Az egész családom káprázattal pillantott rám, de én bármit szívesen feladtam volna, hogy az aranyló uszonyomat és a szirén hangomat egy egyszerű sellőére cseréljem, de nem lehet. Ehhez hasonlót még nem találtak ki. Mi egy víz alatti hatalmas palota szerű épületben élünk. Az eddigi életem során a szüleimmel ellentétben én mindig azt vallottam, hogy a cápák sem sokkal másabbak nálunk, de a szüleim megtiltották nekem, hogy akár egyszer is közel kerüljek egy cápához, legyen az fiú vagy lány. Aztán anyám meghalt cápatámadásban, apa összezuhant és én attól a pillanattól rettegtem a cápáktól. Miután apa képtelen volt bármivel is foglalkozni a bátyám, Owen nevelt és foglalkozott velem. A cápákon kívül még a vízisiklók voltak azok akiket kiszámíthatatlannak lehetett nevezni. Félig emberek, félig kígyók. Gusztustalan teremtmények ezek. Átvernek és mindent úgy alakítanak, hogy a helyzet végül nekik kedvezzen. A sellők közül a legtöbben folyami harcsának születnek. Egyszerű barnás uszony, és ők számítanak teljesen átlagosnak. A bohóchalak fekete, narancs és fehér színű uszonnyal rendelkeznek és ők számítanak a humoristáknak a társadalomban. Magam sem tudom, miért, de a bohóchalak szinte minden esetben humorérzékkel vagy legalább is folyamatos jókedvvel születnek. És csak a legritkább esetben jön a világra aranyhal. Mi vagyunk általában a leggyorsabbak és a legtapasztaltabbak is. Egy sellőről már az is sokat elárul, hogy milyennek született. Nem csoda, hogy a legtöbben ez alapján itélkeznek.

Lassan úsztam végig a korallok között, Alya az oldalam mellett taposta a vizet. Haladtunk előrefelé és én törtem magunknak az útat a többi sellő közt. Több ismerős arcot is észrevettem, de semmi kedvem nem volt beszélni velük, csak az érdekelt, hogy mit takarnak el előlem a folyami harcsák. Amint a barátaim észrevettek, elhúzódtak az útamból, előreengedve engem egészen...a cápáig. Ott lebegett az orrom előtt. Az uszonya szürke volt és sikamlós. A fiú haja vörös volt és göndör. Megfordult és rám nézett, egyenesen a szemembe, aztán egy gondolkodásnyi időt sem adva, nekem rontott.
Ijedten ugrottam fel az ágyban és az izzadt hajamba túrtam. Lelöktem a takarót és lassítva a lélegzetvételemen próbáltam megnyugodni.
-Csak álom volt. - suttogtam magamnak.
A szobám ajtaja a falnak csapódott és Owen lépett be.
-Jól vagy?-kérdezte halkan. Egy alsónadrágban állt a szobám ajtajában, mogyoróbarna haja kócosan hullott a homlokába. Bizonyára a sikításomra kelt fel.
-Igen. Bocs, hogy felkeltettelek-suttogtam zihálva.
-Semmi baj!-simította hátra a haját és felém lépett. Óvatosan a vállamra tette a kezét és leült mellém.-Csak álmodtál. Semmi nem volt valós belőle.-bizonygatta.
-Ez nem igaz. A cápák igenis léteznek és veszélyesek!-jelentettem ki a földet bámulva.
-Igen. Ez igaz. De a szárazföldön vagyunk, ide nem merészkednek. Ha mégis, akkor sem tudják kik vagyunk és a világért sem foglalkoznának egy teljesen átlagos tinivel.
-Igazad van. Ne haragudj, hogy kiborultam!-suttogtam. Nem igazán győzött meg arról, hogy nincs baj, de ezt nem akartam kimutatni.
Anya halála után apa képtelen volt ésszerűen gondolkodni és mivel én napokig nem aludtam, Owen úgy gondolta, hogy jobb lenne ha inkább a szárazföldön élnénk, tengerparttól nem messze. Idekint mi csak átlagos polgárok vagyunk, de a tenger mélyén, ahol a barátaim élnek, mindenki azt hiszi, hogy meghaltunk anyuval együtt a balesetben. Ezt hiszik, mert Owen így akarta.
A bátyám a mellkasára vont és szorosan magához ölelt.
