Sirius új szokásához híven a dohányzóasztal szélére állított whiskey-vel szemezett. Próbálta eldönteni, hogy aznap este dagonyázzon az önsajnálatban, vagy inkább másnap reggel a másnaposságban.

Mióta végignézte, ahogy Acacia hűséget esküszik az öccsének, semmi nem tudta kizökkenteni a melankolikus hangulatából. Hiába próbálkozott Marlene kedvesen, Lily dühösen, Peter megértően (bár arról, hogy honnan értette volna a helyzetet, arról Siriusnak ötlete sem volt), James a maga utánozhatatlan humorával, Remus pedig kedvelt fordított pszichológiájával, a fiú csak merengett tovább.

Minden barátja tudta, és egyikük sem mondta ki, hogy csak egyetlen megoldás lenne gyors és hatékony. Ha Sirius beszélne Acaciával, látná, hogy jól van, hogy Regulus amennyire lehet, békén hagyta.

Ez azonban az iskolaév kezdete előtt biztosan lehetetlennek ígérkezett. És utána is nehézkesnek, mivel fogalmuk sem volt róla, hogy merre költöztek a friss házasok.

Így hát maradt a melankólia. Sirius az üveget fürkészte, és alkut kötött magával. Minden másodpercben, melyben a nő nem jelenik meg a házban, legurít egy kortyot. Persze pontosan tudta, hogy ennyi erővel kimondhatná, hogy részegre issza magát, de Sirius adott esélyt a sorsnak.

Mély sóhajjal nyúlt a palack felé, amikor hangot hallott maga mögül.

- Jobban örülnék, ha nem innál. – Bárhol felismerte volna ezt a gúnyt.

- Acacia? – kérdezte döbbenten. Egész biztosan nem ivott még, tehát nem képzelődhetett.

- Helló, Sirius. – A nő mosolyát látva Sirius egyre biztosabb volt benne, hogy valami nem stimmelt.

- Álmodom, ugye? – érdeklődött lehangoltan.

- Szeretnéd, hogy felpofozzalak? – ajánlotta Acacia. – Akkor könnyű eldönteni.

- Inkább elhiszem, köszi. Mit keresel itt?

Sirius gyanakodva körbenézett, arra számított, hogy Regulus ott lapul valamelyik sarokban.

- Az öcséd nem véletlenül engem kért feleségül. Akar tőlem valamit, egy ereklyét.

- Tudom, már mondtad – szólt közbe Sirius. A torkában dobogott a szíve. Ha Acacia azért jött ide, ami eszébe jutott, akkor az nem jó, az nagyon nem jó.

- Rád akarom bízni. – Merlinre! Olyan nagy kérés lett volna?

- Egyáltalán mi ez az izé? – Igyekezett értetlennek és enyhén érdektelennek mutatni magát, hátha ezzel lerázhatja a nőt.

- Egy diadém. – Acacia nem tűnt boldognak, hogy részleteket kell megosztania.

- És mire kéne Tudjukkinek egy diadém?

A nő idegesen felmordult.

- Hogyhogy mire? Természetesen hordani akarja a kopasz fején! Ötletem sincs, és nem is akarom tudni. Csak a legnagyobb biztonságba akarom helyezni.

Sirius először felkuncogott, elképzelve Tudjukkit egy diadémmal, aztán elnyílt a szája.

- Nálam van a legnagyobb biztonságban? – hebegte zavartan, és kivételesen nem kellett színészkednie.

- Gondold végig – vont vállat Acacia. – Az engem fogolyként tartó férjem bátyja vagy, akit utálok, amennyire a közvélemény tudja.

Sejthette volna, hogy csak pengeéles logikára alapozza.

- Logikus – dünnyögte Sirius csalódottan. Mit várt?

- Emellett akár az életemet is rád bíznám – tette hozzá halkan a nő, mire Sirius kutyaként felkapta a fejét.

Ha tudná, hogy pontosan erre készül!

- Rendben – jelentette ki gyorsan, mielőtt bármelyikük meggondolja magát. – Segítek. Honnan kell elhozni?

Acacia furcsa pillantást vetett rá, mielőtt válaszolt.

- Csak gyere!

Sirius fel sem eszmélt, mielőtt a nő belekarolt, és magával húzta a semmibe.

Hatalmas barlangban értek földet, Sirius elképzelni se tudott hasonlót, látni meg végképp nem látott ekkorát.

