Owen érintette meg a vállamat, kizökkentve engem a gondolataimból.
-Én bemegyek vacsorázni. Lassan te is gyere!-mutatott a ház felé, és mikor bólintottam, kiugrott a medence szélére, alakot váltott és csurom vízesen sétált be a házba. Végiggondoltam, amit Owen mondott és kérdőn az ég felé emeltem a tekintetemet. Teljesen besötétedett, a csillagok már az égboltot díszítettek, a Holddal együtt. A pillantásom a vízfelszínre esett, amelyen minden egyes csillag tükröződött. Nagyot sóhajtottam és kimásztam a medencéből. Az alakváltás következtében teljesen vizesen álltam a hideg kövön. A hajam nedvesen nehezedett a vállamra. Felkaptam a törölközömet és a fejemre dobtam. A cipőmet a kezembe vettem és amint beléptem a házba az ajtó mellé dobtam, Owen cipője mellé, aztán az emeletre siettem, a fürdőszobába. Lezuhanyoztam és megszárítottam a hajamat, aztán bevonultam a szobámba átöltözni. Egy sima fekete, rövidujjú pólót és szürke sortot vettem fel és lementem a konyhába vacsorázni. Owen egy mélytányér mellett ült a székbrn, feje az asztalra hajtva. Elmosolyodtam és arrébb húztam a tányért, mielőtt még beletenyerel és óvatosan ébresztgetni kezdtem.
-Owen!-suttogtam és gyengéden a vállára raktam a kezemet. Lassan mocorogni kezdett.-Biztos kimerültél. Nem lenne jobb az ágyadban aludni?-kérdeztem, mire Owen kótyagosan felemelte a fejét. Kihúztam a széket és felsegítettem a félálomban lévő bátyámat.
-Bocsi, Kei-suttogta.
-Semmi baj! Hosszú napod volt. Rád fér az alvás!-mosolyodtam el és a szobája felé vettem az irányt. Beléptünk az ajtón és óvatosan az ágyra fektettem Owent. Meg kell hagyni, hogy ha nem segít, akkor már a konyhában elejtettem volna őt. Nem vagyok valami erős, ő pedig csupa izom. Nem éppen jó párosítás. Betakartam és visszamentem a konyhába. A márvány pulton még mindig ott pihent a leveses tányér. Lefedtem és beraktam a hűtőbe, aztán felkaptam egy almát és a lámpákat leoltva a szobámba siettem. Egy könyvvel a kezemben ültem fel az ablakpárkányra és olvasni kezdtem, közben időnként beleharaptam az almába. Már tíz óra is elmúlt, mire ágyba kerültem. Hosszú pillanatig forgolódtam, aztán sikerült elaludnom. Megint a vörös, göndör hajú cápáról álmodtam, ugyanaz volt mint az elmúlt egy héten, mint tegnap.
Reggel hamar elkészültem és kiváncsian pillantottam be a bátyám szobájába. Az ágyon feküdt, hanyatt. Fél lába kilógott a takaró alól. Elmosolyodtam és inkább becsuktam az ajtót és a konyhába siettem. Lekaptam egy öntapadós cetlit a hutőre ragasztott tömbből és gyorsan ráfirkáltam egy rövid sort. "Aludtál mikor felkeltem, nem volt szívem felébreszteni téged. Busszal megyek. Puszi: Kei." A márvány pultra ragasztottam a cetlit és a kulcsomat felkapva kisiettem a házból. Rázártam az ajtót a házra és a kulcscsomót a táksám mélyére süllyesztettem. A buszmegálló csak tíz percnyi sétára van a házunktól. Hamar odaértem. Elővettem a telefonomat és dobtam egy sms-t Mirara, hogy busszal megyek. Nem kaptam választ, viszont amint felszálltam a buszra azonnal rájöttem, hogy miért nem. Mira a busz hátuljában ült és Mikekal ordítozott, kezében ott volt a törött telefonja.
Ebből még nagy balhé lesz. Így is a buszon lévők fele a vörös fejjel üvöltöző barátnőmet nézte. Gyorsan hátra siettem és kérdőn pillantottam Mirara.
-Mi történt?
-Ez a higagyú rálépett a telefonomra!-bökött a megszeppent Mike felé.
-Hogy mit csináltál?-kerekedett ki a szemem.
-Véletlen volt!-emelte fel a kezét a fiú védekezőn. Bólintottam, jelezve, hogy hiszek neki, ellentétben Miraval. Ő szentűl állította, hogy Mike direkt csinálta. A busz elindult én pedig helyet foglaltam Mira mellett és kiváncsian hallgattam a sztorit.
-Kiesett a telefon a kezemből és szóltam neki, hogy vigyázzon, de ő rálépett és eltörte!-szontyolodott el.
-Semmi baj! Biztos kapsz egy újat-vígasztaltam, de menthetetlen volt. Egész nap szomorú volt a telefonja miatt és hiába kért Mike bocsánatot, Mira egész nap nem szólt hozzá. Valahogy kezdtem azt érezni, hogy ez a kis vitájuk nagyon elvadult.
Miután a busz lefékezett, Mira felugrott és elsőként szállt le a buszról és indult meg az iskola épülete felé. Mi ketten Mikekal lassan kullogtunk, nem siettünk sehova.
-Ezt most nagyon elrontottam, igaz?-kérdezte Michael. Kezét zsebre vágta és lehajtott fejjel, a földet nézte.
-Nem a te hibád volt. Véletlen történt. Nem hibáztathat ezért téged.-próbáltam nyugtatni, jelezve, hogy nincs minden veszve.-Majd beszélek a fejével.
Mike hálásan pillantott rám.
-Köszi.