Nagy szeretettel ajánlom újra kedves olvasómnak MiyaouArt - nak. Remélem újra elvarázsol a történet, ha már dolgoztál értem ❤️❤️🥺Külön hálával tartozom még TsukiTia nak is ❤️❤️❤️remélem élvezed majd te is.
Ahogy minden kedves olvasómnak melegen ajánlom. Victoria_W_Knight neked az első mondatot ajánlom 🤣❤️❤️ azt neked köszönhető

Nagyon ferde a hal a falon, gondolta ingerülten, miközben összefonta mellkasa előtt a karjait. A kő kerítésen lévő festett halakat tanulmányozta, amik hol függőleges irányban, hol vízszintes mintát követve "úsztak" a növények között.

A férfi sóhajtva nézett le a napszemüvege mögül a homokba süllyedt pokrócra, ami elég nyilvánvaló módon látott már szebb napokat is.
Az egyenetlen felület miatt huplik alakultak ki itt-ott a hajó mintás, barna anyagon. Előre gyűlölte, hogy ki kell porolnia, hogy ha haza akarja vinni a játszótérről. A homokozó szélén toporgott és újra körbe kémlelt, nem lát-e valahol meg egy embert az utcán, vagy egy újabb szülőt a gyerekével.

Ezt a szégyent…

Miután kiszörnyülködte magát és sikeresen megnyugtatta megtépázott idegzetét szemével elkezdte megkeresni a kölyköt. Igazán nem értette magát, hogy volt képes ilyen könnyen beleegyezni ebbe az őrületbe. Azt sem igazán értette, miért nem mondott a nővérének egyszerűen nemet? Pedig annyival több minden dolga lenne. Jobban mondva… annyival több mindent kellene kipihennie.

Kezdve a repülő utat, ami három és fél órát vett el az életéből. Folytatva azzal a két nappal, amit a nővére családjával töltött el, ideszámítva a sógorának a testvérét és azok gyerekeit is. Igaz, ez csak plusz három gyereket foglalt magába. Mit neki plusz három, ha eredetileg egyre készült fel?
Mondjuk annál a résznél elszörnyedt elég rendesen, mikor a fiatal Eilean - a maga tizennyolc éves fejével - elkezdett neki célzásokat tenni, hogy randizzanak. Persze, hiába nézett a lány apjára segélykérő módon, nem hogy az apa, senki nem vette komolyan a szemmel láthatóan is hormonokkal megspékelt kiscsaj célozgatásait, miszerint szívesen látná az ágyában.

Megborzongott, és újra a homokozóban lévő pokrócra tévedt a tekintete.

Emil ugyanis megígérte nővérének, hogy vigyázni fog a három gyerekre. Ebbe szerencsére nem tartozott bele ugyebár Eilean. Csak a két öccse, akik tíz évvel fiatalabbak voltak nővérüknél, és Emil unokaöccse, Hale.

Hale egy egészen rendkívüli gyermek volt, erre már a magánkopó nagybátyja is rájött. Ugyanis az alig hét éves kisfiú olyan hatalmas fantáziával rendelkezett, ami még a detektív férfit is lenyűgözte. Persze ezt, nem kötötte senki orrára.

Emil sok mindent megélt a tíz éves prakszisa során. Találkozott már gyilkossággal, rablással és még hamisított áruval is. De egyik ügyfele, vagy éppen cél személye sem rendelkezett olyan nagy kreativitással, mint Hale. Ez pedig igazán nagy szó volt.

Azonban ez a kreatív elme sajnálatos módon egy roppant akaratos és - egyke lévén - elkényeztetett gyereknek jutott. Pontosan tudta ez a nyavalyás kölyök hogyan hódoltassa be a nála idősebb unokatestvéreit és érje el, hogy azt játszanak kint a homokozóban, amit tulajdonképpen csak ő akart.

Így láttak neki a kalózos játéknak. Ő pedig tulajdonképpen csak felügyelni jött volna ki, hogy ne történjen semmi baj. Bár minden jobb volt, mint hallgatnia Eilean kéjtől csöpögő szavait, amivel gyakorlatilag felkínálja magát tálcán.

Emil a hajába túrt. Már elég hosszú ideje nem tudta vágatni a sötét rezes árnyalatú tincseit, így egészen hosszan eltakarta a fülét és a homlokát. Ugyan kezdett hozzászokni, de azért mégis csak el kéne jutnia egy fodrászhoz hamarosan.

– Emil bácsi – fogta meg a kezét Nick. Vagy ez Ryan volt? Nem igazán tudta megkülönböztetni az ikreket egymástól.

– Igen? – kérdezte bizonytalanul, diplomatikus módon nem biggyesztett mellé nevet.

– Te, tulajdonképpen, hány éves vagy?

– Miért olyan érdekes információ ez? – ráncolta össze a szemöldökét, miközben tovább hagyta, hogy lóbálja összeakaszkodott kezüket a gyerek. Hatalmas önuralomra volt ehhez szüksége, hogy ne kiabáljon rá a Nick-Ryan kombó valamely tagjára, ugyanis eléggé utálta a gyerekeket. Tiszta szívből megvetette már iskolás korában is azokat a társait, akik mindenért sírtak, vagy nyavalyogtak, nem gondolva arra mennyire megnehezítik a szüleik dolgát.

– Csak kíváncsi vagyok – felelte egy hatalmas mosolyt varázsolva az arcára. Látszott, hogy a fogai kicsit csalén állnak, és itt-ott hatalmas hézagok maradtak, de ezek szerint kényelmesen el fognak férni a szájában a csontok, mikor meglesz neki mindegy szálig.

– Harmincegy éves leszek, pontosan két hét múlva. Tehát, miért volt szükség erre? – kérdezte vontatottan, ahogy kihúzta a kezét az apró ujjak szorításából.

Nick - vagy Ryan - hatalmas mosolyra húzta a száját és diadalittasan fordult Hale felé, aki éppen ekkor tért vissza maga előtt taszigálva a másik ikret.

– Harmincegy éves! Ez azt jelenti ő a főnök a játékban! – kiáltott fel győzedelmesen, miközben leugrott a homokozó széléről. Emil pedig kikerekedett szemmel vette le a napszemüveget a fejéről, hogy rábámuljon az ikrekre. Azok olyan elégedetten néztek egymásra, majd a vörös arcú Hale-re, mintha most fejtettek volna meg egy nehéz feladványt.

