Szokás szerint indult a napom. Hét órakor csöngött az ébresztőm, felöltöztem, fogmosás és reggeli a családommal, utána irány az iskolába. A suli unalmasan telik, főleg, ha Elizabeth beteg. Olyankor nincs kivel beszélgetnem, na meg mindenki engem piszkál. Nincs olyan hely, ahol nem rólam lenne szó "Jaj, láttátok Lydia ruháját?" "De gáz" ilyen és ehhez hasonló beszólásaik vannak. Tehetek én arról, hogy más vagyok, mint ők!? Ez idáig nem foglalkoztam velük, de kezd egyre jobban idegesíteni a folyamatos beszólogatás. Ha valamit rosszul csinálok, kinevetnek. Csak nálam is eljön, az a pillanat mikor betelik az a bizonyos pohár, elérem a tűréshatárom vagy elszakad a cérna.

Utolsó óra után én vagyok az első, aki elhagyja az osztálytermet, minél előbb szabadulni tudjak a pokolból. Bár lehet, be sem kellene járnom, csak akkor nem mehetnék egyetemre.

Otthon minden délután körülbelül öt órakor ér haza anyukám, addig a húgaimmal vagyok. De néha átjön hozzánk Elizabeth vagy Leó - aki, valójában egy démon, még nyolcéves koromban találkoztam vele. Megmentette az életem, azóta, ha nincs, jobb dolga nálunk lustálkodik vagy piszkál engem -.

Ma is suli után kiültem a kedvenc könyvemmel a hintaágyunkba olvasni. Olyan tíz perc elteltével farkas vonyításra lettem figyelmes. Amit nem értek, mert nálunk nincsenek farkasok. Kíváncsi természetemnek hála leraktam a könyvet, elindultam az erdő felé a hang irányába. Egyre beljebb kerültem a fák között. A hang pedig megszűnt, helyette beszélgetést hallottam. Meglapultam egy törzs mögött. A hangok alapján egy nő és egy férfi társalgott egymással. A női hang tulajdonosa az osztálytársam, Rose volt, de a férfi ismeretlen számomra.

*Mit keres itt? Egyáltalán honnan ismeri ezt a férfit? * – gondoltam magamban.

Közelebb akartam menni, megnézni, kivel tárgyal a lány, csak amilyen szerencsém van ráléptem egy faágra, ami hangos reccsenéssel adta tudtára a két személynek, hogy nincsenek egyedül. Pechemre a fa sem takart már. Ekkor váratlan dolog történt, az idegen átváltozott farkassá, de nem is akár milyenné, lehetett körülbelül két méter magas. Vicsorogva megindult felém, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Az állat lassú léptekkel lépdelt hozzám. Rose időközben lelépett egyedül hagyva engem. - Bár úgy sem segített volna -. Megijedtem, a lábam földbe gyökerezett. A farkas tíz lépésre lehetett tőlem, mikor megérkezett a megmentőm. Szokásos illata az orromba kúszott, melegség és biztonságérzet lett úrrá a testemen. Leó a karjaiba vett, úgy cipelt el a farkas közeléből egészen hazáig. A kertünkben lerakott, de kezei még mindig a derekamon pihentek.

– Cicám, nem mondtam már neked, hogy egyedül ne császkálj az erdőben? Főleg meg ne sodord magad veszélybe? – suttogta a fülembe.

Visszaemlékezés

A nyolcéves Lydia szemszöge

Az iskolában már megint kicsúfoltak, az egyik fiú kibuktatott a szünetben. Haza érve szokás szerint üres ház fogadott. A szüleim csak este érnek haza, a bátyám koliban van, a húgaim pedig 16 órakor érnek haza. Lepakoltam a szobámba, a nappaliba bekapcsoltam a tévét, átváltottam valami humor csatornára.

