Imádtam táncolni, mikor gyerek voltam, anyukám minden héten kétszer elvitt balett órára, amíg meg nem betegedett. Amelia Collins volt Chicago legszebb nője, amíg a leukémia le nem építette a teljes szervezetét, és csak csont és bőr maradt. Hiába volt a maffia főnökének a felesége, a betegségtől még a pénz és a fegyverek sem védhették meg. Három évig küzdött a rákkal, három éve annak, hogy utoljára táncoltam.
Amikor anyám meghalt, nem volt több keresni valom a családi házban, így elszöktem egész New Yorkig. Holly Flynn segített olcsó szállást és munkát is találni, ő volt az egyetlen barátom a balett iskolában, így amikor eljött onnan nagyon megviselt. De most örültem neki, hogy van egy ember az országban, aki messze van apámtól és segít rajtam.
- Ilias klubbjában csak táncolni kell, forogsz a rúdon, ahogy mutattam és pár hónap alatt annyi pénzt keresel, hogy egy sokkal jobb környékre tudsz költözni. - veregette meg a vállam biztatóan az öltözőben.
A fekete egyberészes fehérneműben nagyon nőisnek éreztem magam, a hajamat barnára festettem be, hogyha keresnek is az apám parancsára, a szőke Selenat fogják figyelni. Egy nagyot sóhajtottam, majd elengedtem a tükörképemet és a többi lány után siettem.
Rúdtáncolni sokkal könnyebb, mint balettezni, kellenek hozzá bizonyos izmok és könnyedség, de azokat a sok éves táncos multammal elsajátítottam. Miközben táncoltam, nem is néztem az engem figyelő tömegre, a gondolataim visszakanyarodtak Chicagoba. Mikor fél éve betoppantam New Yorkba tomboltam a haragtól, hogy az apám az első férfinak eladott. 18 évesen nagyobb hasznot jelentettem neki, feleségként, mint a lányaként. Valamint az anyám temetésén nekem intézett fenyegetés, amiről azóta sem szóltam senkinek egy szót sem. Naiv gyereknek gondoltak, akit mint trófeát egymás között adtak volna a maffiába. Egyet fujjtattam, majd lábujhegyen a földre érkeztem.
- Layla, váltás van. - intett a másik rúd mellett álló lány. Igen, ez lett az új nevem, Layla Smith. Majdnem minden lopott pénzem elment az új személyire és útlevélre, ezért is kellett munkát keressek.
Felvettem a földre ledobott magassarkumat, majd az öltöző fele indultam, hogy utcai ruhára cseréljem a jelmezem és haza menjek.

A koszos lépcsőházban, ami az egy szobából álló lakásomhoz vezetett rengeteg ember gyűlt össze, drogosok egytől-egyig. A táskámat a mellkasomhoz szorítva slisszoltam át közöttük, egy 7-es kaliberű fegyver markolatát szorongattam az egyik kezemben. Gond nélkül jutottam fel a negyedik emeletre. A lakásom ajtaját nyitva találtam, pedig tisztán emlékeztem rá, hogy mind a 3 zárat bezártam indulás előtt. A pisztolyt magam előtt tartva, ahogy tanították nyitottam be, de a sötétség miatt hiába meresztgettem a szemem, így sem láttam semmit. Óvatosan a kapcsoló fele nyúltam, majd a kis szobát fény árasztotta el. A lakásom közepére húzott széken egy férfi ült, szétterpesztett lábakkal, majdhogynem mulatatta a jelenlétem.
- Üdv itthon, hercegnő. - köszöntött Vittorio Costa, a volt vőlegényem.
- Egy okot mondj, hogy miért ne lőjelek le azonnal. - suttogtam neki a fegyvert rá szegezve, tettem egy lépést közelebb felé.
- Igazából köszöntet jöttem neked mondani, amiért kihátráltál az eljegyzésünkből, legalább nem nekem kellett. - vont vállat könnyedén, mintha észre sem vette volna, hogy fegyvert szegeznek rá.
- Sokkal többet kellene nekem megköszönj, az életedet is megmentettem aznap! - köptem a szavakat felé. Könnyed hangja és, ahogy itt ült a lakásomban teljesen kikészített, ő volt a multam azon árnyainak egy része, amelyeket nem engedhetettem vissza az életembe.
- Ilyen rossz feleség lettél volna? - döntötte oldalra a fejét kíváncsian Vittorio.
- Talán kérdezd azt a barátodat, aki az életedet akarja elvenni és a majdnem feleségedet. - nyomtam a pisztoly csövét a mellkasának, azon gondolkodva, hogy megtudnám-e húzni a ravaszt.