– Végül is…

– Anyukám és Georgia néni is azt mondta, hogy Emil bácsi a főnök – sietett gyorsan a válasszal Nick - vagy Ryan.

– Én nem akarok veletek játszani – vált vészesen élessé a férfi hangja.
A három gyerek azonnal rápillantott. Amolyan, kétkedve, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan. Pedig ő igazán nem akart egy csapat kisgyerekkel játszani a játszótéren. Ez nem az ő műfaja! Még gyerekként sem szívesen közösködött másokkal. Teljesen el volt a maga módján a homokban, a formákkal…

– De akarsz! Anya azt mondta te nagyon jól értesz a kalózokhoz – szólalt fel hirtelen Hale, bár ebben a pillanatban már a szájára is harapott, hiszen maga ellen beszélt.

– A nővérem kényelmesen elfelejti, hogy én a kalózfelvételekhez értek igazán, nem a kalóz hajókhoz.

– Mi az, hogy…

– ... Kalózfelvétel?

– Érdekesen hangzik – lettek lelkesek egyszerre a gyerekek, mire zavartan kapkodta tekintetét egyikről a másikra.

Mibe keverte saját magát! Pedig egyszerűen hagynia kellett volna, hogy folytassák a játékot, kifáradjanak a kergetésben és haza húzni az álmos, csöndes lurkókat a kis kocsiban, amivel jöttek, mintha az lett volna a hajó.
Úgy érezte menten elkapja a migrén, pedig ehhez még igazán fiatal.

– Nem lehetne, hogy inkább folytassátok a játékot? – kérdezte rezignáltan, hátha rá tudja venni a kis taknyosokat, hogy úgy tegyenek, ahogy neki kényelmes.

Hale rápillantott két idősebb rokonára, akik erősen ráncolt szőke szemöldökük alatt, kék szemükkel nézték egymás tökéletesen egyforma arcát.

A vörös üstökös kölyök csalafinta mosolyát elrejtve dörgölte meg az orrát koszos kezével, így maszatolva össze szeplős arcát.

– Tulajdonképpen, hogy ha te lennél a főnök, közben rávehetnél minket arra, amire csak akarsz. A legénység engedelmeskedik a kapitánynak. Igaz-e fiúk?

Erre egy együttes Igen-t kiáltottak az ikrek, Hale legnagyobb elégedettségére. Persze, ettől nem érezte magát jobban Emil bácsi, ami az arcára is kiülhetett. A hét éves kisfiú pedig tökéletesen elégedett volt a vöröslő fejű bácsikájával. Emil idegességében visszavette a napszemüvegét, nehogy túl rondán nézzen rájuk. Piszok kis átokfajzatok!

– Nos, azt hiszem… khm… igazán nem kéne a játék örömét elvennem, holmi…

– Nem csökkenti a játék szenvedélyét, kapitány – vágott közbe Hale, szinte doromboló hangon.

Emil fogát csikorgatva próbált ellenállni a kísértésnek, hogy rákiabáljon a három jó madárra. Szemmel láthatóan is túlzottan élvezték a szenvedő arcát.

– Nem vagyok kapitány…

– Kapitány úr! Kérem, adjon nekünk engedélyt, hogy meghallgassuk a meséjét!

– Utána felsúroljuk az egész fedélzetet!

– Pallóra küldjük az ellenséget!

– Zászlót tűzünk ki az elfogott hajókra! – egymást túl kiabálva, lelkesen ecsetelték milyen válogatott dolgokat fognak végrehajtani, hogy ha Emil elmondja, mi is az a kalózfelvétel.

Mint, akinek a fogát húzzák, úgy meredt az előtte álló három gyerekre. Nem volt ínyére a dolog, miszerint neki kell felvilágosítást tartani egy ilyen komoly kihágásról.
Megdörgölte verejtékező homlokát. Hiába viselt egyszerű fehér pólót és egy térdig érő, farmer nadrágot, úgy érezte éppen sütik ki a kemencében.
Oldalra pislantott, miközben a borostás állát vakarta, és idegesen ütötte szandálos lábát a homokozó keretének.

– Legyen, elmondom.

– ÉLJEN! – hangzott az örömteli gyermek kiáltás, mire az éppen érkező apa a lányával hátrébb ugrott rémületében.

Emil szégyenkezve nézett félre, ne kelljen az idegen apa megrovó, dühös szemébe néznie, majd sóhajtva húzta ki magát és vette le a napszemüveget.

– Csendet! Ti kalózok vagytok, igaz? Nem holmi szárazföldi patkányok! Nem bonthatja senki a rendet az én parancsnokságom alatt! – kiáltott rá a megrezzent gyerekekre. Váratlanul érte őket a felnőtt kirohanása, de miután felfogták a szavakat, széles vigyorral az arcukon néztek össze. Sikerült!

A férfi elégedetten figyelte a rendeződő kölyköket, miközben azon gondolkodott, hogy mit is kéne tennie.

– Hale! Ülj bele a kis kocsiba. Nick és Ryan húzzátok. Indulunk – jelentette ki, igyekezve utánozni volt rendőrségi kiképző tisztje hanglejtését. Sok múlt a megfelelő helyen megnyomott szavakon és a kellő időmértéken. Nem darálhatta el a mondandóját túl gyorsan, mert akkor nem értik meg, de ha túl lassú… sose indulnak el.

A három gyereknek nem is kellett több noszogatás. Hale megragadta a pokrócot, ami még mindig a homokban árválkodott. A kis kocsi aljába hajította, majd már rá is ült. Nem foglalkoztatta kifejezetten az a tény, hogy csupa homok, koszos és igazán nem a szép, fehér nadrágjának való.
Ryan és Nick pedig megragadva a kis kocsi fogantyúját kezdték el követni Emilt.

A játszótérről kiérve a férfi nagyot sóhajtott. Sokkal jobban érezte magát, most, hogy nem kellett a ferde halakat bámulnia, és őt sem nézhette meg magának több szülő és gyerek. Nem holmi, mikroszkóp alá rakott amőba volt!

Nem sokat haladtak az épületek között, mikor hirtelen megtorpant. Az ikrek pedig felkenődtek a hátára, ugyanis nem érzékelték időben a megállást.

Mit kéne nekik mondanom? Merre kéne mennünk?