Olyan 15 óra körül kapcsoltam ki a készüléket. Átnéztem a tanulni valót, megírtam a házi feladatokat holnapra. Ezek után fogtam a Tabletem és kimentem az udvarra. Beültem a hintaágyba játszani rajta. Egy sikolyra lettem figyelmes. Először azt hittem csak képzelődőm, de mikor másodjára hallottam, el kezdtem keresni a hang forrását. Körülnéztem a szomszéd portáknál, de ott nem láttam senki. Ismét hallottam az erdő felől. Vonakodva elindultam a fák között. Egyre jobban haladtam a sűrűbe, de már nem hallottam a hangot. Egy tisztásnál álltam meg, visszafordultam azzal a céllal, hogy haza megyek, csak volt egy bökkenő, nem tudom merről jöttem. Forgolódtam, a fák minden felé egyformák. A hátam mögül ágreccsenést hallottam. Gyorsan megperdültem a tengelyem körül, de nem volt ott semmi. Újabb ágreccsenés a hang felé fordultam. Amit ott láttam nem volt valami bizalomgerjesztő. Egy olyan 20 év körüli fiú nézett vissza rám. Talpig feketébe volt öltözve, fekete haja oldalt fel volt nyírva. Elég gyanúsnak tűnt számomra, mit kereshet itt az erdőben. Meglepett arccal figyeltem az idegent. Aki egy ideig szótlanul nézett rám, majd megszólalt.

– Kislány eltévedtél? – kérdezte s tett egy lépést felém. Nem válaszoltam a kérdésre.

Rossz előérzetem volt, ami azt súgta, hogy meneküljek el minél gyorsabban, mert ez az ember veszélyes, de a félelemtől földbe gyökerezett a lábam. Kellett pár másodperc, hogy kapcsoljak. Hátra arcot vágtam, s rohanni kezdtem, ahogy a lábaim bírták. A fák sűrűjében álltam csak meg, mikor megbizonyosodtam a felől, hogy nem követ. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, a fatörzsének dőlve ültem le a földre, hogy megpihenjek. Mikor sikerült lehiggadnom szétnéztem, a táj annyira nyugodt, békés volt, hogy mindenről megfelejtkezve kezdtem el sétálni a zöld lombok között. Láttam különböző mintájú, méretű gombákat. A bokrok mellett játszó kisnyulakat, hallottam a madarak csicsergését. Eddig is szeretem a természetet, de nem hittem volna, hogy ilyen kellemes lehet itt lenni.

Séta közben észre se vettem, hogy elrepült az idő. Olyan természetesnek hatott ott lennem, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy haza menjek. Pedig már ideje lett volna, mivel a szüleim már biztosan aggódnak értem. Csak egy bökkenő akadt, még mindig nem tudom, merre van a haza vezető út. Hirtelen egy madár reppent el a fejem felett, a hangra felnéztem, s mintha a madárka azt akarta volna, hogy kövessem. Mikor nem mozdultam ő is leszállt egy kisebb fa ágára és csak nézett engem. Mikor elindultam reppent tovább, így ment ez egészen addig, míg ismerős terephez nem értünk, ott megállt. Várt néhány percet s tovaszállt. Épp mentem volna én is mikor is léptek zajára figyeltem fel, lélegzet visszafojtva vártam a zaj tulajdonosát. A fák közül ugyanaz az alak lépett elő, akitől már megléptem egyszer. Annyi különbséggel, hogy most még veszélyesebb volt a kisugárzása. Pánik lett úrrá rajtam, menekülni akartam, de körülbelül öt méteres távot tehetem meg, mikor támadom előttem termett. - Nem viccelek, olyan volt mintha teleportált volna. - Hátráltam pár lépést, de egy kidőlt fatörzs miatt hanyatt estem. Próbáltam tovább kúszni, de mindhiába a fiú felettem állt. Vörös szemeivel pásztázta az arcomat, majd átsiklott a nyakamra. Menekülni nem tudtam, mert kezeimet a talajhoz szorította. Kivillantak hegyes agyarai, amikkel a nyakamhoz kezdett közeledni. - Micsoda!? Agyarai vannak!? Mi ez egy fantasy történet!? - Féltem nem is kicsit. Összeszorítottam szemeim, s vártam a fájdalmat. Helyette nagy pukkanást hallottam. Kinyitottam a látószerveim. A vámpír a kidőlt fának csapódott neki. Megmentőm mellettem állt zsebre tett kézzel. Lenézett rám égkék szemeivel - Nagyon szépek, mint egy gyémánt. Jah, mi? - fújtatott egyet, lehajolt és karjaiba vett. A vérszívó felállt, körül nézett, hogy vajon ki zavarhatta meg, de ahogy találkozott tekintete a megmentőmével. Mintha félelmet láttam volna benne, elmenekült. Én is felnéztem a fiúra. Szőkés-barna haja szemébe lógott, szemei pedig már vörösen izzóttak. De nem féltem tőle, biztonságba éreztem magam. A fiú tekintette további veszélyforrást keresve járt körbe. Amint rájött, hogy nincs a közelben senki más, megállapodott rajtam, majd a földre tett.

