Amint hazaértünk anya a konyhába sietett, míg én a szobámba battyogtam fel. Amint beléptem oda hirtelen rohamoztak meg az emlékek, s Jungkook édes mosolya, az érintései amitől szívem mindig meglodult, a bőröm bizsergett nyoma után. Lassan léptem az ágyam mellé majd ültem le rá és csak bámultam a semmibe. Nincs semmihez erőm, csak aludni akarok akkor nem kattog az agyam a rengeteg hülyeségen. És így is tettem hátra dőltem a puha matracon, majd szemeimet lehunyva vártam az édes, megváltó sötétséget, ami hamar utol is ért.

A meleg szellő simogatta arcom, majd nagyon szipantva a tavaszias levegőből, ami megtöltötte tüdőmet. Egy padon ülök a kedvenc parkomban amikor is egy ismerős alakot vélek felfedezni az egyik fa árnyékában. Lassan álltam fel, majd indultam meg felé kissé csodálkozva. Ugyanis az ismerős alak annyira Jungkookos volt, de ő nem lehet itt egyszer sem mutattam meg neki ezt a helyet... - gondolkodtam el gyorsan amíg mellé értem, s könnyes léleltükreimet rá szegeztem. És igen ő volt az Jungkook, csak ücsörgött és bámult a távolba. Mire feleszméltem volna már mellettem állt, vagyis velem szemben.

-Végre, hogy ideértél kicsi! - simított lágyan arcélemre egy mosoly társaságában. Én meg csak ott álltam mint egy darab fa és nemhogy megszólalni, de még mozdulni sem mertem. - Nagyon merev vagy... - hajolt a fülemhez, s bele súgta ezt a pár szót, mire kirázott a hideg, de a jó értelemben. Nagy nehezen összeszedtem magam, s szólásra nyitottam a szám...

-Jun... Jungkook! - dadogtam ki a nevét nagy nehezen, majd folytattam. -... Annyira sa... sajnálom! - sütöttem le szememet és csak a lábam alatt elterülő rózsaszín szirmokat kezdtem nézni, mintha annyira érdekes lenne. Finoman állam alá vezette kezeit, s így emelte fel a fejem szem magasságba a saját tekintetével.

-Mit sajnálsz Jimin? - jött a kérdés tőle amit elkerekedett szemekkel néztem nagyokat pislogva.

-Mi... minden az én hibám...-nagy levegőt veszek majd kifújom azt, evvel nyugtatva magam. -...a betegségem, a műtét, majd az, hogy majdnem meghaltam, és most megint ott tartok mint egy éve. - sirom el magam, mire kezeit elvettem arcomról és egy lépést hátrált.

-Micsoda??? Te meg miről beszélsz?? - nézett rám kérdőn, mire szarkasztikusan felnevettem sírásom közben.

-És... - habozok, nem merem elmondani neki, de erőt veszek magamon és elkezdem. -...és - csoválom meg a fejem. - JungHa szívem engem tart életben. - törlöm le a sós cseppjeimet az arcomról, majd lassan az előtte állóra nézek, de az arcán csak a megdöbbenést látom, egy kis fintorral megspékelve.

-Hogy mi van??? - szólalt meg felháborodottan, amit valamilyen szinten meg is tudok érteni tőle. Nem minden nap tudja meg az ember, hogy a testvére szíve egy másik testett tart életben, jaj és a legjobb, hogy az az ember a szerelme.

-Sajnálom. - nyúlok felé kezeimmel ami rettentő mond remegek utána, és az idegtől is.

-Ne nyúlj hozzám!!! - kiáltott fel majd két lépést hátrált tőlem megint.

-Kérlek bocsáss meg. Én... én erről nem tudtam. - kapok a fejemhez hirtelen, mert belehasított a fájdalom, éppúgy mint a szívembe is. - De nem kell aggódj. Hamarosan eltűnök végleg az életéből. - hüppögöm lehajtott fejjel.

-Jobb lenne most azonnal. Egy szerencsétlen nyomorult vagy. Semmire nem vagy jó, és én még időt is pazaroltam rád... - csapta homlokon magát cinikusan felnevetve. - Tűnj el az életemből. - lépett közelebb hozzám és a fogai közt sziszegte ezt az egy mondatot, mire félve az ajkaimba haraptam, hogy vissza tudjam tartani a zokogásomat.