Ezeken tanakodva kémlelt körbe, hogy rájöjjön, totálisan eltévedt. Igazából arról sem volt fogalma, hogy merről jöhettek erre a játszótérre, ugyanis ez volt az első eset, hogy egyáltalán hajlandó volt eleget tenni a nővére invitálásának. Utoljára akkor találkoztak, mikor elújságolta, hogy terhes. Előtte pedig az esküvőn. De ez igazán nem azt jelentette, hogy nem szeretné a testvérét! Csupán nehezebb megélni magándetektívként, mint ha a rendőrség berkeiben dolgozna az ember.

– Kapitány? – szólította meg kissé gúnyosan az unokaöccse, aki még mindig kitartó módon kapaszkodott a piros kiskocsi oldalaiba, miközben felhúzta a térdeit. Nem rendezhetett jelenetet, ugyanis az anyja otthon biztos nagyon megszidná, ha kiderülne zendülést szervezett a saját nagybátyja ellen. Soha többé nem játszhatna Nick-kel és Ryan-nel. Ebben ezer százalékig biztos volt. Bár azt nem egészen értette még, mi az a százalék, azonban a felnőttek gyakran hivatkoztak erre, ha valamit tudtak. Vagy éppen tudni véltek. Az apja esetében ide a szerelés tartozott, amihez nem értett és végül úgyis egy szerelő látta el a feladatot. Apja bosszúsan figyelte az ilyenkor jövő munkás bácsikat, akikkel az anyja nevetve csevegett. Biztos volt benne, hogy az apja ilyenkor haragszik az anyjára.

– Nos, legénység! – fordult hátra bizonytalanul Emil, ahogy visszatette a fejére a napszemüveget. – Nincs nálunk térkép. Ezért meg kell találni a megfelelő utat a kikötőbe, ahol pihenhetünk, közben pedig mesélek nektek a kalózfelvételről.

– Mármint, haza? – kérdezte rezignáltan Hale. Komolyan nem tudja a saját nagybátyja merre kell menni?

– Úgy van, haza kell jutnunk. Tudomásom van arról, hogy Georgia finom csokis süteményt készített nekünk limonádéval. Ez az a kincs, amire nekünk szükségünk van.

– De mi tudjuk az utat – néztek össze az ikrek a kocsiban nyomorgó vörös unokatestvérükre.

Emil összehúzta a szemeit.

– Ti nem tudjátok az utat, amely a kincshez vezet. Nyomokat kell érte találnunk.

Ez most vicc? Anya, komolyan egy ilyen felnótásra bíztad egyszem gyermeked!?

– Nem értjük…

– Ti kalózok vagytok, én pedig a kapitány. A kincshez vezető utat pedig térképek jelölik. Igazam van?

– Nos, azt hiszem, igen, Emil bácsi.

– Kapitány – javította ki, finom mosollyal a szája szélén.

– Vagyis kapitány. Igen, bocsánat.

– Ami azt jelenti, hogy ha mi kalózok vagyunk és nincs térképünk nem tudhatjuk, hogyan kell elérni a kincset. Tehát, ebből az következik… – kezdte és elégedetten figyelte a fiatalokat, ahogy kezdik kapizsgálni a dolgot. Kivéve persze Hale-t, aki egészen érdekes arckifejezéssel méregette nagybátyját a kis kocsiban.

Nick - inkább talán mégis Ryan? - hirtelen ugrott egyet előre és büszkén kihúzva magát nézett rá a férfira.

– Ez azt jelenti, magunknak kell nyomokat találni és elmenni a kincshez!

– Pontosan, ha nincs térkép, szerezni kell nyomokat és saját térképet készíteni.

– Király!

– Mégis, hogy kellene térképet csinálni? Rajzoljuk a kezünkre? – kérdezte szűkre húzott szemmel a fiatal kisfiú.

Emil egy vékony vonallá préselte az ajkait. Erre nem számított. Igazán megtehette volna az a kis taknyos, hogy csendben marad! Miért nem lehet, hogy kicsit jobban benne legyen a saját játékában?

– Miért is ne? – kérdezte hirtelen, ahogy felemelte a fejét. Eddig erősen bámulta a saját lábát, és hogy mennyire vörös már a lábfeje a fekete szandáljában.

A három gyerek döbbenten meredt rá. Hitetlenül rázták a fejüket, mindezt olyan szinkronban tették, mintha két hónapja gyakorolnák. Versenyt is nyerhetnének…

– Pontosan ez lesz benne a csavar! – vidult fel teljesen Emil, miközben a zsebéből elővett egy tollat. Valamiért ez a toll többet jelentett neki, mint az élete.

– A kezünkre rajzolunk?

– Nem fog anya haragudni?

– Le fogja velünk mosatni!

– Akkor milyen maradandó térképünk lesz későbbre?

– Ez ostobaság! – magyarázták az ikrek, felváltva panaszkodva. Hol az egyik, hol a másik csipogta el az aggályait a tervet illetően. Emil feje kezdett fájni, miközben a halántékára szorította két ujját. Ez már a vég! Ez migrén…

Vett egy mély levegőt és leguggolt a fiúk elé. Hogy kéne elmulasztani a félelmet bennük? Ő ennyi idősen hogyan kezdett lázadni a szülei ellen?
Leginkább sehogy. Végig olvastam az életem. Nem voltak barátaim…

Miután végig gondolta egész gyermekkorát, ami másnak túl sivárnak számított volna, sóhajtva fogta meg Ryan - a pokolba! Ez Nick inkább - jobb kezét és a tenyerébe rajzolt egy X-et.

– Ide kell eljutnunk.

– A tenyeremre? – kérdezte cincogva a fiú és nem igazán tetszett számára az a gondolat, hogy hárman a kezére állnak.

– Bolond! Az X jelöli a helyet. Ami azt jelenti, hogy a tenyered a térképünk vége. Legalábbis a jobb tenyered. A másik lehet, hogy maga az eleje – mondta gúnyos mosollyal, majd felállva komolyan nézett végig a három gyereken. Kettő bedőlt, már csak egy van.

Nick és Ryan izgatottan dugta össze a két-két tenyerét, és elkezdték megtervezni, hogy mégis mi mindent kell erre a térképre rajzolniuk, hogy utána megtalálják a "kincset".
Hale pedig idegesen ciccegett a kézi kocsiban. A piros festék lepattogzott, mikor mérgében megmozdította a lábát.
A cipője orra fekete csíkot hagyott maga után, elég hosszan. Emil pedig élesen nézett a kicsi szörnyetegre. Tudta, hogy nehezebb dolga lesz vele. Végül is, az ő vére. Még ha csak elég sarkított módon is.