– Kicsi lány, nem biztonságos az erdőben császkálnod egyedül. A szüleid nem mondták még neked?

– D-de igen. – feleltem dadogva.

– Akkor miért is vagy most itt? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– M-mert sikítást hallottam.

– Értem. Te kis kíváncsi fáncsi.

Felnéztem rá – mert ez idáig a fejem a mellkasánál volt – és egy apró mosolyt láttam az arcán.

– De az erdő tele van szörnyetegekkel, főleg éjszaka. Olyankor még a felnőttek is veszélyben vannak nemhogy az ilyen kislányok.

– Értettem. Nem jövök ide, ha sötét van és sikításokat hallok.

– Rendben. Na, de ideje lesz haza menned, kislány. Elviszlek, csak mond, hol laksz.

– Az erdő mellett, az ötödik ház.

– Gyere, pöttöm. – tartotta karjait. Tétlenkedésem látva újra felkapott az ölébe. S a fák ágain ugrálva cipelt a megadott cél felé. Már majdnem kiértünk az útra, mikor eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem neki a segítséget. S még a nevét sem tudom.

– Ano, köszönöm, hogy megmentettél...

– Leó. Leonard Silverye, a nevem. De barátoknak csak Leó. Ha már a neveknél tartunk, mi a te neved pöttöm? – mosolygott rám.

– Lydia. Lydia Carlton.

– Na, Lydia úgy hiszem megérkeztünk. – rakott le a kapu előtt.

– Még egyszer köszönöm, Leó. – mosolyogtam rá.

– Egy ideje már furdal a kíváncsiság. Te milyen lény is vagy?

– Aki kíváncsi hamar megöregszik. – pöckölte meg a homlokom.

– Na, ezt miért kellett!? – háborodtam fel.

– Jól van, elmondom. Démon vagyok.

– De a démonoknak szárnyuk és szarvaik vannak. Neked egyiket se látok.

– Ahogy mondod. Vannak olyan lények, akik emberi alakot tudnak ölteni. Például az alakváltók, vámpírok, démonok és az angyalok is. Bár a vámpíroknál ez bonyolultabb, a Nap fény miatt. Legyen elég ennyi magyarázatnak. Ideje indulnom haza, s biztosra veszem téged is keresnek a szüleid.

– Leó megvárta, míg a lány bezárja az ajtót, aztán hazateleportált.

Visszaemlékezés vége

– Mondtad már. – válaszoltam. – De azt is tudod, hogy kíváncsi természetem van.

– Igen tudom. – bólogatott. – Egyszer majd a kíváncsiságot okozza a veszted. – csóválta meg a fejét.

– Szerintem arra nem kerül sor, mert te majd megmentesz. – vigyorogtam rá.

– Azért arról ne feledkezz meg, én egy démon vagyok, nem pedig az őrangyalod.

– Pedig lehetnél. – mosolyodtam el kijelentésem után. Amit ő igaz nem láthatott.