- Hol vagyunk?

- Ott a végén vár ránk a diadém – intett előre Acacia, hangja érzelemmentesnek hangzott, Siriusnak mégis az a benyomása támadt, hogy bánatot rejt.

- És?

- Hogy érted?

- Az az érzésem, hogy nem olyan egyszerű, hogy végig sétálunk, aztán hazamegyünk.

Jólesett olyasmit emlegetni, amit közösen csinálhattak. Mintha összetartoztak volna. Legalább egy kicsit.

- Ne aggódj, csak ezer év generációinak az átkait kell legyőznünk – dünnyögte a nő.

- Bántott az öcsém? – Siriusból kibukott a kérdés, pedig igyekezett visszatartani. Egyszerűen tudnia kellett.

- Sirius, ez tényleg nem a legjobb időpont – közölte Acacia, miközben óvatosan előrébb lépett egyet.

Mintha láthatatlan határvonalat szakított volna meg, a barlang hirtelen kísérteties fényárba borult. Siriusnak eddig fel sem tűnt, hogy az üresség közepe sötéten ásítozott.

- Ez mi volt? – Sirius riadtan hátrálni próbált, azonban láthatatlan akadályba ütközött.

- Azt hiszem, innentől vagy végig csináljuk, vagy elbukunk – jegyezte meg könnyedén Acacia.

- Hogy érted, hogy elbukunk? – kérdezte Sirius, aztán rögtön megértette a nő hideg mosolyát látva. – Akkor viszont vágjunk bele, mert semmi kedvem itt megrohadni.

Acacia végig futtatta a tekintetét a barlangon, ajkai hangtalanul mozogtak. Sirius aggodalmasan megkocogtatta a pálcájával a falat, halkan bűbájt motyogva. Felszisszent, amikor bebizonyosodott a gyanúja. Nem tudtak hoppanálással távozni.

- Azt hiszem – kezdte végül Acacia lassan, óvatosan –, hogy egy halom átkot kell megtörnünk, és csapdát túlélnünk.

- Nem lehetne a másik oldalról kivenni?

- Dehogynem, ha szeretnéd, hogy mindenki megtudja, itt jártunk. Együtt. Úgy, hogy nekem otthon kéne ülnöm pálca nélkül, és mindenki azt várja, hogy szóba sem állunk.

- Acacia! – Siriusnak szöget ütött valami a fejében. – Amikor Egyiptomból hazajöttél... – A nő makacsul előre szegezte tekintetét, így Sirius kénytelen volt lassan megkerülni, elébe állni. – Az öcsém látott minket együtt. Nem gondolod, hogy...

- Vigyázz, te idióta!

Sirius fel se foghatta a helyzetet, csak hagyta, hogy Acacia ledöntse a lábáról, és a földre szorítsa, miközben egy nagy adag, élesre köszörült nyíl suhant el felettük hangtalanul.

Ahogy a nő a veszély elmúltával legördült róla, öntudatlanul beindította a következő védelmet, és Sirius kétségbeesetten figyelte egy pillanatig, ahogy lángtenger öleli körbe, mielőtt ösztönösen lendítette a pálcáját.

- Aguamenti!

Zihálva néztek egymásra, aztán tökéletes szinkronban a céljukra, amely hirtelen sokkal távolabbinak tűnt, mint korábban.

- Mi lenne, ha a kérdéseket későbbre halasztanánk? – érdeklődött kedvesen a nő.

Jókora adag átokkal, egypár természeti katasztrófával és néhány vérszomjas pókkal később elérték a barlang végét. Kimerülten roskadtak a földre.

- El tudnék itt aludni örökre – motyogta maga elé Sirius.

- Remek ötlet lenne. Hátha valaki más is erre jár, és a hatástalanított csapdák után az út végénél észreveszi a csontvázunkat – közölte szárazon Acacia. Néhány pillanattal később erőt vett magán, és felállt.

Sirius nézte, ahogy kezével végig simítja a kőfalat, szemét lehunyja, mintha különleges kapcsolatot érezne azzal. Nem volt szíve megszakítani a pillanatot, ellágyultan figyelte, ahogy Acacia kedvesen elmosolyodik, aztán villámgyors pillanattal előhúz egy kést, megvágja a kezét, és újfent a kőre tapasztja.

Sirius rémülten felpattant.

- Mit művelsz?