-Nem lesz semmi gond.-suttogta a fülembe. Lassan bólintottam, amivel összekentem a könnyeimmel a csupasz mellkasát.-Minden rendbe jön!-és ebben a pillanatban már nem igazán tudtam, hogy ezt kinek mondja. Nekem vagy magának.
Miután sikerült megnyugodnom Owen visszament a szobájába és én újra mély álomba merültem.

Owen lefékezte az autót az iskola előtt, én pedig kiugrottam az ajtón és az épület bejárata felé vettem az irányt. Mira a teremben várt rám, izgatottan és amint beléptem az ajtón, odarohant hozzám és visítva ugrott a nyakamba. Megpaskoltam a hátát, jelezve, hogy mindjárt megfulladok, mire végre elengedett.
-Mesélj!-szóltam rá, mielőtt felrobban a sok elfojtott szótól.
És akkor kitört belőle. Mesélt házibuliról, táncról, ivásról, srácról akit elvileg részegen megcsókolt péntek este és a fiú azóta is hivogatja, a hajnalba nyúló bulizásról és az új srácról aki a városba érkezett.
-Jesszus, Keira! Nem tudod mit hagytál ki! Elképesztő volt!-nevetett fel.
-Tudom.
-Honnan?-ráncolta a szemöldökét zavartan és úgy látszott, hogy tényleg nem emlékszik a másnap hajnalra.
-Szombaton reggel négykor felhívtál, hogy milyen jól szórakozol és, hogy menjek én is egyek veled banánt-nevettem fel, mire a barátnőm szeme kikerekedett.
-Hogy mit csináltam? - kérdezett vissza elképedve. - Mondd, hogy csak szivatsz! - szólt rám és úgy tűnt komolyan várja a hirtelen felnevetésemet és, hogy bejelentsem vicc volt az egész és nem telefonált rám szombat hajnalban részegen, de nem tehettem. Még élénken élt bennem az élmény, hogyan kellett telefonon keresztül meggyőznöm, hogy ne üljön kocsiba, hogy elkocsikázzon értem. Végül fél óra telefonon keresztüli veszekedés után letette a mobilt és visszament táncolni.
-Nem szivatlak! Viszont szurkolj, hogy csak én legyek az akinek telefonáltál és nem mondjuk a szüleid vagy Kyle-vetettem rá jelentőségteljes pillantást és leültem a helyemre, mire teljesen elfehéredett. Mira már legalább három éve bele van zúgva Kyleba, aki nem mellesleg szerintem még észre se vette Mirat. A barátnőm még külön fizika korrepetálásra is benn maradt keddenként két órára, pedig kitűnő tanuló fizikából, ellentétben Kylelal, akinek nem igazán akar összeállni a dolog a fejében. Tehát Kyle kényszerből jár korrepetálásra, míg Mira önként.
Mira helyet foglalt mellettem, gyorsan előkapta a telefonját és nézegetni kezdte a hívás listát.
-Keira, Keira, Simon, Kira, Annabeth, Keira, Clare, Maya, Keira...-sorolta a neveket, akik közül engem kivéve mindenkit a buliban ismert meg. Megkönnyebbülten rakta el a telefonját.
-Nem hívtam-suttogta felszabadultan.
-Gratulálok!-nevettem fel.
-Ez nem vicces! Tudod te mit mondtam volna, hogyha részegen hívom fel?-kérdezte tőlem.
-Valószínűleg végre azt, amit valójában gondolsz-vontam meg a vállamat. Mira csendben ült pár percig, aztán lassan bólintott, igazat adva nekem.
Amint megszólalt a csengő, belépett a tanár nyomában egy diákkal. A srác lábán sportcipő volt, mellé famert, egyszerű égszín kék pólót és szürke kapucnis pulóvert viselt. Az egyik vállán lazán pihent a táskája pántja, amelyre rámarkolt az ujjaival. Mogyoróbarna haja kócosan hullott a homlokába és fűzöld szeme komiszan csillogott és a szája félmosolyra húzódott. A lányok azonnal sutyorogni kezdtek és néhányan szemérmesen lesütötték a szemeiket. Az osztály fele egyértelműen zavarba jött a fiú jelenlégétől. A másik fele pedig fiúkból állt. Mira felsóhajtott.
-Nem megmondtam, hogy mennyire helyes?-nézett rám Mira.
-De. Bár azon kívül nem igazán hiszem, hogy van benne valami különleges. - nevettem fel halkan és firkálni kezdtem a füzetembe.