– Valami baja van, közlegény?

– Ugyan mi bajom lehetne, kapitány? – kérdezte halkan és a szemkontaktusnak köszönhetően villámok pattogtak közöttük.
Emil csak akkor fordult el, mikor a kis vakarcs elvörösödve hunyta le egy pillanatra a szemét.

– Megmutatom, hogyan kell nyomokat keresni. Ahogy pedig már mondtam, út közben elmondom a kalózfelvételt.

– ÉLJEN! – hangzott fel újra három ajakról. Hale ugyanis már tényleg kíváncsi volt, hogy mégis mi lehet ez. Hiszen az anyja ódákat zengett erről az emberről. Váltig állította ugyanis az anyja, hogy Emil bácsikája egy zseni. Ezt eddig nem vette észre.

A kis piros kocsi magányosan állt egy kerítés mellett, miközben a három gyerek és a felnőtt a bokrok közé mászott és a betonon kutatta a nyomokat. Nick és Ryan egyszerre vett fel egy botot és kezdték el két ellentétes irányból zörgetni vele a kerítést. Egymás felé szaladtak sikítva-nevetve.
Emil és Hale csupán rosszallóan ciccegett és visszadugták a fejüket a bozótosba.

– A piros szalag nyomnak számít, amit eldobtál? – fordult felé hirtelen a szörnyeteg, mire értetlenül pislogott. Hale pedig bosszúsan vett ki egy szalagot az ágak és gallyak közül. – Amit Eilean adott. Eldobtad az első pillanatban, hogy azt hitted nem nézünk.

– Ó! Igen, ez egy remek nyom – bólintott kelletlenül. Nem gondolta, hogy a kisfiú ennyire figyel a környezetére. Főleg arra, hogy rá figyel ennyire.

– Király, akkor kérem a tollat – nyújtotta ki vékony, sápadt kezét. Az ujjai rövidek és kicsit tömzsik voltak, pedig Hale egy igazán vékony gyerek volt. Pont, mint régen Emil. Mára azonban egy igazán termetes embernek számít és izmos.

– Vigyázz rá! – hangzott az intelem, miközben vonakodva nyújtotta át a kért tárgyat.

– Ez csak egy toll – forgatta meg szemét a kisfiú.
Emil agyát elöntötte a vörös köd. Egy pillanat alatt kapta el az ideg, pedig eddig igazán igyekezett nyugodt maradni az ostoba gyerekek mellett.

– Ez nem csak egy toll! Ez az Ő tolla! – kiáltott rá a hirtelen még fehérebbnek ható fiúra. Az a rémült, zöldes árnyalatú szempár, amit Hale meresztett rá ébresztette rá arra, hogy talán nem kellene kiabálnia, mikor senki más nem tudhatja, hogy ez nem csak egy toll.
Idegesen dörzsölte meg a tarkóját, és a kezében tartott napszemüveget a feje tetejére biggyesztette. Nem úgy, mint a lányok, akik ezt használták hajráf gyanánt, hanem sokkal férfiasabb módon. Végül is, férfi! Szégyenszemre itt guggol az unokaöccse mellett egy bokorban, és még meg is rémíti a gyereket. – Sajnálom. Nem tudhatod, hogy ez nem csak egy toll. Nem kellett volna, kiabálnom.

– Emil bácsi – lepődött meg a gyerek teljesen. Végül nem mondott többet. Megfogta óvatosan a töltőtollat, aminek aranyos szegélyezése volt, az amúgy famintás borításán. Egy monogram volt belevésve, A. K.

– Amily Klark.

– Tessék?

– Amily Klark, az ő tolla volt, amíg élt. Az apjától kapta, mikor rendőr lett.

– Te is rendőrként kezdtél, ha jól emlékszem.

– Három évig dolgoztam a kapitányságon, amíg ott nem hagytam őket – ismerte el, ahogy figyelte, hogyan kezdi el megrajzolni Hale a tenyerébe a térkép első megállóját. Az ikrek persze semmit nem vettek észre ebből a nevetséges közjátékból. Élvezettel láttak neki a kardozásnak a botokkal, miközben morogtak és a járókelőket riogatták, vagy szárazföldi patkányoknak hívták, ahogy a piros kocsiban álltak ketten.

– Gyertek le onnan! – szólt rájuk Emil, mikor meglátta, milyen esztelenség folyik a háta mögött.
A két gyerek pedig szomorúan, lehajtott fejjel állt ki a kocsiból, a szürke betonra.

Hale rápillantott a nagybátyja alakjára. Magas volt, bár hozzá képest minden felnőtt magas. Igazság szerint okosnak is volt mondható, ha azt nézte, hogy milyen jól manipulálta az ikreket. De csak most, így a tollat tartva jött rá, hogy az anyja miért örült annyira a látogatásnak. Hiszen a nagybátyja magányos.

– Emil bácsi, mi nem akartunk rosszat.

– De így hatásosabb kalózok lehettünk. Hiszen…

– Nem érdekel a magyarázkodás! Megmondtam, hogy nyomokat keresünk, hogy a kincset megtaláljuk. Ennek ellenére nem is segítettetek!

– Inkább csak menjünk haza sütit enni – biggyesztette le ajkait Ryan - vagy Nick? -, miközben a cipője orrával a betont rugdalta, nem zavartatva magát semmivel. A háta mögé dugta a botot, ami jelenleg a kardjaként funkciónált.

– Azt hittem, van egy remek legénységem – kezdte selymes hangon Emil, ahogy a két apró gyerekhez fordult. – Azonban már látom, csupán egy rakás kölyökkel vagyok összezárva – sóhajtott fel színpadiasan. Ugyan az ikrek nem érzékelték a csipkelődést, a provokációt a hangjában, Hale igenis tudta, hogy a nagybátyja szándékosan ingerli fel unokatestvéreit.

– Mi igazi kalózok vagyunk!

– Nem holmi kölykök! – A felháborodott közbe szólások jelezték a nyomozónak, hogy a haditerve sikerrel zárult.

– Akkor gyertek, dobjátok most félre a fegyvereket és segítsetek nyomot keresni!

