Sirius arcán az utolsó nevetés látszódott, ahogy kíváncsian körülnézett. Tudta, hogy meghalt. Feláldozta magát, és épp ezért egy cseppet sem bánta, hogy élete végére ért. Emlékezett lánya döbbent és keresztfia rémült arcára, és remélte, hogy olyan vidám, apai mosollyal távozott, amivel a két fiatal felnőtt mindig is ismerte, úgy fog megmaradni nekik.

Először fel sem tűnt neki, mennyire fehér minden, és mégis micsoda kontúr árnyalta a tájat. Mintha egy dombokkal tarkított hatalmas mezőn állt volna, melyről szélesebb és keskenyebb utak indultak egy erdőhöz hasonlító, szintén hófehér izé belsejébe.

Aztán ott voltak az... Emberek? Lelkek? Szellemek? Mindenhol ott voltak, de mintha egyáltalán nem foglaltak volna egy kis helyet sem. Sokan egyedül, némelyek azonban kettes, hármas csoportokba rendeződtek, és mintha megérintették volna egymást. Lézengtek, vártak, sírtak és nevettek. Egyesek üldögéltek, mások tanácstalanul sétálgattak, többen az erdőbe vezető ösvényeket rótták.

Akik beléptek a hófehér fák közé, azok néhány lépés után teljesen eltűntek. Felragyogtak, majd könnyed párává oszoltak szét, mely hamar eltűnt a levegőben. Mintha ez még csak az előcsarnoka lett volna valami sokkal nagyobbnak.

A hely egyszerre tűnt túlzsúfoltnak és teljesen üresnek. Mint egy pályaudvar a csúcsidő után. Kevésnek tűnt a lelkek száma, ahhoz képest azonban, hogy talán csak egy átlagos pillanat történt, rengetegen. Sirius nem tudta volna megmondani, hogy mióta lehetnek ott.

Időről-időre megjelent körülötte valaki, mindenki ugyanolyan meglepetten nézett körbe, mint korábban Sirius tette.

Aztán meglátta őt. Egy domb tetején ült, teljesen nyugodtnak tűnt, és éppen olyannak nézett ki, mint tizenhat évesen, azon az éjszakán. Acacia.

Őt szemlélte méregzöld szemeivel, gúnyos félmosolyával. Ismerős, szőke tincseibe bizalom illatú szél kapott bele, amely mintha pusztán ennek a romantikájához támadt volna fel.

Úgy ült ott, mintha fel sem állt volna egyszer sem. Sirius szíve megdobbant a gondolatra, nem tudta, ez jó vagy rossz hírt hoz, végképp fogalma se volt, rá nézve mit jelent.

Sirius sietősen megindult felé, bár maga sem tudta, mit fog mondani. Lelassított, komótosan sétált tovább. Hogy közelítünk meg valakit a halálban, akivel az életben sem jutottunk igazán dűlőre?

Persze, megvoltak a maguk békés időszakaik. Mint az utolsó két év Acacia életéből. Még össze is házasodtak. Aztán mindezt megint feláldozta, hogy megmentse a varázsvilágot. Sejtenie kellett volna, hogy előbb-utóbb Acacia az életét is megfizethető árnak tartja majd.

Máskor Sirius felsóhajtott volna, de ezen a helyen valahogy nem tűnt szükségesnek. Dumbledore elmondott neki annyit és nem többet, hogy Acacia nélkül esélyük se lenne legyőzni Voldemortot. És a hátrahagyott levél alapján ezt fel is fedte volna előtte, ha lett volna lehetősége többször beszélni róla. De nem volt.

Mintha ez a különös tájék megérezte volna Sirius habozását, az út valahogy kétszer annyira nyúlt, mint eredetileg volt. Acacia türelmesen üldögélt, egyetlen arcizma se jelezte, hogy siettetni akarná Siriust.

Egyszer azonban minden út véget ér, és megérkezett Acaciával szemben.

Csak nézték egymást. Hogy meddig, az meghatározhatatlan volt. Pillanatok vagy évszázadok?

Nem számított.

Összefonódott a két tekintet, Acacia lassan felállt, kecsesen felemelkedett.

- Korán jöttél. – Még a hangja sem változott. – Azt reméltem, ennél tovább kell várnom, Sirius. Azt akartam, hogy te éljél, hogy túllépj minden árulásomon, miközben én itt várok, és számba veszem a bűneimet. Szerettem volna itt tűrni, mialatt te élsz.

