Beöltöztünk az egyenruciba, a hajunk mindkettőnknek ugyanúgy ki volt engedve. Csináltunk egy spontán képet is. A moziban mindenki vett magának popcornt és üdítőt, mert hát anélkül nem mozi a mozi. A jegyek már levoltak foglalva, de nem nagyon kellett betartani a helyeket, mivel egy-két ember volt csak az osztályunkon kívül.

-De menő a pólótok!- mondta az egyik lány az osztályunkból.
-Köszi- mosolyogtam rá, és Dórival büszkén kihúztuk magunkat. Dóri és én egymás mellé ültünk. Most szerencsére nem ült mellém Jack! Elkezdődött a film. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy leköt, nagyon unatkoztam. Nézelődtem a teremben, bár a sötétben nem sok mindent láttam. Egy arcra kissé rávetődött a fény, egyből felismertem ki az. Néztem egy darabig, mire ő is rám pillantott. Hosszan néztünk egymás szemébe. Egyszercsak mindenki elkezdett nevetni, szóval gyorsan elkaptam a fejem.

-Ehhh ehhzztt láttad?- vihogott Dóri.

-Igen, nagyon vicces volt- erőltettem magamra egy műmosolyt. Tovább ment a film, és én megint Jackra pillantottam. Titkon reméltem, hogy Jack még mindig figyel, de sajna már nem. Bár nyilván nem fog percekig nézni. Nagy gondolkodásom közben Jack gondolom megérezte, hogy nézem, mert megint rám nézett. Elmosolyodott, mire én fülig pirultam és gyorsan elkaptam a fejem. Jó, ez most nem tudom mi volt. Miután remélhetőleg normális színt öltött az arcom, újból elkezdtem nézelődni. Dóri felhúzott szemöldökkel nézett rám.

-Ööömm mi van?- próbáltam értetlennek tűnni. Dóri egyre szélesebb mosolya nem éppen azt jelezte, hogy semmit nem látott.

-Láttam amit láttam- vigyorgott a képembe.

-Mit?- varázsoltam egy ártatlan mosolyt. Erre Dóri csak ciccegve legyintett. Ezek után inkább megpróbáltam a filmre koncentrálni, és nem a gondolataimra. Tényleg vicces volt, bár volt benne pár elég elcsépelt, már-már unalmas poén.
                                                  *
                                                  *
                                                  *
-Ez baromi jó volt- vihogott Dóri

-Ja, pár poénon jót nevettem. Bár nem annyira, mint te!- vihogtam én is.

-Na mi az, elkezdődött a még 5 percig tartó csajos vihogás?- jött oda mosolyogva Áron. Egy kissé kellemetlenül éreztem magam, mert hát hiába minden, kissé ez mégis ciki.

-Jaj maradj már! Csak a filmen nevetünk!- szólt neki Dóri

-Tudom, tudom- mondta Áron elnézően. Dórival elindultunk hazafelé. A hidegben sétáltunk haza mivel szerencsére nem nagy a táv.

-Figyelj, nem baj, ha nem felétek megyek? Mert szívesen mennék csak az nekem azért nagy kerülő és már befagy a fenekem- nevetett Dóri

-Nem, dehogy! Menj csak!- mosolyogtam

-Jó éjt!-

-Neked is!- mondtam, aztán elváltak útjaink. Sötét volt és hideg. Őszintén szólva kicsit féltem, minden neszre felkaptam a fejem. Egyszercsak egyre hangosabb hangokat hallottam. A hang irányába néztem, és egy kissé botorkáló sötét alakot láttam. Ösztönösen kissé összehúztam magam. Az alak velem szembe jött. Egy lámpa fénye kissé ráesett, egy középkorú férfi lehetett, nem éppen színtiszta józan. Legalábbis a mozgásából és a felzúduló hangokból ítélve. Én az utca egyik szélén, ő a másik szélén jött. 'Á, majd simán elmegyünk egymás mellett és már megyek is tovább.'  Nyugtattam magamat. Ez tényleg így is történt addig, amíg már csak pár méter választott el, de akkor elkezdett az én irányomba jönni. Éreztem a szívemet, ahogy vadul kalapál a félelemtől.

-Pulykasült!- kiáltotta az ember. A hirtelen hangtól majdnem felsikkantottam, de szerencsére vissza bírtam tartani.

-Öö tessék?- motyogtam halkan.

-Csirkeszárny!- kiáltotta megint. Ömm oké, jobb lenne innen minél gyorsabban elhúzni a csíkot. Elakartam indulni, de a lábam a földbe gyökerezett. Az ember meg csak közeledett felém. Most furcsa, csámcsogás szerű hangot adott ki. Lehet, hogy éhes. De már csak egy méter volt köztünk, és én csak nem indultam el. Mikor észbe kaptam, már meg is fogta a karomat és közelről éreztem a büdös szagot.