Több sem kellett a két fiúnak, hogy engedelmes legénység módjára tegyék a dolgukat. Azonnal el is hajították a "kardokat" és Hale mellé vetették magukat a földre. Az sem zavarta őket, hogy a kavicsok a lábukba furakodik, vagy hogy a betonon kúszva felsérti a bőrt rajta.
Most már mind a három gyerek a földön térdelt és kavicsokat hajigált jobbra-balra, miközben nyomokat kerestek. Bár nem sok eredményt fűzött hozzájuk, Emil meglepve kezdte el tapasztalni, hogy a gyerekek igenis értik a nyomolvasás fogalmát.

Először Nick - vagy Ryan - hozott neki egy lapos kis üveget, amit ők hajítottak el, majd Hale a csokis papírt, amit a nagybátyja akart a kukába dobni, mikor a játszótér felé tartottak.
Egy szóval, igazán jól szórakoztak a gyerekek, és még ő is megmosolyogta kissé a keresgélő kölykök látványát.

– A kalózfelvétel az, az a felvétel, amit illegálisan töltenek fel, bárhová az interneten keresztül a platformokra, sőt, amit egyébként engedély nélkül vesznek fel.

– Akkor ez egy bűncselekmény? – néztek össze a fiúk meglepetten. Nagyon hirtelen szólalt meg Emil, már egyáltalán nem is vártak arra, hogy elmondja, mi is az a kalózfelvétel.

– Igen, és a bíróságon egytől öt évig terjedő börtön büntetést, vagy akár pénz bírságot is mellé szabhat ki arra, aki ezt elköveti. Szóval igazán súlyos, mivel ezzel az államot és más embereket károsítanak meg, függően a felvétel tartalmától.

– Ez igazán izgalmas – lelkesültek fel az ikrek, amíg Hale csak meglepetten meredt a nagybátyja arcára. Látszott rajta, hogy nem számított ilyen jellegű magyarázatra.

– Rendőr voltam három évig. Azonban egy bizonyos ügy miatt magánnyomozó lettem, ami kicsit jobban fizet – mondta önelégült mosollyal az arcán, a fel nem tett kérdésre válaszolva.
A gyerekek pedig, ha lehet még lelkesebben kezdték el a nyomokat keresni, miközben Emil sorra rajzolta fel a tenyerekre a térképet, minden egyes nyom megtalálása után.

Már látták a fehér kerítést, ami azt jelentette, hogy hamarosan rátalálnak a kincset rejtő tányérokra az udvaron, amikor is hirtelen Hale elkapta Emil pólójának az alját.
Az ikrek sikítva rohantak be közben a kertbe, ahol elkapták a nyavikkoló nővérüket és a fűbe döntötték, kiáltva, hogy Éljen a kapitány! Eilean pedig szitkozódva próbálta magáról leszedni kisebb testvéreit, az orra alatt azért imádkozva, nehogy meglássa ilyen állapotban a férfi, aki még a kerítés másik oldalán állt és bámult le unokaöccsére.

– Az a toll…

– A tulajdonosa halott.

– Arra rájöttem – horkantott fel a gyerek és nem engedve el a megmarkolt pólót nézett le a földre. Maszatos, koszos, fű foltokkal tarkított megjelenése máskor undorral töltötte volna el Emilt, de most egészen könnyen túltette magát a dolgon.

– Akkor nem értem.

– Az a toll… ugyanolyan fontos a számodra, mint anyukámnak a papírmadár a dolgozószobájában?

– Nem egészen – ingatta meg fejét kedvetlenül, bár nem tagadhatta, hogy nem csodálkozott el ezen a zseniális ok fejtésen. Nem volt azért nehéz dolga - gondolta keserűen ráébredve milyen megbocsáthatatlan módon ordított rá a gyerekre.

– Akkor, mint az a bross, amit anya apától kapott? – próbálta meg újra.

– Nagyon nehéz így behatárolni, ugyanis én nem kaptam meg a tollat. Csupán miután elhunyt Amily az asztaláról vettem magamhoz. Nem akartam, hogy kidobják, mivel már nem élt senki a családjából.

– Akkor ez számodra értékesebb, mint anyu bármely tárgya – töprengett el a gyerek, majd sóhajtva engedte el a ruhadarabot és indult befelé.

– Ez a toll tart életben.

Ez a csendes vallomás, ez a mérhetetlen nagy szentimentalitás megakasztotta a mozdulat közben a gyereket. Emil arca keserű és megtört volt, mikor hátra nézett rá Hale.
A férfi egy percig figyelte az apró gyermeket. Ugyanis annak arcáról egy kész érzelmi tanulmányt lehetett volna írni. Vagy legalábbis a szeméről…
Mégis, teljes mértékben megdöbbentette, hogy Hale ajka mosolyra görbül.

– Akkor, meg kell találnod, kapitány – mondta a gyermek, ördögi, komisz fénnyel a szemében, miközben az apró kezében szorongatott tollat felmutatta, majd nevetve hajította el.

Emil szeme elkerekedett a döbbenettől. Úgy érezte, hogy gyomor szájon vágta a tulajdon rokona, mikor ilyen fontos és jelentős dolgot oszt meg vele.

Egy pillanat alatt öntötte el agyát a vörös köd és kapta el a gyerek tarkójánál a póló nyakát.

– Mit műveltél?! Hogy képzeled ezt?! – üvöltött a képébe. Fröcsögött a nyála, és egy cseppet sem zavarta, hogy teleköpte a kis vakarcs arcát.

– Most meg kellene keresned. Nincs térkép. Nyomokat olvass – mondta gúnyos mosollyal az arcán, ahogy a pólója ujjával letörölte a kosz egy részét, a nyállal együtt.

Emil döbbenten állt. Ma már sokadjára nyűgözte le ennek a gyereknek a kegyetlensége. Az elkényeztetett kölyök okosabb volt, mint aminek tűnt.

Idegesen lökte félre az útból a kölyköket, és egyenesen a bozótos közé vetette magát. Az sem érdekelte, hogy Eilean epekedve ugrott fel a fűből és már lépett volna elé. A lány egyetlen egy mozdulatát sem látta. Se azt, ahogy hosszú fekete haját igazgatja el, sem amikor a szemüvegét tolta feljebb. Az sem igazán hatotta meg, hogy előre dőlt - ezzel a nagyon is dekoltált pólóból majdnem kiesett az a két kis halom - , hogy a rövid farmer szoknyát lejjebb húzza.
Ideges volt és szégyellte, hogy egy pillanatig is azt hitte, az unokaöccse pont olyan, mint Ő volt gyermekkorában. Pedig, dehogy! Ez a kölyök csak magával törődik, senki mással. Se az ő mély érzéseivel, sem az értékes tárgyakkal. Csak a szórakozás mindenek felett.