- Láttam őt, Acacia. Találkoztam a lányunkkal. – Ezt nyögte ki elsőre Acacia gondolatai után. Úgy érezte magát, mintha ugyanolyanok lettek volna, mint tizenévesen. Két kamasz, akik nem tudják eldönteni, mit éreznek, hogy ki a hibás, mit kellett volna máshogy csinálni, de megalkottak egy csodálatos emberi lényt, aki csak egyre csodálatosabb lett minden eltelt évvel.

- Hát ezért érkeztél. Megmentetted, igaz? – Acacia most hangzott először boldognak. Nem összetörtnek, meglepettnek, bűnbánónak, hanem szívből, igazán boldognak. – Köszönöm.

Sirius tétován megölelte. Azt se tudta, kicsodája neki a lány, de nem is számított. Mit érdekelte, hogy barátnője, ellenfele, szeretője, sógornője, jegyese, vagy éppen a gyermeke anyja? Volt már mindegyik, egy időtlen helyen pedig nem lehet sorrendet felállítani, nem is szabad. Végre együtt lehettek, és nem állt semmi közéjük.

Rengeteg minden szeretett volna elmondani neki, hogy mikor hogy érzett, mennyire hiányzott neki, szerette volna megosztani vele minden gondolatát és emlékét, mégsem tette. Olybá tűnt, mintha azzal, hogy a lányukról beszélnek, mindent megosztanának a másikkal.

Vagy legalább mindent, ami még számított.

- Pont olyan, mint te – suttogta a... Nőnek? Lánynak? Egyik sem tűnt odaillőnek. Egyszerre tűnt mindegyiknek és egyiknek sem. Kortalan vonásai lágyak voltak és földöntúlian gyönyörűek.

- Ő volt az egyik utolsó ember, akit láttam – mesélte lágyan Acacia. – Mielőtt Dumbledore irodájához értem, találkoztam vele. Nem érdemeltem meg őt, Sirius. Ahogy téged sem. Meg tudsz nekem bocsátani? Mindenért?

- Már réges-rég megbocsátottam, Acacia. Akkor elfogadtam, hogy a nagyobb jó érdeke belekeveredett a pakliba, amikor összetörted a szívemet. Aztán ahogy szép lassan összeraktad. Végül pedig megfagyasztottad az utolsó állapotában. Ha el akartam volna ezt kerülni, sose megyek utánad. Ezzel együtt szerettelek.

Kezüket egyszerre emelték, hogy összekulcsolják maguk előtt. Acacia újra megszólalt.

- Amikor meghallottam, hogy Voldemort visszatért, egy részem azonnal rohant volna Dumbledore-hoz. Én voltam az egyetlen, aki tudta, ez hogy lehetséges. – Arca elgondolkozó kifejezést öltött. – De nem tehettem meg veled, hogy csak úgy ott hagylak.

- Ezért kérted, hogy házasodjunk össze – suttogta Sirius.

- Nem akarta, hogy úgy gondolj vissza ránk, hogy elvesztegettük a lehetőségünket, amíg még megvolt.

- Köszönöm.

- Most már mindent tudsz. Így is meg tudsz nekem bocsátani?

- Bármikor – ígérte áhítatosan Sirius.

Újból csak nézték egymást. Elengedték egymás kezét, mindketten érezték, hogy lejárt a tétlen várakozás, lassan indulniuk kell az ismeretlenbe.

- Nincs több titok? – kérdezte Sirius megerősítésül.

- De, egy még van – felelte elgondolkozva Acacia mindkettejük gondolatát. – Bár ez nem az enyém.

- Még te sem tudod, mi vár ránk? – Sirius nem érzett félelmet. Nem érzett semmit, csak végtelen nyugalmat. Vége volt a bajoknak, már csak a békének maradt hely.

- Úgy döntöttem, megvárlak, így nem. Még én sem tudom.

Acacia hajlandó volt a bizonytalanságban maradni a legnagyobb titok előtt, hogy Siriust megvárja. Hogy közösen mehessenek tovább.

- Akkor? Felfedezzük együtt? Egy utolsó titok?

A karját ajánlotta a lánynak, aki halvány mosollyal belekarolt. Mint egy aranyvérű férfi és nő.

- Egy utolsó titok. Együtt.

Kéz a kézben indultak el a legközelebbi ösvényen, melyen végül átlépték a túlvilág kapuját.

Egy kicsit azért jobb így a helyzet, nem igaz? Nem hittétek volna, hogy ilyen pozitív felhanggal záródik, oder? :D

Jövő héten érkezik az első novella, viszont mivel még nincs kész az összes, így visszatérünk a heti egyszeri, pénteki feltöltésre.

Addig is élvezzétek egy kicsit a majdnem happy endet:

Narissza