Egy villanás volt az egész, a pisztoly a fal mellé esett, míg Vittorio maga alá szorított a földön.
- Magyarázd meg ezt. - utasította.
- Nincs mit mondanom neked. Takarodj a lakásomból és az életemből! - próbáltam ellökni, de sokkal nagyobb volt, mint én.
- Nem így akartam ezt a beszélgetést befejezni, de talán jobb körülmények között megered a nyelved. - egy tűszúrást éreztem a nyakamon és minden elsötétült.

Zugott a fejem, a szemhélyaim nehéznek érződtek, minden idegszállam pattanásig feszült. Egy morgás kiséretében kinyitottam óvatosan a szemeimet. Nem a lerobbant lakásom képe fogadott, hanem egy sötét barna bútorokkal berendezett luxus szoba. Egy hatalmas ágyban feküdtem, az egyik fal helyett plafontól földig érő függöny takarta, ami mögött ablakok sorát lehetett sejteni.
- Megébredt a kis menekülő. - hallottam magam mellett egy ismerős hangot. Összerezenve az ágy másik felébe húzódtam.
- Hova hoztál? - vicsorogtam, bár amilyen kába voltam még, nem lehetettem valami félelmetes.
- A lakásomra természetesen. - szürke szemei rám villantak az éjjeli lámpák tompa fényében. Vittorio Costa házában vagyok, döbbentem rá.
- Gondolom szóltál az apámnak és most visszaadsz neki. - motyogtam a párnák közé temetve az arcom. Nagyon fáradtank éreztem magam, nem volt erőm tovább hadakozni.
- Senki sem tudja, hogy itt vagy, és ez még egy darabig így is fog maradni. - nyugodtan beszélt, de minden szava hazugságnak tűnt nekem.
- Miért tennél ilyesmit?
- Meghallgatnám a történeted, annak függvényében eldöntjük mi legyen veled. - egy halvány mosolyfélére rándult a szája. Na persze, itt egyedül ő dönt.
- Mikor anyám beteg lett, apám úgy döntött ideje férjhez mennem. Liam Kelly jó parti volt a családban, de én még csak 15 éves voltam, ő már 22. Anyám tiltakozott, nekem akkor fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem. Az esküvőt elnapolták a 18 éves szülinapomra, de Liam két éve egy fegyveres összetűzésben meghalt az oroszok ellen. Úgyhogy apámnak más vőlegény után kellett néznie. - kezdtem bele a történetbe, hogy miért is vagyok itt ahol jelenleg. - Anyám halála előtt már nem tudott beszélni, csak a gépek tartották életben, így egyedül maradtam apámmal szemben. A tragédia napján egy kövér olasz férfi jelent meg a házunkban, a kertben hasalva a bokrok között kihallgattam őket az apámmal. Feleségül akart kérni, de az apám azt mondta már megvan a vőlegényem, azaz te. A temetés napján, mikor kirohantam a templomból ugyanabba az idős férfiba futottam. Azt mondta, hogy ne élvezzem sokáig a házas életet, mert úgyis az ő felesége leszek és övé lesz, minden ami a férjemé. - egy nagy sóhaj kiséretében visszahanyatlottam a párnákra.
- A veled kötettet házasságot szabta a Don feltételnek az új családfőhöz, mert az apád addig nem megy bele az üzletbe, amit kötni szeretne a két család. - motyogta Vittorio, de mintha inkább magának beszélt volna, mint nekem.
- Miért olyan fontos az az üzlet? - kérdeztem, bár nem számítottam, hogy választ is kapok rá.
- A Don-nak mindennél fontosabb, de sosem részletezte senkinek. Még az alvezér sem tudja. - állt fel az ágy mellé tolt fotelből a férfi.
- Velem akkor most mi lesz? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Te itt maradsz, amíg egy-két dolgot nem derítek ki. - indult az ajtó fele, rám sem nézve többet.
- Nem tarthatsz fogva! - kiáltottam utána.
- Mivel a menyasszonyom vagy, pont hogy de! - hallottam a becsukódó ajtón át az utolsó mondatát hozzám.
Fél évig eltudtam rejtőzni a maffiától, errefel megint a kellős közepébe csöppentem. Ittam pár korty vizet az éjjeli szekrényen álló pohárból, majd visszadőltem a takaró alá. Kába voltam és nem volt erőm új szökési tervet kiagyalni, az előzőhöz is két hónap kellett. Arra jutottam, hogy egy alvás után talán jobban tudok gondolkodni és a lakást is feltudom fedezni, új börtönömet. Utáltam Vittoriot, fenhélyázó természetét és ahogy mindenkit lenézett maga körül. Utáltam, ahogy a menyasszonyának szólított.