Egész délután kereste. Az sem zavarta, hogy letört pár ágat a sövényről. Vagy hogy a körme alá ragadt némi sár, ahogy a fűszálakat is túrta a földön. Egyedül a toll számított, amit minden nap magánál tartott. Azonban most teljesen üresnek érezte magát, hiszen az a toll… Az a mindene.
De csak nem akart meglenni! Pedig, ó egek, minden részletét ismerte ennek az átkozott tárgynak! Még azt is jól tudta, hogy a kupak aranyozott része már meg van kopva, ahogy azt is, hogy a toll hegye kissé kopott és nehezen fog papíron.
Már kezdett lemenni a nap, mire észrevett egy kis csillogást a magas fű között. Kicsivel kijjebb volt, mint a bokrok ága elért. Azonnal arra mozdult és nyúlt is a csillogó tárgyért. Az a valami hűvös volt, apró és ismeretlen. Ugyanis nem a tollat találta meg, hanem egy fülbevalót. Felhorkantott. Az a fülbevaló volt, amit még Eilean hagyott el talán tegnap este, ahogy loholt utána, mint egy tüzelő szuka kutya. Dühösen meredt a bizsura a tenyerében, majd egy elkeseredett kiáltás mellett készült eldobni messzire ezt a kék undormányt. Mégse tette, mert tudta, hogy nem szabad Eilean-t büntetnie. A lány pedig nagyon szerette ezt a fülbevalót. Így leeresztette meggyötört karját.
A távolban a Nap már narancsra és vérvörösre festette az eget, ami tökéletesen tükrözte az ő haragját.

Elkeseredetten nyögött fel, miközben csalódottan felkelt a földről. Megfogadta magában, hogy megöli azt az átokfajzat gyereket, akármennyire is kapálózik majd a nővére.
Belépett a barna ajtón és gyilkos pillantások közepette vágta az asztalra a fűcsomóval együtt a bizsut.

– Remélem, most elégedett vagy, Hale! Nincs meg a tollam!

– Miért kiabálsz a fiammal? – Állt azonnal kettejük közé a nő.
Mint egy anyatigris, úgy meredt saját öccsére. Hosszú, gesztenyebarna haja laza fonatban pihent a jobb vállán, miközben egyik kezében egy nagy tál süti tésztát tartott. Lisztes volt, maszatos, akár egy öt éves gyermek, pedig felnőtt ember, az Istenre!

– Eldobta a tollam.

– És? Vegyél másikat.

– Ez nem csak egy toll volt!

– Velem ne merészelj kiabálni! Csak vegyél egy másik tollat!

– Nem kapna még egy ilyet, anyu – szólt közbe Hale, miközben vidáman, mosolyogva lóbálta lábait, a magas széken ülve. Az asztalon papírok sokasága terült el, itt-ott rajzeszközök gurultak rájuk és serényen dolgozott az egyik művén. Nem igazán zavartatta magát azzal, hogy Emil bármelyik pillanatban felnyársalhatja az egyik színesceruzával. Talán az a világoskék… Igen, az jó lenne hozzá! Pont elég hegyes.

– Honnan veszed ezt, Hale?

– Mert a barátnője tolla volt.

– Neked van barátnőd? – harapott rá a szóra az asszony, mint vadászkopó a hús cafatokra.

– Nincs – feszült meg az állkapcsa Emilnek. Georgia kétkedve nézett testvére szemébe, ezért egy sóhajt követően folytatta. – Az Amily tolla volt. Azé a nőé, akivel együtt kezdtünk a rendőrségen.

– Vagy úgy… az a barátnő – felhősödött el az a szép kék szempár, hogy utána vádlón meredjen egy szem csemetéjére. – Hogy mertél ilyet tenni?

– Azt mondta, az a toll tartja életben.

– Igen, és?

– Megmutatom neki, hogy nem csak a toll tartja életben.

Néma csend.

– Szóval eldobtam.

Továbbra is csak azt lehetett hallani, ahogy Hale a papírokon firkál, miközben a kisfiú satírozta a rajzolt figurákat.

– Hiszen még életben van, nem? Tehát ez a felvetés, hogy egy tárgy tartja életben hibás. A nagyapa mondta nekem régen, hogy nem a tárgy a fontos, hanem az emlék, ami a tárgyhoz köthető. A nagyi temetése után én elhagytam a brossát, amivel játszottunk. Azt hittem, mérges lesz, mint Emil bácsi is lett. De ő csak nevetett.

A döbbenet egyre nagyobb mértékben ült ki a két felnőtt arcára a hallottak miatt. Ez a hét éves kisfiú egy csúnya próba elé állította a nagybátyját.

– Szóval, megmutattam neki, hogy téved.

Az anya ellágyult arccal simogatta meg fia fejét és kissé szipogott közben. Egy hangot nem adott ki, úgy sietett vissza a konyhába. Magára hagyva a döbbent öccsét a fiával.

– Hogy…?

– Okos vagy, mégse tűnt fel? – húzta fel egy gúnyos mosollyal a szája szélén a szemöldökét a gyerek.

– Eldobtál egy tollat, ami nekem a világot jelenti. Ezek után van képed kioktatni?

– Neked az a néni jelentette a világot. A toll csak hozzá kötődik. Ez pedig nem ugyanaz – ráncolta össze a szemöldökét.

Emil megmarkolta a széket - ami be volt tolva a szőnyegen az asztalhoz -, és dühösen lökte a padlónak. Az sem érdekelte, hogy a fa reccsenve adta meg magát. Az asztalról pedig lesöpörte a vizes tálat, amiben sorakoztak az ecsetek és mellette a festékes dobozok.
A papírokat is vitte magával a lendület és mindenfelé szálltak Hale rajzai.

Georgia félve nézett ki a konyhából, aggódott a kisfia miatt, hiszen az öccse elég indulatos és heves alak. Azonban, mikor látta, hogy Hale testi épsége nincs veszélyben gyorsan vissza is iszkolt a helyére, hogy kisüsse a holnapra szánt "kincseket".

– Mit tudsz te a szerelemről?! Csak egy elkényeztetett kölyök vagy! A tojáshéj még ott van a fenekeden!