Választ nem kapott, mindketten megbűvölten figyelték, ahogy a tömör sziklán középen repedés fut végig, majd széthúzódik előttük.

- Bizonyítottam, hogy jogosult vagyok a belépésre. A véremben hordozom. Jössz?

Sok választása nem lévén Sirius követte Acaciát.

A fal nagyot dörrenve bezárult mögöttük.

Néhány pillanatig sötétségben álltak, aztán Acacia apró fénycsóvát gyújtott pálcája hegyén.

Sirius felsóhajtott ámulatában. A falakba tengernyi apró, sötétkék kő, talán zafír, ágyazódott, melyek megtörték, és ezerfelé szórták a hideg fényű lángocskát.

Gyönyörű volt.

Aztán Acacia izgatott mosollyal hátranézett, és a sötétkék csillagokként sziporkázó pontok mintha hirtelen elszürkültek, kifakultak volna.

A nő tekintetébe fúrta a sajátját, úgy érezte, a lelkük is összekapcsolódik, tökéletesen megértik egymást.

Acacia lassan szólásra nyitotta a száját. Sirius türelmetlenül várta, hogy mit fog mondani, készen állt alávetni magát az akaratának, aztán...

- Jól vagy? Furán bámulsz. – Siriusban egy kisebb világ dőlt össze.

- Persze, remekül – vágta rá azonnal.

Elindultak. Siriusnak csak ekkor tűnt fel, hogy ezúttal egy alagútban álltak, a falat végig a kék kövek szegélyezték, mutatták nekik a biztos irányt. Nem mintha lett volna hol lekanyarodni.

A néma gyaloglás közben Sirius elhatározásra jutott. Fel kellett tennie a kérdést, amely folyamatosan benne motoszkált.

Így amikor újabb falhoz értek, nem hagyta, hogy a nő kitalálja a megoldást, csak belekezdett.

- Acacia, ha nem kellett volna hozzámenned az öcsémhez, és megkértem volna a kezed, igent mondtál volna?

A nő csak szótlanul, leverten bámulta néhány pillanatig, mielőtt rekedten megszólalt.

- Mi értelme ennek, Sirius? Nem így történt, és soha nem is fog megtörténni. Férjnél vagyok. – Hangja szinte bocsánatkérően csengett, de ez nem segített a fájdalmon.

- Csak játssz el a lehetőséggel. A kedvemért – tette hozzá fáradtan.

Acacia megint némaságba burkolózott.

- Nem – közölte végül.

Sirius szeme elkerekedett. Valahol mélyen végig biztos volt benne, hogy ez a lehetőség nem állt fenn. Hisz ő még mindig Sirius Black volt, akármilyen különleges helyzet is húzódott köztük Acaciával!

- Miért? – nyögte ki nagy nehezen.

A nő hitetlenkedve felnevetett.

- Sirius, ha valaha hozzámennék valakihez szabad akaratomból, akkor nem egy nagyra nőtt gyereket választanék, akinek nincs munkája, és amennyire tudom, nem is keres. Olyan férfit keresnék, aki mellett biztonságban tudhatnám magamat a nap minden percében, akkor is, ha történetesen családalapítás mellett döntenénk, és várandós lennék. – Hangja elcsuklott egy pillanatra, és Sirius meg tudta érteni. Ő is elképzelte a közös gyerekeiket.

Mindemellett minden mondat arculcsapásként érte.

- De hát megkomolyodtam! Ahogy kérted! – protestált.

Acaciától egy gúnyos mosolyt kapott.

- Az nem annyiból áll, hogy nem futsz minden héten más szoknya után. Ideje lenne elkezdened felnőttként viselkedni.

A nő láthatóan lezártnak tekintette a beszélgetést, pálcáját és figyelmét a sziklának szentelte, Siriust pedig egyedül hagyta az őrülten kergetőző gondolataival.

Igaza van.

Erre jutott újra és újra, hiába próbálta a whiskey felé terelni a dolgot. Ha nem akarta, hogy a nő egy durcás kamasznak tartsa, akkor azt ki is kell érdemelnie.

Acacia még mindig motyogott és időről időre megérintette a kőfalat maguk előtt. Éppen néhány csepp vért maszatolt szét, amikor a fiúnak támadt egy ötlete.

- Próbáltad már, hogy bemutatkozol?