-Úgy lesz!! - most én hátráltam kettőt, majd hátat fordítottam neki......

Hirtelen pattantak ki a szemeim, amik most könnyben úszva áztatták el arcomat. Kezeimbe temetem az arcom és úgy kezdek a keserű zokogásba. Nem... nem akar engem, csak egy púp vagyok a hátán! - hirtelen nyúlok telefonom után és akkor kapcsolók, hogy nincs is hisz lefoglalta a rendőrség bizonyíték gyanánt. Így elő szedtem a régi samsungomat, majd gyorsan töltőre raktam, szerencs, hogy még működik ez a vacak. Ekkor két kopogás ránt vissza az önpusztítás mezsgyéjéről, majd lassan nyílt a falap és anya mosolygós arccal nézett rám.

-Kicsim beszéltem Hobival. És azt mondta ez a hét neki nem jó, így jövőhét péntekre tettük a "bulit*! - rakott idézőjelet a buli szóra. - Jó lesz így? - kérdezi tőle, de csak némán bólintok neki. Ami viszont nem tetszett így szélesebbre tárta az ajtó, és be is lépett a szobámba, egészen az ágyamig sétált majd leült közvetlen mellém. - Mi a baj??? Miért sirtál? - bombáz meg kérdéseivel ami most még nem tudok válaszolni. - Jimin! Kicsim... - lenget meg a fejem előtt a kezét evvel magára vonva a figyelmemet. Mire nagy nehéz összeszedtem magam és...

-Anya...

-Hmmm??? - hümmögött nekem, hogy figyel.

-Mi a baj velem? Miért van az, hogy mindig mindenki elfordult tőlem? Csak mert beteg vagyok! - könnyesedett be megint a szemeim, mert nagyon rosszul esik ez az egész nekem.

-Honnan veszed ezeket??? Nincs veled semmi baj, csak az emberek buták!

-Hmm... buták?! - felnevetek cinikusan erre a szóra, mert abszurd az egész. - Akkor Jungkook miért viselkedik így velem? - szegeztem neki a kérdésem.

-Jeon nyomozó ő más, a munkájának él kicsim. Őt is meg lehet érteni! - válaszolt nekem kedves hangon.

-Hazugság!!! - csattanó fel ezen ingerülten. - Ha a munkájának élne csak, akkor nem találkoztunk volna minden nap, és nem vitt volna randizni, és nem csókolt volna meg, ami inkább puszi volt mint igazi csók. - fakadó ki neki dühösen, amit anya csak kikerekedett szemekkel figyelt.

-Tessék??? - nézett rám csodálkozva. - Ti randiztatok? Mikor? És meg is csókolt!!! Jimin azt hiszem beszélnünk kell. - mosolygott rám perverzen, ami kicsit meglepett.

-Sajnálom, hogy nem mondtam el ezeket neked. De tudod sosem vonzottak a lányok, viszont a pasik sem. De amikor megismertem őt a szívem szárnyalt, és mérhetetlenül boldog voltam. - sovárgó szövegem után szülőm a kicsi kezemre helyezte a sajátját, s úgy nézett rám.

-Én akkor vagyok a legboldogabb, ha téged annak látnak, és ha ezt egy fiú mellett kapd meg én nem állok közétek. - puszilt homlokon majd felállt és kiment a szobából ismét egyedül hagyva a rosszabbnál, rosszabb gondolataimmal.

És ez így ment kb egy hétig alig mozdultak ki a házból, és többnyire a szobámban voltam és rajzoltam. Semmi sem érdekelt a kinti világból még Namjoon sem tudott meggyőzni arról, hogy menjek el sétálni. Viszont Jin egy bogarat rakott a fülembe, Amerikában van egy orvos aki tudna nekem segíteni. Írtam is emailt neki, majd a levélben mindent elmondtam neki, és azt válaszolta nekem, hogy amilyen gyorsan csak tudok utazzak oda, egy teljes kivizsgálásra. Így anyával beszéltem erről, viszont nagyon nehezen győztem meg, hadd menjek el. Így a pénteki buli ugrott mert nekem már csütörtökön el kell utazzak. Ami már csak egy nap... egy nap és mindent hátra hagyok, s mindenkit Jungkookot is. És igen azóta sem hallottam róla semmit, nem keres nem ír teljesen ignorált. Az első pár napban írtam neki emailt, meg messengeren is, de egyikre sem reagált, így feladtam a próbálkozásaimat.