– A szerelemről csak annyit tudok, amit anyáéktól látok – mondta halkan a kisfiú. Egy cseppet sem volt olyan rémült, mint néhány pillanattal ezelőtt. Nagyon is tisztában volt vele, hogy Emil bácsi nem fogja bántani. Nem azért, mert annyira szeretné. Csupán fél a nővérétől. Remélhetőleg tudja, hogy igazam van.

– Akkor ne akarj kioktatni, mintha te olyan okos lennél! Semmit nem tudsz se rólam, se az érzéseimről!

– De hasonlítasz nagyapára – mondta megilletődve Hale, amivel elérte, hogy Emil teljes mértékben ledöbbenjen.
Soha, senki nem mondta még azt, hogy hasonlít az apjára. Nem is akarta. Mindig is anyás volt, az apjával pedig nehezen jött ki.

– Nem hasonlítok semmiben sem arra a vén bolondra! – vicsorgott rá a kölyökre, mikor végre leküzdötte a döbbenetét. Abszurd állításnak érezte, hogy bármiben is egy pillanatig is hasonlít arra az alakra. Vöröslött a feje a méregtől, és próbálta mantrázni magában, hogy nem fojthatja meg a saját unokaöccsét. Pedig milyen nagy a kísértés…

– De igenis hasonlítotok! – kiáltott rá a fiú indulatosan lecsapva a kezében szorongatott írószerszámot. Olyan erősen markolta, hogy már elfehéredtek a bütykei.

– Mégis miért?!

– Mert ő pont ennyire szerette a nagyit!

Ez megdöbbentő volt.

– Mert te pont annyira makacs vagy!

Még egy apró szúrás.

– Mert te pont annyira vagy magányos.

A kisfiú hangja egyre gyengébb lett, végül pedig egészen el is halt.

– Itt a tollad, Emil bácsi – tolta az asztalon oda a gyönyörű, régi darabot. – Sose dobtam volna el.

– De… de… láttam…

– Az ikrek játékát dobtam el. A műanyag katonát – vont vállat, majd lemászva a székről szaladt el. Ott hagyta a csatateret, amit Emil okozott, és magát Emil bácsit is a maga ámulatával. Ez sokkal több volt, mint egyszerű döbbenet. Ez egy elismerést tartalmazó elképedés volt.

Lassan mozdult meg, hogy elvegye az asztalról a tollat. Az a hűvös, ismerős érzés volt, amit már annyira megszokott, mikor a kezébe vette.
Az A. K. gravírozásról lejött az arany festék. A műanyag faerezetes mintája is kezdte megadni magát az időnek, hiszen rengeteget szorongatta az évek során. Ez a toll tényleg mindig nála volt.

– Hazamegyek – jelentette be csendesen, mikor a nővére kimerészkedett a konyhából. Georgia arca kissé sápadt volt az ijedtség miatt, de egy pillanat múlva már vörös volt.

– Még csak most jöttél!

– Akkor is megyek. Az éjszakai járat megfelelő lesz. Eilean amúgy is túl rámenős nekem – húzta el a száját, majd elindult a szobája felé.

Másnap reggel Hale szomorúan kavargatta a gabonapelyhet a tálkában. Ugyanis, sajnálatos módon, Emil bácsikája nem volt már náluk.

– Az én hibám, igaz?

Georgia zavartan fordult a kisfia felé, akinek bánatos zöld szeme kutatóan vizsgálgatta az elázott müzli darabokat a tejben.

– Nem hiszem. Sose tudott sokáig meglenni a munka nélkül. Ha hazaértünk a suliból, mindig beült tanulni és órákig ki se dugta az orrát.

– De most miattam nem akart meglenni nélküle, nem? – erősködött tovább a kisfiú. Igenis érezte, hogy az egész az Ő hibája. Talán tényleg egy kis szörnyeteg, ahogy a bácsikája gondolta.

– Nem tudom.

– Sejtettem – csúszott le a székről és indult meg felfelé. – Köszönöm, de nem vagyok éhes – motyogta duzzogva. Hülyén érezte magát, amiért ezt tette tegnap. Pedig tényleg csak megkedvelte Emil bácsit és jót akart neki.

Morogva lökte be a vendégszoba ajtaját, ami félig nyitva maradt, hiszen feltehetőleg Emil kutyafuttában hagyta el a kirendelt szobáját. Leginkább úgy tudta volna elképzelni, mint egy menekülő kalózt, aki éppen most lopta el a drágaköveket a király kincstárából.
Hale pedig rávetette magát a bevetett ágyra, amin igazán szép ágynemű volt. Anyukája kedvence lett, amit direkt erre az alkalomra vásárolt, hogy az öccse végre eljön. Igaz, Emil rendesen kiosztotta a nőt, mikor meglátta.
Ugyanis az ágynemű nagyító mintájú volt és bézs színű.

" – Ez valami vicc?

– Szerintem jól néz ki.

– Szóval ez egy vicc – ráncolta a homlokát Emil, de nagy morgolódások közepette elkezdte kipakolni a táskájának tartalmát. – Sejthettem volna, hogy ki leszek téve a gúnyos… megnyílvánulásaidnak. Hány éve is? Hét?

– Pontosan hét éve és öt hónapja annak, hogy utoljára láttalak. Akkor még rendőr egyenruhát viseltél. Kicsit vékonyabb voltál. Talán nem jársz edzeni? Sör hasat engedtél, mint Bill.

– A férjed nem sörhasú, hanem kövér. Talán túl jól tartod. Több diéta kéne neki. Vagy egy ilyen ágynemű. Megtalálná a formáit.

– A kör is egy forma, sógor – nevetett fel a belépő férj. Valóban, látszott rajta, hogy kissé elengedte már magát, pedig alig múlt el negyvenhat éves. Azt gondolná az ember, hogy egy kisgyerekes apuka formában van tartva, de pont ez a bibi. Kisgyerekes apuka, sok finomsággal az asszonytól.

– Ezzel vigasztal a nővérem? Kegyetlen – mosolyodik el Emil gúnyosan.

Erre Georgia bosszúsan bokszolt bele öccse vállába.

– A férjem jól néz ki!

– Álmodban – nevetett fel hátrébb lépve a férfi, kikerülve egy újabb támadást.
Ezek után több szó nem esett a három felnőtt között."