-Töltöttpulyka káposztával!- kiabálta a képembe folyamatosan. Na jó, ez totál őrült. Én meg persze nem moccantam, hanem félve hallgattam a kiabálásokat mindenféle kajáról. Mi van, ha megakar enni engem?! Jó, ez borzasztóan abszurd, de ez az egész szitáció abszurd. A sok kajanévtől, én is éhes lettem.

-Csirkepástétom!- mondogatta természetellenesen kidülledő szemekkel, alkoholszagtól bűzölögve. Próbáltam kirángatni a karomat a szoros fogásból, de nem ment. Eleinte féltem, de azért elég viccesnek is tartottam, hogy ilyeneket kiabál. De már azért tényleg pánikolok. Nem tudok kiszabadulni, az erős fogásból és ez az ember tényleg éhesnek tűnik. Egyszercsak meleg ujjakat éreztem a másik kezemre ráfonódni. Pillanatok törtrésze,  már nem is éreztem a szoros fogást a karomon, és már futok is a megmentőm után aki meg elölről húz engem. Mikor bekanyarodtunk egy másik utcába és halló távolságon kívül került a sok kajanév, megálltunk kifújni magunkat. Most néztem csak rá a "lovagomra". Ő is felnézett és akkor megláttam azt a csillogó szempárt amiben annyiszor elveszek. Apró mosoly ült ki az arcára.

-Laura, nem kéne ilyenkor egyedül kószálnod- ciccegett. Őszintén szólva, ha nem remegne még mindig minden porcikám, és nem lennék ennyire hálás neki akkor tuti visszavágtam volna valami idegesítővel. De helyette csak bólintottam. Kéne valami köszönöm félét mondani. Szólásra próbálnám nyitni a számat, de valahogy mégsem megy. Tényleg tudom, hogy valahogy a tudtára kéne adnom, hogy hálás vagyok, de nem tudom megfogalmazni. Még mindig az események sokkja alatt állok. Most gondolok csak bele, hogy ha esetleg Jack nem jött volna akkor bármi történhetett volna. Most jöttem rá, hogy ennek azért elég nagy súlya van. Hirtelen felindulásból megöleltem őt. Kissé meglepte, de nem húzódott el.

-Köszönöm- motyogtam. Nem tudom, hogy csak fejben mondtam e el ezt, vagy tényleg ki is mondtam a szavakat, de ez jelenleg cseppet sem érdekelt. Álltunk még egy darabig ölelkezve, aztán mintha hirtelen felébredtem volna egy rossz álomból, gyorsan kiugrottam Jack biztonságot nyújtó karjai közül. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ez a valóság, aztán ránéztem.

-Ömm izé bocsi, csak tudod kicsit sokkoltak a dolgok, hogy bármi történhetett volna meg ilyenek és izé ömm te voltál a legközelebb meg minden- hablatyoltam össze-vissza, és természetesen fülig pirultam

-Még a sötétben is látszik, hogy mennyire elpirultál- nevetett aranyosan

-Csak a hidegtől van ez!- vágtam vissza

-Persze, persze- mosolygott. Időközben el is indultunk, mert egyre hidegebb lett. A kezem nagyon fázott, néha rá is lehelltem amit Jack is észrevehetett, mert rákulcsolta a meleg ujjait. Csendben sétáltunk a sötétben. Távolról egy boldog szerelmes párnak tűnhettünk akik kézenfogva sétálgatnak a sötét utcákon és szavak nélkül is megértik egymást, ezért vannak ilyen csöndben. Csak ez itt a való élet, és mi nem vagyunk egy szerelmes párocska. Azaz nem tudom, hogy most mi van. De egyben biztos vagyok. A látszat néha csal, mivel őszintén úgy érzem, hogy Jack nekem már olyan oldalait is megmutatta amit álmomban sem hittem volna róla. Időközben odaértünk a házunkhoz.

-Hát ööö nem akarsz bejönni egy teára, melegedni meg ilyesmi?- kérdeztem zavartan

-Nem köszi, inkább megyek én is haza. Jó éjszakát!- indult el

-Jó éjszakát! És mégegyszer köszönöm!-  kiáltottam utána

-Ez természetes- fordult vissza mosolyogva. Kábultan figyeltem az egyre sötétedő alakját, amit végül teljesen elnyelt a sötétség.

Halihó!
Na mi a véleményetek erről a romantikus, kissé nyálas részről így péntek este? 😋