*És milyen helyes angyal lenne. Úgy is más, mint a többi démon. Kitudja, lehet, csak át akar verni, s elvenni a lelkem. * – gondoltam magamban.

– Mi jár abban az okos buksidban? – kérdezte maga felé fordítva.

– Öhm. Semmi. – nem lehettem valami meggyőző.

– Ezt most higgyem is el? – billentette oldalra a fejét.

– Persze. Ez az igazság. – fontam keresztbe karjaim a mellkason előtt.

– Ha te mondod. – hagyta annyiban a témát.

*Huh, ezt megúsztam. Szerencse, hogy nem tud olvasni a gondolataimban... vagy igen? Azért nem hitt nekem, akkor az azt jelenti, hogy lebuktam. * – estem pánikba.

*Az a biztos, ha tesztelem. *

– Leó?

– Mondd.

– Találd, ki mire gondolok most.

*A kedvenc ételem a pizza. * – gondoltam.

– Ez könnyű. A kedvenc ételed a pizza, ezt mindenki tudja.

*Huh, megúsztam *

– Azért, ne vegyél rá mérget picim. – vigyorgott perverzen.

– Fhú, de megcsapnálak most. – pufogtam.

– Csak rajta pöttöm.

– Őméltósága mikor akarta megosztani velem azt a tényt, hogy gondolatolvasó, hm?

– Ha elmondtam volna, abban nem lenne semmi vicces. – nevetett fel.

– Utállak.

– Tudom én, hogy szeretsz.

– Nem.

– De igen. Rólam fantáziálgatsz, tudom én. – mondta büszkén.

*De letörölném azt a vigyort a képéről *

– Mint mondtam csak rajta picinyem.

– Jó-jó, ezer örömmel. Legalább bele tudom majd írni az önéletrajzomba, hogy elvertem egy démont.

– Milyen nagy dicsősség is az, tekintve, hogy hagytam magam. – válaszolta szem forgatva.

– Ugye?

– Csak a végén nehogy diliházba köss ki a miatt. – nevetett fel.

– Kikérem magamnak! – a hatás kedvéért még az arcom is felfújtam. – Bár ki tudja? – feleltem elgondolkodva.

– Na, látod. Nem sok ember hisz a természetfeletti lények létezésében.

– Mondjuk ez igaz. Például apa is megveti a természetfeletti dolgokat. Emlékszem kiskoromban is mikor meséltem neki mi történt, a fejemhez vágta, hogy biztos csak kitaláltam az egészet. Majd a szobámba küldött és egy hét szobafogságot kaptam, mert elszöktem otthonról.

– Oh. Lényegében igaza van. A rossz kislánykának ez jár. – csúfolt ki.

– De ha most megbocsátasz, szeretnék be menni a házba, vár a szerelmem.

– Megcsalsz asszony!?

– Meg hát. – válaszoltam csípőből.

– Hadd halljam csak ki az.

– Titoook~ – húztam el a mondat végét.

– Mondjad csak, kit kell megölnöm.

– Jól van, ha ennyire érdekel. Az ágyam.

– Kár, pedig már tervezgettem, hogyan végzek az illetővel. – biggyesztette le ajkait.

– Így jártál. De most már tényleg megyek. Szia, Leó, holnap találkozzunk.

– Persze. Az is lehet, benézek hozzád még suli előtt.

– Rendben, de ha lehet, most ne hozd rám a szívbajt.

– Pedig az vicces volt. „Áhh. Leó, hogy kerülsz ide!? Mars kifelé, öltözőm!" – vékonyította el a hangját.

– Neked vicces volt, nekem már nem annyira.

– Jó-jó. Olyan nem lesz többet. Szia, pöttöm. – vált köddé.

*Azért remélem senki nem látta. Bár ki járna erre felé ilyenkor, vagy a házukban gubbasztanak, vagy dolgoznak. * – e gondolattal nyitottam ki a házajtót.