Végre csütörtök van az utazás napja, kicsit izgulok de félek is. Félek mi lesz anyával, és mi fog velem történni. Jó lenne kicsit beszélgetni valakivel ezekről viszont ma se Nam, se Jin nem ér rá. Így a szuicid gondolataim felőröltek teljesen.

-Jaj kicsim annyira fogsz nekem hiányozni! - pityeredik el anya már a reptéren állva.

-Nem lesz semmi baj. És minden nap fogok neked írni. - mosolygok rá kedvesen.

-Mi lesz Hobival? Na és Jungkook? - kérdezz fel hirtelen, mintha nem beszéltük volna már meg ezeket.

-Mondtam már, majd írok Hobinak. - öleltem magamhoz szülőmet közben egy két sós csepp is kiszökött a szememből.

-Na és Kook??? -fogott kezével arcomra, úgy nézett könnyes szemembe.

-Nem érdekel. Úgysem fog keresni, ha meg mégis mond neki, hogy elmentek, vagy meghaltam. Tök mindegy! - válaszoltam neki kicsit flegmán, s ekkor hallottam meg a hangos bemondót. - Ez lesz az én gépem. - gyorsan egy utolsó ölelésben részesítettem anyát, majd a bőröndöm fogantyúját megkapva kezdtem el magam után húzni. Mire mindent elrendeztem, már csak a be szállás maradtt hátra. Lassú léptekkel indultam az üveg folyosón, majd léptem be a hatalmas fém madárba. Egy légiutaskísérő megmutatta a helyem, amit el is foglaltam, s be is csatoltam az övemet. Lassan elkezdett gurulni a repülő, és úgy kezdett az én szívem is apró darabokra törni. Mindent itt hagytam, anyát, az életem, a barátomat, és a szerelmem. Aki Jungkook, ő lesz az első és utolsó az életben. Amint kényelemben helyeztem magam, hirtelen megállt a gép és a kapitány hangja ütötte meg a fülem.

Tisztelt utasaink.

Elnézést kérek, de egy váratlan technikai problémánk akadt.
Csak pár perc türelmet kérünk önöktől.
Köszönjük.

Néztem körbe hirtelen mire minden utas forgolodott és morgott. Így nagyot sóhajtva néztem ki az ablakon Szöul fényeit csodálva.

-D29. - hallottam meg a távolból és akkor tudatosult bennem, hogy az az én ülésem száma. Aggódva néztem körbe, majd három megtermett személy állt előttem.

-Park Jimin? - szólalt meg a magasabbik, mire félve bólintottam egyet. - Most velünk kell jönnie! - nyúlt a hónom álla és húzott fel az ülésből.

-E... elnézést de mi történt? - kérdeztem tőlük, viszont egyik sem válaszolt, csak lekisértek a gépről. - Én ne... nem csináltam semmit. - jelentettem ki magabiztosan.

-Ezt majd a kapitányságon kiderül. Joga van hallgatni, joga van ügyvédet fogadni, ha nincs hivatalból kihelyeznek magam mellé egyett. Mindent amit mond felhasználható ön ellen a bíróságon. - kerekedtek ki a szemeim a mondat végére. És már csak a felszálló gépet láttam szemem sarkából.

-De... mit követtem el? Mi a vád? - kezdtem el könnyezni, annyira kétségbe vagyok esve.

-A vád, hogy el akartál hagyni! - hallottam meg egy nagyon ismerős hangot, mire oda kaptam a fejem, de nem hittem a szememnek.

Sziasztok csajok. ❤️
Nya ez is megvolna. 😅
Remélem nem okoztam nektek csalodást, és tetszett a rész. 👉👈🤔🥺
Millió puszika és ölelés

Love ARMY. ❤️ ❤️ ❤️