Most pedig teljesen üres a hely. Ez pedig az Ő hibája. Hiszen nem bírta visszafogni magát. Pedig mennyi-mennyi alkalommal volt a szájába rágva, hogy nem csinálhat semmi rosszaságot, amivel mások érzéseit, mint valami hullámvasút, ugráltatja egyik lelkiállapotból a másikba.
Egyik ember sem egy játék figura a készletedben, fiatalember! Csengtek fel az édesanyja szavai a fülében. Nem először szórakozott valakivel azért, mert Ő úgy látta jónak, vagy mert boldoggá tette a gondolat.

Már épp neki veselkedett, hogy feltúrja az ágyat - hiszen akkor a látszatja meg lett volna annak, hogy csak reggel tűnt el a férfi. Viszont az asztalon megcsillant valami a reggeli napfényben. A redőny ugyanis nem lett leengedve. Hale pedig érdeklődve, kissé hunyorogva a nagy világosságban fordult a kis, éjjeliszekrény felé. A lámpa mellett pedig már észre is vette a csillogás forrását.

A toll volt az. Amily Klark tolla.
Alatta pedig egy papírlap pihent, gondosan összehajtva és megcímezve a Kis szörnyeteg-nek.

Hale idegesen fogta kezébe a tollat és a levelet, egyszerre. Amíg maga alá húzta a lábait, már ki is hajtotta a levelet. A tenyere izzadni kezdett, ugyanis félt. Igazából nagyon tartott tőle, hogy a nagybátyja egy életre meggyűlölte. Csak a toll…
Nem tudta magában hová tenni, hogy a tollat itt hagyta Emil, amikor annyira fontos volt neki. Ez tart életben.
Nagyot nyelve vezette a nevén tovább a tekintetét.

Hale,

remélem tudsz olvasni, mert irtó kellemetlen helyzetbe hozna, ha anyád olvasná fel. Ott mindenki előtt, és köszönöm, de nem kérek Eilean üzeneteiből!
Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Mindig is rossz volt a vérmérsékletem. Talán csak el kellett volna fenekelnem téged, amiért nem tisztelted a tulajdonom. Bár én mindig rosszul viseltem apám ilyen jellegű kirohanásait, mint amit én tettem, és hetekig gyötört a bűntudat. Talán neked sem lesz jó kedved egy ideig és végig gondolod, hogyan akarsz elérni dolgokat. Okos gyerek vagy, de sokszor kell ravasznak lenned még az életben. Hidd el, ha kicsit megerőlteted az elkényeztetett segged, sok minden sikerülni fog.

Tudod, azt hiszem igazad van.
Tényleg hasonlítok apámra. Ezt se mutasd meg a nővéremnek! Még azt találná ki, hogy áthívja az apánk. Köszönöm, de nem akarok azzal a vén bolonddal beszélni. Elég a szülinapi kártya és a karácsonyi lapok. Belőle még ez is sok, és azt gondolom, belőlem is.

A tollat azért hagytam nálad, mert azt hiszem ez rávesz majd arra, hogy többet legyek nálatok. Talán még olyan sokat fogsz látni, hogy a végére már komolyan eldobod a tollat és akkor tudni fogom, hogy többé nincs szükséged se rám, se a tollam varázserejére.
Ez egy ígéret. Tőlem, neked, és a remek legénységemnek.

Hamarosan találkozunk.

Üdv,
Emil bácsi.

U.i.: Ha megtudom, hogy bárkinek eljár a szád, eláslak! Még a kutya sem talál rád! Ezt pedig vedd valós fenyegetésnek! Még anyád haragja sem fog tudni megállítani.

2.U.i.: Még valami, kérlek, vigyázz Amily-re. Az a toll tényleg, őszintén azt a nőt személyesíti meg, akit szerettem. Talán jobban, mint az apám az anyám.

Hale szája széle felfelé kunkorodott, majd győzedelmes kiáltás mellett vágta a fiókba a levelet és a tollat, hogy leszaladjon a lépcsőn.

– Anya! Anya! Hívd fel Emil bácsit! Hazaért már? – kiabálta a gyerek, miközben robogott lefelé. Úgy érezte izgalmas lesz Emil bácsival a kapcsolata.

– Megmondtam, hogy ne rohangálj a lépcsőn!

– Hozom a telefont! Hívd fel nekem Emil bácsit!

– Beléd bújt a kisördög? Szerintem még alszik. Későn ment el – nézett rá az anyja meglepetten, ahogy elvette a gyerektől a mobiltelefont.

– Dehogy alszik! Siess már! – nyaggatta a gyerek izgatottan. – Fontos!

Georgia pedig engedve a szép szemeknek ütötte be öccse számát.

Otthon pedig Emil belesüppedt a székbe. Elégedett mosollyal adta fel a hirdetést.
Eladó a lakásom, azonnali költözés miatt.
Úgy gondolta, hogy a nővére igazán boldog lesz, mikor rájön, hogy a közelben lévő panelek egyikében fog ezentúl lakni. Bár egy kis ideig újra igénybe fogja venni a vendégszoba kényelmes helyét, azzal a ronda, nevetséges nagyítós ágyneművel. Végül is…

– Majd megmutatom én annak a kis vakarcsnak, hogy kivel szórakozzon! Igen, tuti, hogy megemlegetí ezt még, mikor kalózos játék nevében négykézláb súrolja a padlót a három vakarék – nevette el magát kárörvendően. Hiszen azt mondták neki az ikrek, hogy súrolnak majd padlót. Ez pedig pont kapóra is jönne az új helyének rendbetétele közben.

Sóhajtva nyújtóztatta meg tagjait. Ugyanis már legalább két órája a gép előtt ült és fogalmazta az eladó lakásom hirdetést. Az éjszakai járattal nagyon későn ért haza, de nem tudott elaludni. Azonnal dobozolni kezdett mindent, hogy fel tudja adni a postán.
Úgy gondolta izgalmas évek előtt állt, annak ellenére, hogy az unokaöccse is egy roppant idegesítő kölyök, látott benne fantáziát. Talán még kalóz akar lenni, de ha kicsit kikupálom, talán rá hagyhatom az irodát.

Ebben a pillanatban csörrent meg a telefonja, mire egy elégedett mosollyal nyúlt érte. Tudta, hogy ki és miért keresi.

– Igen?

– Megtaláltam! Várlak, Emil bácsi! – azzal bomlott is a vonal…