot. Egy sárgán vibráló lelket. Az elmémben felharsogtak a dobok. Hát ő lesz az...

- Azt hiszem, hiba csúszott a rendszerbe- szólaltam meg a lélekre meredve.

- Az ott nem is ember volt... tudod, minden itteni léleknek saját története van, az övé a leghosszabb és legérdekesebb. Feláldozta magát azért, hogy megmentsen egy embert, de ő... nem is tudom mi ő... viszont nem tudom kiszedni a rendszerből, bármikor megpróbáltam egyre jobban izzott és üvölteni kezdett. Ha hozzá érek, akár meg is ölhetem- sóhajtott a démon.

- Furcsa ezt pont egy démontól hallani. Te is más vagy, mint a többiek. Meg tudod mutatni, ki ő?- kérdeztem gondolkodva.

- Erre tessék hölgyem- fogta meg a kezem és lebegő sírköveken felvezetett egyenesen a lélekhez.

Némán figyeltem, ahogy a kezét felé emeli az enyémet fogva. A lélek felüvöltött és a dobok hangja elviselhetetlenné vált a fejemben. Le is zuhantam, egyenesen Alastor karjaiba. A lélek egész élete lezajlott előttem. Mindent értettem, tudtam ki volt ő valójában. Tudtam, hogy őt kerestem. Már csak az a kérdés, hogyan tudnánk kiszabadítani.

- Desty... a kő- szólalt meg Alastor.

A kő, ami szinte már a részemmé vált izzani kezdett. Egy hiba a rendszerben... akár csak én... hacsak...

- Belphegor... mi van, ha a hibás lelket kicseréljük egy másik hibásra, aminek mér nem szabadna léteznie? Al...- néztem a vörös démonra mellettem.

- Nem kizárt- gondolkozott a 6. szint ura.

- Hát ezért jelent meg ő is... ezért is őrült meg... Cloud lelkének a születésedkor meg kellett volna semmisülnie... kijátszotta a rendszert, életben maradt, ezért őrült meg, mert egyre közelebb jártunk a végzetéhez, amit nem tud elfogadni... pedig jól tudta, hogy ez lesz a vége- értett meg mindent Alastor.

- Az a lélek nem az anyád Destiny... lehet annak mutatta magát, de szerintem egyfajta ajándék volt Isten részéről, hogy megtudhattad ki is lett volna ő. Viszont ennek vége, csak egy látszat volt. Mindig is utáltam a mindenható játszadozásait, de ez azért durva...- rázta a fejét a sötét démon.

- Hogyan... ez nem...- sírtam el magam.

A lelkem úgy éreztem újból össze tört. Alastor magához ölelt és megértően simogatott, nem tett fel kérdéseket, csak hagyta, hogy kiadjam. Nem lehet ez a valóság. Mégis, hogyan lehetnék képes tovább lépni rajta? Hogyan engedhetném el azt, akiről azt hittem megbízhatok benne, akit ha nem is teljesen tekintettem az anyámnak, akkor is barátként kezeltem legalább... senkivel se tudnám ezt megtenni.

Teljesen tanácstalan voltam, közelebb bújtam a páromhoz és vártam, hátha egyszer végre sikerül felébrednem. Hogyan dönthetnék a világ sorsáról ilyen módon? Hogyan tudnék ezzel a tudattal együtt élni? 

Remélem tetszett, hamarosan újra jelentkezek a folytatással. Tudom nem vagyok aktív olyan szinten, de próbálkozok. Esetleges helyesírási hibákért elnézést.

A részhez nincs mit fűznöm és a továbbiakban se lesz szerintem.

Találkozzunk a következő részben ;)