Sokféle gúnyos pillantását ismerte már Acaciának, de annyira lekezelővel még nem találkozott korábban, mint akkor kapott.

- Sirius, tömör szikláról beszélünk.

- Feltűnt. Csak gondolj bele. Átjutottunk a csapdákon, vért áldoztál, de nem bizonyítottad, hogy azért jöttél, hogy biztonságba helyezd, hogy tényleg méltó vagy rá – magyarázta lelkesen, és próbált nem teljesen hülyének tűnni. Ami valljuk be, nem volt egyszerű.

Acacia pislogás nélkül meredt rá, mielőtt fennhangon szavalni kezdett.

- Én, Acacia Harris, Veronica és Fredrick Harris lánya, Hollóháti Hedvig diadémjának őrzője eljöttem, hogy betöltsem a jóslatot, melyet ősanyám látott. Készen állok megvédeni akár az életem árán is, bármit feláldozok, hogy megakadályozzam Voldemort végső célját vele.

Sirius szinte fel sem fogta a szavakat, annyira izgult, hogy ne égjen le a nő előtt.

Ahogy azonban Acacia elhallgatott, az egész alagúton remegés futott végig. Sirius felnyögött. Itt lesznek élve eltemetve, nem tudnak megszökni.

Ha ez az utolsó dolog, amit tesz, megcsókolja még egyszer Acaciát. A lehulló kavicsok közepett közelebb húzta a nőt, átölelte karcsú derekát.

- Mit csinálsz, te ostoba? – sziszegte Acacia, és hatalmas lendülettel eltolta magától a fiút. Szeme dühösen villogott, és kísértetiesen emlékeztetett egy vadmacskára. – Hűséget fogadtam, és feltett szándékom betartani!

Azzal elvonult, átlépve az átjárón, amely megnyílt a falon.

Sirius fásultan meredt maga elé. Ezt jól elszúrta.

Aztán sietve követte a nőt, és minden korábbinál jobban elakadt a lélegzete.

Ha nem tudja, soha nem találja ki, hogy egy gringottsi széfbe lépett. A köralakú terem padlóját, de még a falát is az a kék kő borította, amelyet már korábban is megcsodálhatott. A középpontban színezüst állványon elefántcsontból faragott női alak állt, feléjük nézett.

- Hollóháti – suttogta áhítattal Acacia.

A nőalak homlokát pedig a diadém övezte. A sasmadarat ábrázoló, szintén ezüst diadém, benne a zafírok hunyorgásával.

- Megcsináltad – suttogta Sirius.

- Megcsináltuk – javította ki Acacia, de a fiúnak az a furcsa benyomása támadt, hogy nem róla, vagy nem csak róla beszélt a nő.

Acacia tiszteletteljesen előrelépett, fejet hajtott a szobornak.

- Ígérem, hogy vigyázni fogok rá – lehelte, miközben könnyed mozdulatokkal leemelte. – A lehető legjobb kezekbe helyezem – tette hozzá, aztán megfordult, lassan Siriushoz sétált, és elé tartotta. – Kérlek, megőriznéd nekem?

Sirius komolyan bólintott.

- Megőrzöm.

- Köszönöm. – Miért hangzott Acacia hangja keserűnek? Ez nem a diadal pillanata volt? – Menjünk haza. Anyád bármikor rám küldheti a manóját.

Sirius töprengve figyelte a nőt, de végül nem fűzött megjegyzést a fájdalomhoz, amelyet Acacia arcán látott.

- Menjünk.

Örömmel tapasztalta, hogy már nem kötötte őket oda semmi, könnyedén hoppanálhattak. Úgy érezte, nem bírna ki egy hosszú visszautat a nővel, aki úgy pillantgatott rá, mintha azt latolgatná, jó döntést hozott-e.

Ahogy egyedül maradt a házában, Sirius pálcát ragadott, és munkához látott. Sok fáradságába került, de megalkotott egy mágikus tárolót a nappalija padlójában, ahonnan onnantól csak ő vehetett ki bármit is.

Miután nagy nehezen kiverte a fejéből, hogy ezzel megmentheti Acacia életét, újra végiggondolta a nő szavait, és döntést hozott. Jelentkezni fog az aurorképzésre.

Acacia a változatosság kedvéért rendbe szedte Siriust. Persze ez nem jelenti, hogy a saját dolgát nehezíti meg közben. Mit szóltok? :D

Narissza